#081 Bükkös kör kísérlet

Gyászfutás

Kilátás a Pilisről

Régóta tartoztam már magamnak – és nemcsak magamnak – ezzel a futással és ezzel a poszttal. Az átlagosnál személyesebb lesz, de mint első futásom után leírtam, számomra ez az egész futkározás nem annyira sport, mint inkább a terápia egy váratlanul olcsó formája, és sajnos most is a terápia lesz hangsúlyosabb. Az a bizonyos első futás egy évvel ezelőtt a nyári napfordulót megelőző napra esett, és bizony itt volt már az ideje, hogy nagyjából összerakjam a fejemben, hogy mit is sikerült elérni, hová is sikerült eljutni egy év alatt, szó szerint a semmiből.

AZ ELSŐ FUTÁS UTÁN PONT EGY ÉVVEL, az idei nyári napforduló napján volt az édesanyám temetése. Különböző okok miatt, melyeket összefoglalóan életnek nevezünk, egyszerűen nem sikerült illőn, méltón és általam is feldolgozható módon meggyászolnom őt. Igazából a halála utáni hetekben nem tudtam már hova bújni az összefoglalóan életnek nevezett különböző okok elől – ezért lett aztán az, hogy kitaláltam, hogy egy ultrába fogok menekülni. A nagy, magányos futások mindig segítenek: repülsz, pörögsz, űrhajózol befelé, mint egy Lem-kisregényben vagy egy Kubrick-filmben. Minél nagyobb a baj, annál messzebb futunk előle – igen, egy terepultra biztosan segít, hogy egy kicsit kitakarítsam elmém kusza káoszát, méltón elbúcsúzzak halott édesanyámtól egy egykor együtt sokat járt tájon, és nagyjából összerakjam, mit is jelentett nekem az elmúlt egy év, a nyers adatokon, a lefutott ezernégyszáz kilométeren és negyvenötezer méter szintemelkedésen túl. Persze mint minden szép nagy utópia, ez is megomlott egy béna, kicsinyes véletlen, egy rajtaütésszerű bokaficam miatt, de a tanulságot azért sikerült levonni. Bükkös kör kísérlet, 46 kilométernél belebukva.

A BÜKKÖS KÖR viszonylag friss, futásom idején alig öthetes kezdeményezés, de nem nehéz megjósolni, hogy hamar az egyik legnépszerűbb lesz. Két távja van, a kisebbik 31 kilométer, a hosszabbik 70 kilométer. Tulajdonképpen a legnépszerűbb instant trail, a (tavaly általam is megfutott) Szénás kör „tesója”, amiről mi sem árulkodik jobban, mint a teljesítőknek járó érmek formáiban visszaköszönő virágmotívumok. A Szénás kör sárga, geometrikus körei a Nagy-Szénás ikonikus növényét, a pilisi lent idézik; a Bükkös kör nagyon hasonló, sötétrózsaszín szirmai a rajt-cél város jelképét, a szentendrei rózsát hívják elő.

A TELJESÍTÉS LOGIKÁJA is hasonló, pontosabban ugyanolyan. A rajtban (ami a cél is), illetve az út stratégiai pontjain QR-kódos táblácskák vannak felszerelve. Ezeket kell leolvasnod a telefonoddal, és az így megnyitott weboldalakban bepötyögni a nevezéskor kapott kódot. Ezzel igazolod, hogy jártál a ponton, a rendszer nyugtázza a beolvasást és továbbküld a következő pontra, ahol lezajlik ugyanez a rítus, majd a következőnél is, míg szépen meg nem érkezel a célba. Ebben az érintőképernyős mobiltelefonra építő rendszerben az a nagyszerű, hogy például esőben hatalmasakat lehet szívni vele, mint azt tettük pár hete a vértesi Sunset Trailen. De most nem volt az esőnek semmi nyoma, ideális futóidőnek ígérkezett, ahogy kora reggel a HÉV ablakából izgatottan bámultam a Visegrádi-hegység Szentendrére lefutó déli vonulatát.

NAGYON SZERETEM az instant trailt mint műfajt – a kifejezés ugyebár a valamilyen technológiai megoldással (jellemzően kihelyezett QR-kódos checkpointokkal, beküldhető gps-trackkel stb.) ellenőrzött, bármikor teljesíthető futó- vagy túraútvonalat jelent. Nem kellett hozzá nagy jövendőmondó-képesség, de én már az év elején megjósoltam, hogy 2019 az instant trailek éve lesz, és azóta a Bükkös kör mellett legalább hat-nyolc ilyen futóútvonal nyílt.

VERSENYZEL IS, MEG NEM IS – nagyjából így lehet összefoglalni egy instant trail teljesítését, hiszen a technika révén minden adott, hogy összemérd magad másokkal, a végén még érmet is kapsz, meg az esetek nagy többségében befutófotót. Viszont nincs frissítés, csak amit magadnak viszel – ezt én hegymászós-teljesítménytúrázós múltamból amúgy is sokkal jobban szeretem, mint a frissítőpontos Haribo-izó-banán-szőlőcukor-fílinget; illetve hát alapvetően tökegyedül teljesítesz, vagy legalábbis gondosan megválogatott, szűk baráti társaságban. Csak te vagy, meg az erdő, magányosan repülsz az ösvényen, a terepen, a természetben. Számomra ez a tempós magány a beolvadás legjobb kovásza, maga a kiazmus.

A HOSSZABB KÖR a maga 70 kilométerével tényleg azokon a helyeken vezet, ahol egykor annyit kirándultam édesanyámmal. Igen, ez lesz a megoldás, gondoltam, végig a Visegrádi-hegység meg a Pilis ikonikus helyein, Dobogókő, Pilis-csúcs, Dömös, Vadálló-kövek, Sikárosi-rét, Kő-hegy és persze Szentendre… Ha valakitől megtanultam ezeket a helyeket, hát anyám volt az – aki először vitt ide s oda, akinek olthatatlan Dunakanyar-imádata bennem ég azóta is.

SZENTENDRE eleve ikonikus kezdőpont ehhez a gyászfutáshoz. Anyám valósággal szerelmes volt ebbe a kissé giccses és talmi kirakatságában is erőteljes múltú és vibráló jelenű kisvárosba. Kisgyerekkoromban rám is ragadt macskaköves kis utcák, templomdombra felfutó sikátorok, átesztétizált kisvárosi miliő iránti szenvedélyéből, bár aztán én elég hamar kiábrándultam a turistás kirakatmázból. Szentendre valahogy a mai napig a a megtestesült kulturális tudathasadás: egészen megrendítő, ahogy a mélyen gyökerező szerb hagyomány, illetve a legszebb magyar szürrealizmus, Korniss Dezső, Vajda Lajos, Bálint Endre szelleme küzd ezzel a drágalángos–Görög Kancsó–SOUVENIR-miliővel.

SOKFÉLE FUTÁS LÉTEZIK. Vannak a futópajtikkal barátságosan és felszabadultan végigcseverészett kocogások, amikor a futás tulajdonképpen csak ritmust ad és kellemes keretet, mint egy laza Thievery Corporation a háttérben, süppedős ülőgarnitúrával és ötcsillagos Ararattal. Vannak a fogcsikorgatós, tempózós rohanások, amikor szinte érzed, hogy elönti az izmaidat a tejsav, és csak azért csinálod, hogy majd, egyszer, valamikor könnyedés futhass. Vannak a reménytelenül monoton körözések valami négyszázas rekortánon, amit igazából fogalmam sincs, hogy miért csinálnak emberek. Vannak a talpról-bőrt-lehámozós, brutális ultrafutások, több száz kilométeres, vánszorgásba fulladó őrületek. És vannak a nagy, hosszú terepfutások, bele a természetbe, amikor szinte feloldódsz a futásban és a tájban, transzállapotban röpülsz az ösvényen. Nem akarom túlgondolni a dolgot, de az ilyen futások hidak a természetbe, és egy kicsit talán önmagunkba is.

Híd a természetbe
Híd a természetbe

SZINTE MINDEN HÉTVÉGÉNKET Szentendrén töltöttük, anyám révülten sétálgatott a zegzugos kis utcákban, én meg boldogan faltam az Aranysárkányban a fürjtojásos lecsót. Aztán, ahogy nőttem, és egyre nyilvánvalóbb lett ez a kulturális tudathasadás, úgy szakadtam le anyámról, Szentendre-mániájáról, és úgy lett szegény számára egyre nyilvánvalóbb, hogy én biztos nem fogom felépíteni a két évtizeden keresztül tervként dédelgetett házat a Szentendre melletti, leányfalui telken.

ITT ÁLLOK MOST a rajtnál, anyám imádott, múltjával küzdő Szentendréjén. Ezzel a múlttal küzdök én is, nagyon nehezen látok mást a macskaköves utcákon, csak anyám révült imádatát. Nagyon nehéz bevallanom, hogy szegény Szentendre az én szememben sosem fog megszabadulni attól a késő-kádári turistás giccsmáztól, hiába töltöttem a kívánatosnál sokkal több éjszakát a Barlangban, hiába tartom a Bizottságot a valaha volt legjobb magyar zenekarok egyikének, és állok olyan áhítattal a Vajda-képek előtt, mint ahogy anyám rótta a templomdombra vezető kis sikátort.

ELRAJTOLOK. Leolvasom a Tourinform kapujába rakott QR-kódot. Rögtön megszáll a kétely. Tulajdonképpen mit is akarok? Hetven kilométert letolni a Visegrádi-hegységben, egyedül, magányosan vitorlázva az erdőben… Gyászolni? Átgondolni? Megbékélni? Feldolgozni a hiányt?

MIT JELENT AZ, hogy hiányzik valaki? Anyám nem úgy hiányzik, hogy nagyon szeretnék vele találkozni, de nem lehet. Nem. Volt olyan, hogy hónapokig nem találkoztunk, és egyáltalán nem éreztem ezt a fajta hiányt. Halála óta anyám hiánya énem egy darabjának a hiánya. Csak most értettem meg, hogy anyám egyfajta, lényemet összetartó gravitációs középpont volt. Viszonylag keményen és érzéketlennek tűnő módon gyászolom, nagy hősiesen azt mondom: „megbirkózom ezzel”, de valójában hullok szét apró darabokra. Dekoncentrált vagyok, zavart és fókusz nélküli.

DEKONCENTRÁLT VAGYOK, zavart és fókusz nélküli. Mint egy figyelemzavaros kisgyerek, tizenöt percnél tovább semmire sem tudok koncentrálni, gondolataim (bár gondolatoknak túlzás nevezni ezeket az ide-oda lengedező, összecsapódó, szétszálazódó foszlányokat) elkalandoznak. A „kalandozás” rossz szó. Nem ábrándozom, egyszerűen nem tudok figyelni.

TULAJDONKÉPPEN CSAK A FUTÁS maradt az egyetlen dolog, amely fókuszt kényszerített rám. Aztán már az sem: az anyám halála előtti utolsó nagy futásom, a Mátrabérc Trail kínszenvedős drámába fulladt. Az akkori bejegyzésben nem akartam leírni, csak kétségbeesett segélykiáltásként a mottójába csempésztem bele: az az Augustinus-idézet a Vallomásokból éppen anyja haláláról szólt. Anyám a Mátra-futás után tíz nappal halt meg, de ott fent, mentálisan elveszve a Kékes–Galya-gerincen már sejtettem, hogy hamar itt a vég.

ANYÁM TÍZ ÉVE küzdött a rákkal, amely hol kiújult, hol visszahúzodott. A létező összes gyógymódot végigkínlódta a kemótól a kínai csodaszereken át a modern orvostudomány kísérleti prorgramjaiig. „A nagy túlélő” – mondta nekem nem egyszer a háziorvosa, és valóban: anyám életereje és küzdőszelleme határtalan volt.

A BÜKKÖS-PATAK kikövezett árterében futok. Erről nyerte nevét a Bükkös kör, innen indul, és ide érkezik vissza. Ha Szentendréhez ambivalens is a viszonyom, a Bükkös-patakhoz egyáltalán nem. Dobogókő alól, a Sikárosi-réten keresztül (ott majd újra találkozom vele) tör át a Dömörkapu szűk szorosán. Varázslatos völgyében egymást váltják a miniszurdokok és selyemrétek, a mederben pedig az áradások által sodort, görgetett, jellegzetes, szürkésvörös andezitdarabok. Pár hete, anyám halála után egy hónappal ugyanitt futottam a Szentendre Trail ötvennégy kilométerén. Akkor is azt reméltem, hogy az majd összerak, de csak dekoncentrált küszködés lett belőle, a végén minimális eufóriával.

A Bükkös-patak völgye
A Bükkös-patak völgye

A RÁKBAN az a kemény, hogy te magad vagy. Nem valami gonosz, de legalább jól elkülöníthető kórokozó ellen kell harcolnod, hanem a saját tested, a saját elszabadult genetikai programod ellen. Azt hiszem, ezzel a legnehezebb szembenézni.

DOBOGÓ-KŐ! Anyám nem volt a sámándob-verő, táltosista Szörényi Levente-hívő, de igen közel állt hozzá a gondolat, hogy a Dobogó-kő a Kárpát-medence szívcsakrája. Jártunk ide síelni, kirándulni, megemlékezni (ott van lent, pár lépésre a kilátótól a siketek Mária-kegyhelye), és én mindig tátott szájjal bámultam a kilátást. Láttam azóta jobb, szebb, nagyvonalúbb panorámákat, de a Dobogó-kő, meredeken leszakadó északi lejtőivel, a Dunakanyarral, a horizontot lezáró Csóványossal, szerencsés esetben mögötte a Tátrával, mélyen belém égett, és ezt anyámnak köszönhetem.

Dobogó-kő
Dobogó-kő

ANYÁM SZEMÉBŐL sütött a rettegés. A halála előtti napon fuldokolva markolta a kezem, és ahogy rám nézett, üres szemében csak a halálfélelmet láttam. „Mi lesz?” – zihálta kétségbeesetten, és én már tudtam, hogy itt a vége. Nem tudtam, hogy órái vagy pár napja van-e hátra, de azt teljes bizonyossággal tudtam, hogy ez a halál.

PILISSZENTKERESZT FELŐL a Pilis-tető látványa semmihez sem hasonlítható. A Szántói-nyeregtől masszívan nyúlik el észak felé, egészen a Kétbükkfa-nyeregig, ahol a Pilis mészköve és a Visegrádi-hegység andezitje találkozik. Ott jobbra fenn a Vaskapu csodás íve fehérlik ki az erdőből. Nézem, ahogy futás közben egyre közeledik ez a keletre meredeken leszakadó hegyoldal, a Pilis-tető hatalmas orma, és megint ugyanaz jut eszembe, mint mindig: koporsó.

ANYÁM TESTE valószínűtlenül kicsinek tűnt, ahogy letakarva hevert a kórházi ágyon. Nehéz volt felfogni, hogy fél órája még élt. Éppen a kórházba indultam reggel, éppen megpróbáltam összerakni magam, hogy az erőnek valami csekély jelét képes legyek mutatni, amikor jött a telefon. Csacsogós nővérhang, szinte csivitelve jelenti be anyám halálát. Mire odaértem, már diszkréten elparavánozták az ágyát, lepedőbe csomagolták valószínűtlenül kicsinek tűnő testét.

A PILIS-TETŐ déli bordáján futok, ezen a jellegzetes, bálnára emlékeztető ormon, amely Budapest felől nézve uralja a panorámát. Egyik első kirándulásom volt erre anyámmal, és azóta mélyen belém égett ez a napszítta hegyoldal, a mészköves sziklagyeppel, a letaglózó kilátással, a fűszeres tölgyillattal. Meglepődök, hogy milyen jól futható ez a felfelé kanyargó szerpentin, emlékeimben valami rém meredek kaptatóként él. Rámtör egy emlék, egy egykori kaland izgalma: régen a csúcson a Budapestet védő légelhárítás egyik bázisa volt, kiemelten védett katonai terület – valósággal sportot űztünk abból, hogy beszivárogjunk, napozzunk egy keveset valamelyik betonsiló párkányán, aztán kivezettessük magunkat az ügyeletes tiszttel, némi tájszólásban előadott tudálékos ledorongolás kíséretében.

EGÉSZEN MEGRENDÍTŐ, hogy a kórházban milyen diszkréten, vagy inkább: szégyenlősen kezelik a halált. Ez a béna paraván a hatágyas szobában – az ágyakon fekszik, olvasgat, eszik és szenved a többi tüdőbeteg, és megpróbál úgy tenni, mintha a paraván mögött nem egy halott lenne. Mintha a paraván mögött nem az anyám lenne. „Nem szenvedett – mondja egyikük. – Csak az egyik oldaláról a másikra fordult. Szinte észre se vettük.” Nem tudom, hogy csak rutinszerűen vigasztalni akar-e, de még ha nem is igaz, amit mond, hatalmas megkönnyebbülést érzek.

AZ ÖSVÉNYEN HARCIAS SZARVASBOGÁR állja utamat, meglepően bátran billegeti rágóit. Június vége van, nincs már sok neki hátra, talán egy hónap még az életéből. Sok-sok éven át lárvaként csócsálta a korhadó tölgyeket, hogy két hónapnyi imágó-dicsőség jusson neki.

Szarvasbogár az úton
Szarvasbogár az úton

AZ UTOLSÓ HÓNAPOKBAN anyám ki-be járt a tüdőszanatóriumba és vissza haza. Szörnyű, szürreális és groteszk játék volt ez, a szakorvos felzavarta, ő hazaimádkozta magát, aztán amikor rosszabbra fordult az állapota, ismét bekerült. Anyám egész életében egyetlen lakásban élt, és bár rengeteget utazott, a betegségnél is rosszabb kínszenvedés volt számára, hogy nem otthon alszik, hanem a szörnyű, rideg, nemtörődöm kórházban. A végén már lépni sem tudott, csak hevert az ágyban, és vágyakozott ki, az ablakon túl tomboló tavaszi természetbe. A szanatórium parkja csodaszép volt, mindenütt kankalinok, tüdőfüvek (ez milyen perverz!), boglárkák és keltikék, én jobb híján ezekről meséltem anyámnak, és igyekeztem azzal vigasztalni, hogy mire a harangvirág nyílni kezd, már ő is fotózhatja.

ITT, A PILIS-NYEREG FÖLÖTT van Magyarország egyik legszebb erdeje. Egykorú bükkös, erre mondják a puristák, hogy semmi természetes sincs benne, hiszen telepített, de én azóta imádom, hogy anyámmal először erre kirándultunk. Különösen tavasszal csodálatos, amikor a sarjadó koronák még átengednek annyi napfényt, hogy hosszú csíkokat húzzon a harsányzöld aljnövényzeten. Ilyenkor nyáron már állandó a félhomály, a gyorsan elvirágzó tavaszi szőnyeg után semmi nem nő, hogy aztán ősszel térdig lehessen gázolni a rozsdasárga avarban. Most, harminc kilométer után kezdek csak feloldódni a futásban, a Bükkös körben, csak most oldódnak a görcsök.

SOHA NEM VISZEK MAGAMMAL futáshoz zenét, különösen terepfutáshoz nem. Bár általában éjjel-nappal zenét hallgatok, ha futás közben szól valami a fülemben, zavart, széttartó, ritmustalan senyvedés lesz a vége, nem találom a helyem sem a zenében, sem a futásban. Most mégis megtettem, pont görcsoldáshoz. Pár nappal anyám halála után, pár héttel Bükkös kör-kísérletem előtt  jelent meg minden idők szívemhez egyik legközelebb álló zenekara, a csodálatos Fire! Orchestra új lemeze. Szándékosan nem hallgattam meg, már terveztem ezt a magányos ultrát, erre tartogattam. Valahol itt, a Pilis-tetőre vezető nagy kaptató után, a csúcsról szelíden lefelé tartó, a fennsík bükkösén nyílegyenesen átvágó, jól futható széles úton indítottam el. Valósággal sokkolt az új lemez, Arrival, azaz Érkezés a címe, visszafogott, lassan építkező, de a minimalista alapokból fantasztikus indázásokat és érzelmi mélységeket kibontó kompozíciók. Pár perc alatt beleolvadtam a természet mellett az Arrivalba, a varázslatos zárószám, az At Last I Am Free, ez a lenyűgöző CHIC-feldolgozás minden idők egyik legsugárzóbb énekesnője, Mariam Wallentin jutalomjátéka egészen felkavaró volt, itt a pilisi bükkös közepén. Sok mindent el tudtam volna képzelni a Fire! Orchestráról, de hogy egy Nile Rodgers-számot dolgozzon fel, ráadásul így, ilyen hömpölygő érzelmességgel, ahogy azt az egyszerű kis blues-alapot ilyen elszállt módon bontsák ki az eszvesztő mélységek felé, az valósággal földhöz vágott.

NEM ÉRT VÁRATLANUL anyám halála, tíz év küzdés a rákkal éppen elég ahhoz, hogy rákészüljön az ember. Az a tény, hogy anyám nincs, nem lesz többé, nem rendített meg különösebben. De igazából ez nem segít semmin. Az ember úgyanúgy felborul, ha tudja, hogy ki fogják rántani alóla a szőnyeget, mintha váratlanul éri az egész. Erre az ürességre, a hiánynak erre az elemi, egzisztenciális tapasztalatára nem lehet felkészülni.

MAJDNEM MINDEN FUTÁSNÁL eljön az a pillanat, amikor beüt a cucc. Amikor az ember teljesen elengedi magát, elszakad a futás mechanizmusától. A futás mechanizmusa itt azt a tevékenységet jelenti, hogy az ember fut az ösvényen, folyton számol, becsül, méricskél, keresi a lépéseket, a biztos pontokat, kerüli a gyökereket, a tavalyi avarral fedett köveket. Furcsa, kecses, véget nem érő tánc ez a mechanizmus, olajozott egységbe forr a láb, a test, a motorika, az izomzat és az elme. Egy ideig ez tudatos, mintha az elmének is kellene bemelegítés, aztán szépen fokozatosan elszakad a figyelem, a motorháztető alá bújik a futást irányító tudat, automatizmussá válik, és az elme elszabadul. Ez az a pillanat, amiért érdemes futni. Rohadt nagy közhely, de tényleg olyan, mint a drog, színtiszta fiziológia és biokémia, felszabaduló endogén opioid peptidek, mondja a szakirodalom, de a lényeg, a motorikus rendszertől elvált tudat furcsa, szaggatott benyomások, asszociációk, irizáló tükörjáték valóság és meditáció határán.

EMLÉKEK VILLANNAK, minduntalan visszatér anyám szeme a kórházi ágyon. Halála előtt egy nappal tompa volt, teljesen fénytelen és szürke, mintha gyöngy ülne a mélyén. Csak a rettegés. Nem értettem, most sem értem, mi lehet ennek a tompaságnak, halott csillogásnak a magyarázata. Próbálok szabadulni tőle, közös életünkre, együtt töltött időnkre, közös élményeinkre gondolni, de újra-és-újra felbukkan. Furcsa, hogy az utolsó emlék milyen erősen felülírja az összes többit.

PILISSZENTLÉLEK. Sajnálom ezt a szűk völgyben megbúvó, varázslatos hangulatú, egyutcányi szlovák falut, hogy egy sutácska tévésorozat miatt lett országosan világhírű. Teca kocsmája – hirdeti a felirat az italbolton, jelezve, hogy nem csupán bennem keveredik össze a valóság és a fantázia.

Pilisszentlélek
Pilisszentlélek

EZEN A KÖRNYÉKEN tényleg mindent magaménak érzek, és ezt részben anyámtól kaptam. A falu felett a magasban a Fekete-kő – furcsa, de: – hófehér sziklaszála, a másik oldalon a Fekete-hegy, tetején az elbűvölő kulcsosházzal, a túloldalán a Kétágú-hegy mászóiskolájával, ahol annyit kapartam régen. A falu fölött pedig az elképesztő fekvésű pálos kolostor, most is arra vezet a Bükkös kör útvonala, innen fel az Égett-hársig, amelynek túloldalán csodálatos single tracken, egynyomnyi széles ösvényen lehet csapatni Dömös felé. Felszabadult, euforikus futás, maga a kiazmus.

A TÜDŐSZANATÓRIUMBAN tett látogatásaimra én is egy furcsa, groteszk játékot eszeltem ki. Ekkoriban apám is kórházban volt, kettejük látogatása jóformán az összes időmet felfalta, így találtam ki, hogy futva közlekedem. A lakásunktól a budakeszi szanatórium pontosan 12 kilométerre volt a hegyeken keresztül. Lényegében olyan, mintha egy fél Balboa kört futna az ember, csak a Szépjuhásznénál nem a János-hegy, hanem Budakeszi felé kanyarodik. Valamivel több, mint egy óra alatt megvan, alig tizenöt perccel lassabb, mintha tömegközlekednék. A groteszk játék abban csúcsosodott ki, hogy el is neveztem: ha már tüdőszanatórium, Hans Castorp kör lett a neve, oda-vissza 24 kilométer, 850 méter szintemelkedés, egyszer majd talán csinálok is belőle instant tracket, hogy emlékeztessen anyámra.

ITT VISSZATÉR AZ ÚT a Visegrádi-hegységbe – biztos velem van a baj, de kényesen, már-már kényszeresen ügyelek a Pilis–Visegrádi-hegység megkülönböztetésre, annyira más a hangulata a két vidéknek. A Pilis hosszan elnyúló, gyönyörű sasbércek sorozata, napszítta mészkőgyepekkel, kakukkfűillatú kitett gerincekkel és bükkösökkel borított széles fennsíkokkal. A Visegrádi-hegység titokzatos, andezitbe vágódott szűk völgyekkel szabdalt, összevissza ormok és kanyargós gerincek labirintusa, melyből látványos fűrészfog-gerincek emelkednek ki, mint a Vadálló-kövek, vagy a Dobogó-kő-vonulat.

A VISEGRÁDI-HEGYSÉGBEN szembesültem először anyám betegségével. Ekkor még igazából nem volt beteg, vagy legalábbis nem lehetett tudni, hogy az. A Borjú-főhöz kaptattunk egy kirándulás során, amikor valószínűtlenül kezdett sípolni a tüdeje és furcsa, asztmatikus zihálás tört rá. A roham viszonylag hamar elmúlt, de ott éltem át először azt az élményt, amit úgy nevezünk, hogy a szüleink öregedésének felismerése. Sejtelmem sem volt még a rákról, vagy anyám elkövetkező, tízéves heroikus harcáról, csak annyit éreztem, hogy valami megváltozott.

ANYÁM TÉNYLEG gravitációs középpont volt, rá kell jönnöm. Tulajdonképpen ő tartotta össze apámmal való kapcsolatomat, és amíg meg nem emésztem a hiányát, amíg el nem gyászolom, mondanák a new age grief spin doctorok, a gyászt nagy okosságokkal legyőzni ajánlkozó pszichológusok, addig marad az elmémben ez a furcsa, disztraktált zavar, a dekoncentráltság középpont nélküli, de központi élménye.

RENGETEGET OLVASTAM arról, hogy szép magyar kifejezéssel, hogyan konstituálódik a szubjektum – egykori bölcsészkari tanulmányaim egyik jellegzetesen felesleges eredménye. És most, itt állok a világ egyik legelterjedtebb problémájával, anyám halálával, és fogalmam sincs, hogy mit tegyek. Pont ott tartok, mint ezerhatszáz évvel és sok százezernyi témával foglalkozó mondattal ezelőtt Augustinus. Nem fáj, de tanácstalan vagyok. Az űrt betömni. A szakadó anyagot összetartani.

MÁR AZ ELŐTT TUDTAM, HOGY BAJ VAN, hogy bekövetkezett volna. Egy szempillantás alatt tértem vissza a gondolatfoszlányos űrhajózásból a valóságba, de már késő volt. Éppen elléptem a bal lábammal, és a repülőfázis közepén láttam, hogy az út közepén, ahova érkeznék jobbal, aljas, mocsaras-lápos pocsolya van a ránőtt fű alatt. Még a levegőben oldalra léptem, bár már tudtam, hogy ez a lehető legrosszabb döntés, amit hozhatok. De nem is volt döntés. Tulajdonképpen csodálatos az emberi elme, hogy milyen rövid idő, egyetlen röpke idegsejt-tüzelés alatt képes teljesen hibásan irányítani a testet. Ahogy földet értem, a bokám halk roppanása végképp visszarántott a valóságba.

MINDIG MEGLEP, hogy bizonyos pillanatok milyen élesen megmaradnak az emlékekben, másokat meg milyen mélyre süllyeszt az elme. Hiába futottam előtte szinte transzállapotban, és a Pilisszentlélek–Hoffman-fogadó-útról semmilyen emlékem nem maradt, ez a rossz lépés pengeélesen rajzolódik ki előttem. Itt van a fülemben a bokám reccsenése – a szakadó selyem hangja –, a pocsolya az úton, és az érzés: amikor teljes bizonyossággal tudod, hogy itt a vége. Nincs értelme próbálgatni, mindjártkicsitjobbleszezéssel áltatni magad. Ülsz a földön, szép lassan kihűlő és elmerevedő izmokkal, nézed, ahogy a lábadban a szöveteket elönti a víz és szinte a szemed előtt dagad fel az egész. Hogy menjünk le? Vissza vagy előre?

NEGYVEN KILOMÉTER – itt szakadt félbe hullámzó utazásom. Itt már elég merevek az ember izmai és szalagjai ahhoz, hogy egy ilyen béna botlás véget vessen a tripnek. A hetven kilométeres Bükkös kör körülbelül nyolcvanötezer lépés. Ebből egyetlen rossz is elég ahhoz, hogy egy ideig ne gondolkozzunk se lépéseken, se gyászon, se anyánkon… marad a kegyetlen, sívó vánszorgás, kilométereken keresztül, le Dömösre, minden lépésnél a nyilalló fájdalom, a duzzanat perverz nyomkodása és a végtelen önsajnálat.

KÜLÖN DÜHÍTETT, hogy Dömösre lefelé, a Szakó-nyereg alatt szép lassan kibontakozott a kilátás a Bükkös kör következő, legszebb szakaszára: a Vadálló-kövekre. Persze ott is anyámmal voltam először, akkor még nem volt semmi a Prédikálószéken – pontosabban még a semmi-korszak előtt voltunk, és még megvoltak a régi kilátó romjai. Viszonylag ritkán járok erre, ebből a szögből nem sokszor látom szeretett hegyeimet-szikláimat. Nyilalló bokám ellenére megfordul a fejemben, hogy folytatom. Innen már csak 25 kilométer, szintidőn belül talán beérek.

A Vadálló-kövek és a Prédikálószék
A Vadálló-kövek és a Prédikálószék

RÉSZLEGES SZALAGSZAKADÁS, jött később az orvosi diagnózis. Hetekig nincs futás, semmi terhelés, és örüljön, Benedek, hogy nem kell gipszelni!

MIÉRT FUTOK? Az biztos, hogy nem a teljesítményért. Ha azért futnék, nyilván folytattam volna, hogy fogcsikorgató küzdés végén, rojtos bokával beessek valahogy szintidő előtt két perccel a célba, anyám imádott Szentendréjén. Nem a futásért futok. A futás igazából nem érdekel, pontosabban nem a futás érdekel. A természettel való intenzív együttlét érdekel, és az a transz-élmény, flow-élmény,  meditáció-élmény, nevezzük bárhogy, kiazmus-élmény érdekel, amely kicsit segít összerakni széthullás határán táncoló énemet.

ÍGY AZTÁN MARADT a nem-folytatás, amint térerőn belülre kerültem, hívtam a szervezőket, hogy ennyi volt.Igen, látják – válaszolta a telefonba a szervező, nem kis megdöbbenésemre. Mint kiderült, ketten futottunk aznap a nagy Bükkös körön, előttem Mag Erika, az egyik legjobb magyar terepfutó, és ahogy a szervezők nézték a pontérintéseket, látták, hogy Szentlélek és Dömös között valahol elvesztem, már rég be kellett volna csekkolnom Dömösön. Nagyszerű, gondoltam, eljön az ember magányfutni, és a távolból akkor is figyelik minden lépését.

HÓNAPOKKAL KÉSŐBB, visszadatálva írom ezt a posztot. Ezerszer nekifutottam, írtam valami bénát, kitöröltem, újrakezdtem. Körülbelül úgy írtam, ahogy futottam az anyám halálát követő hónapokban… meg ahogy minden mást csináltam és csinálok: szétesve, dekoncentráltan, egy különös hiánnyal küzdve. Nem tudni írni – ez olyan váratlan tapasztalat volt, ami szinte még sosem történt velem, és különösen annak fényében durva élmény, hogy jóformán egész életem az írás körül forgott. Ez a munkám, ez a passzióm, ez a életem.

MEGÍRNI EZT A POSZTOT valóságos mániámmá vált, melyet szégyenlősen rejtegettem mindenki elől. A gyász egyik oldala ez a teher, amellyel nem tudok mit kezdeni, se letenni, se elbírni, csak lebegek a semmiben, valahol abban az űrben, amelyet anyám halála hagyott. Nem lehetett megkerülni, nem tudtam más bejegyzésbe, más szövegbe, más gondolatmenetbe kezdeni. Bármibe kezdtem, dekoncentrált széthullás lett a vége. Éppúgy mint a futás: hetekig, hónapokig tartott, amíg újra összeraktam egy értelmezhető futóteljesítményt, és nem pusztán a szalagszakadás miatt.

OLCSÓ ÉS KÖZHELYES METAFORA, de tényleg olyan volt ez a Bükkös kör kísérlet, mint az élet. Nagy tervek, sok, talán túlságosan is sok elvárás: gyászfutás, gyógyfutás, űrhajózás a természetbe… ennyi mindent nem lehet ráterhelni egyetlen futásra. Talán törvényszerűen jött a kudarc, a figyelem kihagyása, a nyolcvanötezerből-egy-rossz-lépés megkérdőjelezhetetlen, mert azonnali következménnyel járó igazsága. Anyám halálát és anyám hiányát nem lehet csak így egyszerűen legyászfutni. Ettől azért még visszajövök a Bükkös körre, csak a szakadt selymet kell valahogy összefércelni.

Olvass többet

“#081 Bükkös kör kísérlet” bejegyzéshez 3 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük