#081 Bükkös kör kísérlet

Gyászfutás

Régóta tartoztam már magamnak – és nemcsak magamnak – ezzel a futással és ezzel a poszttal. Az átlagosnál személyesebb lesz, de mint első futásom után leírtam, számomra ez az egész futkározás nem annyira sport, mint inkább a terápia egy váratlanul olcsó formája, és sajnos most is a terápia lesz hangsúlyosabb. Az a bizonyos első futás egy évvel ezelőtt a nyári napfordulót megelőző napra esett, és bizony itt volt már az ideje, hogy nagyjából összerakjam a fejemben, hogy mit is sikerült elérni, hová is sikerült eljutni egy év alatt, szó szerint a semmiből.

AZ ELSŐ FUTÁS UTÁN PONT EGY ÉVVEL, az idei nyári napforduló napján volt az édesanyám temetése. Különböző okok miatt, melyeket összefoglalóan életnek nevezünk, egyszerűen nem sikerült illőn, méltón és általam is feldolgozható módon meggyászolnom őt. Igazából a halála utáni hetekben nem tudtam már hova bújni az összefoglalóan életnek nevezett különböző okok elől – ezért lett aztán az, hogy kitaláltam, hogy egy ultrába fogok menekülni. A nagy, magányos futások mindig segítenek: repülsz, pörögsz, űrhajózol befelé, mint egy Lem-kisregényben vagy egy Kubrick-filmben. Minél nagyobb a baj, annál messzebb futunk előle – igen, egy terepultra biztosan segít, hogy egy kicsit kitakarítsam elmém kusza káoszát, méltón elbúcsúzzak halott édesanyámtól egy egykor együtt sokat járt tájon, és nagyjából összerakjam, mit is jelentett nekem az elmúlt egy év, a nyers adatokon, a lefutott ezernégyszáz kilométeren és negyvenötezer méter szintemelkedésen túl. Persze mint minden szép nagy utópia, ez is megomlott egy béna, kicsinyes véletlen, egy rajtaütésszerű bokaficam miatt, de a tanulságot azért sikerült levonni. Bükkös kör kísérlet, 46 kilométernél belebukva.

“#081 Bükkös kör kísérlet” bővebben

#079 UTH Szentendre Trail | 2019.06.09.

Pünkösdi királyság

Lángszárnyakon röpül felénk a nyár,
az éj meleg s már perzselő a reggel,
bolygunk az éjbe álmodó szemekkel,
s ritkán találunk hűvös árnyra már.
(Kosztolányi Dezső: Pünkösd)

Szentendre a magyar Chamonix – nagyjából ez járt a fejemben, amikor átvágtam a főtéren és rákanyarodtam a célba vezető kordonokra. Barátságos kisváros, hangulatos, szűk utcák, csak éppen a Bossons-gleccser, az Aiguille Verte vagy a Brévent helyett a Nagy-Csikóvár, a Vöröskő vagy a Kő-hegy kandikál be a szűk utcákba. Négyezresek helyett négyszázasok, de ahogy a Terepfutas.hu önkéntesek szívből jövő, lelkes ovációja átragad a szuvenírvadász japán és holland turistákra, a Fő téren átfutva az ember a Világ Legnagyobb Sportolójának érzi magát. Még akkor is, ha a nem a tényleg súlyos ultrán vagy a Szentlászló Trailen, hanem a viszonylag rövid Szentendre Trailen indult, és nem a dobogóért, hanem a szintidővel küzdött. Nagyon ravasz szervezői trükk ez a tapsviharos befutó a kirakatváros közepén: akkora érzelmi löketet ad, hogy emocionális impulzusvásárlóként azonnal fizetném a jövő évi verseny nevezési díját. Ami meg a befutó előtt történt: 54 kilométer euforikus vitorlázás hazai pályán, a Visegrádi-hegység barátságos völgyeiben és kanyargó gerincein.

“#079 UTH Szentendre Trail | 2019.06.09.” bővebben

#076 Sunset Trail

Akkor fuss, ha jól esik!

Van ez a kissé kincstári, de azért sokat alkalmazott, és elég találó bátorító mondatocska, amellyel az özönvízben szaladgálást nyugtázzák a terepfutók: „Akkor kell futni, amikor jól esik!” Nos, pontosan ezzel a mondattal fogadott minket a vértesi instant terepmaraton, a Sunset Trail céljában az egyik szervező, hogy átadja a finisher érmeket. Ami ezt a mondatot megelőzte: hatórányi folyamatos ázás a kilátástalanul zuhogó esőben, tapicskolás a sárban, és reménytelen küzdelem a telefon csuromvíz kijelzőjével, hogy egyáltalán le tudjuk olvasni a kódokat az ellenőrzőpontokon. Életem egyik legvizesebb negyvenkét kilométere.

“#076 Sunset Trail” bővebben

#071-74 Ultrabalaton | 2019.05.11-12.

Sűrített Balaton-élmény

Lelked szép erejét a sors hullámai edzik: / E tó testednek nyújt üde életerőt.
(Czuczor Gergely: A Balaton tava)

Valahogy úgy van ez, hogy ha egyetlen földrajzi pontot, tájegységet kellene mondanom a Kárpát-medencében, melyhez mindenkinek van valamiféle viszonya, hát biztosan a Balatont mondanám. A tóhoz fűződő személyes viszonyok zöme nyilván az eltelt idő által megszépített gyerekkori nyaralás, de persze biztos van köztük olvasmányélmény (Jókai rianása!), szörfös sportflash, bennfentes vitorláskaland, irgalmatlan badacsonyi beborozás, siófoki diszkózúzda, zamárdi balatonszándos zseb-ibiza, angolnázás a tihanyi kútban, madárgyűrűzés Fenékpusztán, vanity fair az Anna-bálon, és folytathatnám a végtelenségig… Milliónyi magyar milliónyi szikrázó, kaleidoszkópszerű élménye, amelynek közös nevezője ez a földtanilag tulajdonképpen lehetetlen, folyton a feltöltődés és az elpárolgás határán táncoló, tűnékeny víztükör, meg a köré boruló északi dombok és egyetlen, hatalmas, összenőtt üdülőteleppé feltöltött déli mocsarak. Bármit mondjanak is a politikusok, a „mi magyarok” közösségkovácsoló élménye egyáltalán nem a nyelv, a táncház, a pörkölt, a fröccs, ötvenhat, a Rabszolgasors vagy az idegengyűlölet, hanem az az össznépi talpmasszázs-érzés, amikor belelépsz a Balaton selymes, bokát körülfonó iszapjába – ez mindenkinek megvan. És a sok, Balatonhoz fűződő viszony közül az egyik legkülönlegesebb, ha körbefutod.

“#071-74 Ultrabalaton | 2019.05.11-12.” bővebben

#057 Vértes terepmaraton | 2019.03.10.

Domesztikált vadon

A Vértes kedves, nem tagadom
(Amorf Lovagok: Napséta)

Tulajdonképpen ez volt az a verseny, amelyen eszem ágában sem volt elindulni. A Vértessel távolságtartó, tiszteletteljes viszonyt ápolok: szeretem ugyan és érzelmes kapcsolat fűz hozzá, de annyira nem izgatott, hogy kezem-lábam törve nevezzek egy itteni versenyre. Az elmúlt két hétvégén egy-egy napot egyébként is versenyen töltöttem, igazán nem hiányzott még egy a naptárból. Aztán amikor Terepfutas.hu cikkíróként kaptam egy ellentmondást nem tűrő Facebook-üzenetet a főszervező Csanyától, miszerint „Tessék nevezni!”, elgondolkodtam. Igazából még sosem futottam ennyit, és az áprilisi nagy durvulások, a Mátrabérc meg az UltraKék előtt kifejezetten reálisnak tűnt egy ilyen kis „laza”, barátságos terepmaratonnal felkészülni. „Ultramaraton”, ez egyébként is marha jól hangzik, még akkor is, ha csak nyolc kilométerrel több egy maratonnál. Meg hát, ez a „tessék nevezni!” voltaképp egy VIP-helyet jelentett, és épp eleget voltam újságíró ahhoz, hogy tudjam, az ingyen dolgokra azonnal rá kell hiénázni. (A sajtótájékoztatókon se hagyjuk a szervező nyakára rohadni a szendvicset, ezért vagyok olyan ügyes a frissítőasztaloknál is.)

“#057 Vértes terepmaraton | 2019.03.10.” bővebben

#033 Tanúhegyek nyomában | 2018.11.24.

Terepmaraton csodatájon

Ez a vidék élő alak. Vize, napfénye, viharja, lakóinak járása-kelése, patakjainak mozgása, tele, nyara, virága, illata, madarai, éjjele, nappala s örökké változó színpompája egy szempillantásig se hagyják mozgás nélkül, elevenség nélkül.
(Eötvös Károly: Balatoni utazás)

Mindig mennek ezek a viták, hogy mi teszi a magyart, meg hogy mi a nemzeti minimum, meg hogy mi a honismeret. Nos, a dolog nagyon egyszerű: minden egészséges, igaz magyar embernek egyszer terepmaratont kell futnia a Balaton-felvidéken.

“#033 Tanúhegyek nyomában | 2018.11.24.” bővebben

#024 Panoráma Trail | 2018.10.20.

Terepmaraton és eufória

Negyvenöt évesen romlik a vérkép, 
és nem futsz kilómétert hat perc alatt, 
és csillagos helyekkel telve a térkép,
és mindenik út kusza álom marad.
(Mészöly Ágnes: Negyvenöt)

Így utólag bevallhatom, két hétig rettenetes pánikban töltöttem napjaim. Ahányszor elmentem futni, 10-12 kilométer után eszement fájdalom nyilallt a bal térdembe, és lépni sem tudtam utána percekig. Négy-öt próbálkozás után teljesen reménytelennek tűnt, hogy belátható időn belül nemhogy terepmaratont, de még valami aszfaltos, síkvárosi félmaratont képes legyek lefutni.

“#024 Panoráma Trail | 2018.10.20.” bővebben