El tudsz képzelni tökéletesebb Vízkeresztet negyvennyolc kilométernyi bolyongásnál a januári erdőben? Ugye, hogy nem? Gyere, elmesélem neked, milyen csúcsok magasodnak a távoli csúcsokon túl.
„A mélyben, az éjben,
(Gérard de Nerval: Földalatti kórus)
a síri setétben
vívjuk sors-csatánk”
Igazából nem tudok sok mindent mesélni az idei Budai-hegység Még Távolabbi Csúcsai teljesítménytúráról. Ugyanis valójában fogalmam sincs, milyen csúcsok vannak a távoli csúcsokon túl, mivel egyáltalán nem láttam őket. Talán ez volt az első futásom életemben, amelyből az elejétől a végéig lényegében semmit sem láttam, de tényleg.
A budai vakság távoli csúcsai
Attól a pillanattól kezdve, hogy kiléptem a nagykovácsi katolikus plébánia ajtaján (idén itt volt a rajt a jól megszokott Öregiskola helyett), egészen a visszaérkezésem pillataáig jóformán semmit sem láttam. Pár méter után nemcsak az éjszaka, hanem az áthatolhatatlan köd is rám szakadt. Ez a kettő együtt éppen elég volt egy közel nyolcórás totális befelé űrhajózáshoz, amelyben nemhogy az ellenőrzőpontokat, de még a futócipőmet sem láttam.
Tulajdonképpen most először adtam hálát a Technológia Istenének. Most először éreztem azt, hogy az általa az emberiségnek adott eszközök, Suunto és Locus alistenek nélkül teljesen eltévedtem volna még ebben a nyomorult, domesztikált Budai-hegységben is. De szerencsére Suunto és Locus segítettek utamon, pittyentek, amikor pittyenniük kellett, irányt mutattak, amikor rászorultam és magasságot mértek, amikor már minden elveszni látszott. Így aztán különösebb kacskaringók nélkül, alig pár száz métert tettem rá a tervezett negyvennyolc kilométerre. Minden pontot sikerült szinte azonnal fellelni, bár a jellegzetes, kivilágított tájfutóbójákat idén tényleg csak 30 centiről lehetett észrevenni.
Alapelvek
Az egész egyébként úgy kezdődött, hogy a tavalyi barátságos kirándulás, meg a 2020-as első BHTCS-m óta már nagyon ráizgultam egy rendes hosszútáv-teljesítésre. A Budai-hegység Távoli Csúcsaiban (azaz a BHTCS-ben) ugyanis az a jó, hogy az alapkoncepció több távra is kiterjed. A „közeli” verzió olyan 15–20 kilométeres kör, a középtáv 30–35 körüli, és a „királytáv” általában 45–50 kilométer szokott lenni.
A pontos távokat azért nehéz megbecsülni, mert a BHTCS nem útvonalas, hanem érintőpontos teljesítménytúra. A végtelenül szórakoztató mechanizmust már elmagyaráztam itt, most nem ismétlem meg. A lényeg, hogy a szervezők előre megadják az érintendő pontok (jellemzően no-name csúcsok) listáját. Te meg találd ki, hogy merrefelé és milyen sorrendben teljesíted azokat. Illetve, hogy mégis legyne valami izgalom, három csúcs csak a rajtban derül ki – ezért a végleges útvonaltervet ott helyben, a rajtban kell kitalálnod.
A leghosszabb távon összesen 13 pontot kell érinteni (és egy nem kötelező csúcs, amelyet időzavarban érdemes útba ejteni, ezért ugyanis plusz egy óra szintidő jár). Sok variáció nincs egyébként, a BHMTCS plusz csúcsai évek óta ugyanazok. Ezekért jókorát kell kerülni Nagykovácsiból, mert jellemzően a Hármashatár-hegy környékén vannak.
Vakrepülés a Budaiban
Az már a plébánián, a rajtban világos lett, hogy az idei BHMTCS nem a télies jellege miatt lesz embert próbáló. Igazából végig marha meleg volt, még hajnalban sem volt hűvösebb négy foknál, ami január elején, hát, legalábbis elgondolkodtató. A problémát nem is ez okozta, hanem a végeláthatatlan, feltéphetetlen köd, amely mindent magába olvasztott, mintha egy John Carpenter-film rissz-rossz remake-jében lennénk.
A rajtban fény derült tehát az extra csúcsok kilétére, és megindult a szokásos tervezgetés. Kisebb-nagyobb csoportok rajzolgattak, nyomogattak, állítgattak – ki-ki technikai felkészültségétől függően.
A BHTCS három jellegzetessége, az 1) éjszakai túra; 2) érintőpontos megoldás; 3) rajtban kiderülő pontok miatt van az, hogy talán egyetlen másik hazai teljesítménytúrán nincs olyan nagy jelentősége a tapasztalatnak és annak, hogy indultál-e már korábban rajta, mint ezen. Harmadszori indulóként már teljes magabiztossággal raktam össze az optimális útvonalat és ugrottam neki a fent említett vaksötétnek.
A meglepetéscsúcsokkal is szerencséje volt idén a BHMTCS mezőnyének, mert szinte tökéletesen illeszkedtek a képzeletbeli optimumra. Alig pár száz métereket kellett letérni az ideális ívről. „Szokásomhoz” – már ha lehet egy dolgot „szokásnak” nevezni, amit harmadszor csinálok életemben –híven az óramutató járásával ellentétetesen indultam el, és egy óra múlva már a Meszes-hegyen robogtam át. A pont örökös gazdája, Csanya idén nem volt pontőr, így hát nem volt, aki marasztaljon.
Eseménytelen kocogás kezdődött, amely a puha, meleg köd, a vaksötét, az ingerhiány miatt tényleg igazi befelé űrhajózássá vált. Ha el is futottam valaki mellett, vagy kereszteztem valaki útját (korábbi túrákról tudom, hogy ilyenkor nagyon él az erdő, különösen amíg a rövid táv cserkészgyerekei kint téblábolnak), alig vettem észre.
A cserkészparktól a Petneházy-rétre vezető hosszú, dögunalmas, nyílegyenes út teljesen elzsibbasztja az elmémet. Itt már végképp magamra zárulok. Bár a Fazekas-hegy lényegében a város közepén van, iszonyú elhagyatottnak tűnik ebben a gomolygó, éjszakai ködben. Mintha valami fura nyolcezres lenne – gondolom, és ekkor isteni jelként egy árny ugrik elém: Mécs Laci az, mintha tényleg egy nyolcezresről szédelegnénk lefelé.
Egy darabig kerülgetjük egymást a ködben, végig a repülőtér peremén. Aztán persze belőle kirobban a hegymászó, a Vihar-dombra vezető kaparós emelkedőn elsöpör előlem, nem is látom többet. Csak a célban találkozunk újra, ott tudom meg, hogy pont egy órával futott jobbat nálam.
Hajnali befutó
A Virágos-nyereg után már tényleg csak egy kis vonatozás van hátra. A Nagykovácsiba vezető útra még pont ráillik az utolsó meglepetéscsúcs, a Jegenye-hegy. Végül hét és háromnegyed óra futkározás után, hajnali háromnegyed háromkor futok be a célba. Ha nem is ez a csúcsforgalom ideje, de azért elég sokan nyüzsögnek még: a BHMTCS derékhada találkozik itt a BHTCS (tehát a középtáv) túrázóival.
Jól esik a zsongító csacsogás és szósölájzing a közel nyolc órányi magányos űrhajózás után. A BHMTCS-ben még az is tök jó, hogy ilyenkor már nincs hová sietni… Oly mindegy, hogy hajnali fél négyre vagy negyed ötre ér haza az ember.
Begyűjtöm a szokásos dicsőségtárgyakat. Ezt a kitűzőt, és a szétázott, izzadtságszagú teljesítőlapot továbbra is legbecsesebb kincseim között tartom számon.
