#262 Zemplén Terep Kupa DNF

Magyarország egyik legkeményebb versenyének sikeres nem-teljesítésének igaz története

A Zempléni-hegység a Bába-hegy aljából

Mikor gyöngéden járdára lépett,
édes bokája derengve fénylett.
(József Attila: Mikor az uccán átment a kedves)

Van egy verseny, viszonylag kevesen ismerik. Már maga a helyszín is „el van dugva”, beszorítva egészen Magyarország északkeleti csücskébe. A táv több mint fele pont a határon meg: ötven kilométer terepfutás, jórészt a határsáv nyiladékának csalánosában. Mindez kiegészülve 2800 méter szinttel, egymástól jó messzire elszórt frissítőpontokkal, gyilkos emelkedőkkel, amelyek a verseny második felére gyilkos lejtőkké változnak. Nos ez a Zemplén Terep Kupa, hazánk egyik – ha nem „A” – legkeményebb terepversenye.

A szadista pszichopata trackje

Persze nevezéskor minderről mit sem tudtam. Igazi impulzusnevezés volt, a Zemplén imádata és a jó társaság ígérete vonzott a Zemplén Terep Kupára. Csak a nevezés után szembesültem azzal az őrülettel, amelyet a track hordozott. A ZTK alapvetően három verseny, és mint megtudtam, az országos terepfutó bajnokság része.

Füzér vára az Őr-heggyel
Füzér vára az Őr-heggyel

A bajnokság három távból áll, van egy „vertikál”, egy „sky” és egy „ultra” kategória. Az én nevezésem az ultrára szólt, de az is csodálattal töltött el, ahogy a vertikált nemes egyszerűséggel megoldották a szervezők: a pusztafalui rajtból felrohansz a Nagy-Milicre, a célba, aztán szépen lesétálsz, amerre felszaladtál.

Az ultra valamivel bonyolultabb volt: a rajt szintén Pusztafaluban volt, az általam valaha látott egyik legszebb és legbarátságosabb versenyközpontban, az Öreg Bence turistaházban. Innen aztán egy nyilvánvalóan szadista pszichopata rajzolt egy egészen elképesztő tracket, belezsúfolva párat az Északi-középhegység leginkább rettegett emelkedői közül.

Mindenekelőtt a Pusztafalu fölött fenyegetően magasodó Tolvaj-hegyet, amelynek kelet oldala talán csak mátrai Sombokor-heggyel vetélkedhet. Az útvonal olyan ügyesen van megrajzolva, hogy az út egyharmadánál ízlésesen elhelyezett gyilkos kaptató a verseny utolsó kilométerein pusztító, görgeteges lejtővé változik – ugyanis erre kell visszajönni.

Az ötven kilométeres távból 25 kilométer pont a határon megy, amely egyébként Magyarország egyik leginkább elhanyagolt turistajelzésével, a híres „Északi-zölddel” büszkélkedhet.

Imádott Zemplénem

De hát a Zemplénben – többek között – pont ezt szeretjük! Ezeket a vad, elhanyagolt ösvényeket, ezeket az egykor határőrök által kitaposott nyiladékokat. Életem egyik legszebb élménye volt (még Schengen előtt, persze!) úgy aludni itt a határsávban, a Nagy-Milic alatt, két határkő között, hogy a fejem Magyarországon volt, a lábam pedig (akkor még: Cseh)szlovákiában.

Ez a távoli, lenyűgöző vidék mindig a szívem csücske volt, és mindig csodálattal vegyes megilletődöttséggel jöttem ide. Jó példa erre első terepultrám, a Panoráma Trail nagyszerű versenye. A második Panoráma Trail csak megerősített az Első Terepfutótörvényben: bármi van, a Zemplénbe el kell jönni!

Zemplén Terep Kupa

El is jöttünk hát, kicsit csodálkozva álldogáltunk a rajtban. Az általam eddig látott versenyek közül valószínűleg ez büszkélkedhet a legszellősebb mezőnnyel, gondoltam, amikor alig tizenöten bóklásztunk az ultra rajtjában. Kicsi mezőny, de annál keményebb, hogy mást ne mondjak, Józsa Gábor és Belus Tamás is ott melegített, hogy aztán a rajt után pillanatokkal már a hátukat se lássam.

Az már szinte az első métereken kiderült, hogy mennyire kemény verseny lesz a Zemplén Terep Kupa. A Pusztafalu fölötti, Szlovákiába vezető nyeregben jobbra fordulva rögtön kegyetlen horhosokon vezetett az alig látható jelzés. Ez a Hét-árok, kanyargó, szurdokba be, szurdokból ki, amerre az egykor meglehetősen önkényesen megrajzolt határ vezet.

A Hét-árok
A Hét-árok

Abban sincs sok köszönet, amikor a Hét-árok végén a track hirtelen felkanyarodik az utratáv névadójára, a Nagy-Hársas-hegyre. Nem túl hosszú, de annál kényelmetlenebb kaptató kezdődik, némiképp megelőlegezve, hogy mire számíthatunk a hátralévő 45 kilométeren.

Teperek a nyiladékban, lábam alatt a jellegzetes zempléni andezit görgeteges geröllje. A Nagy-Hársas tetején ellenőrzőpont, rutinból indulok jobbra a lefelé vezető, látványosan kitaposott ösvényen. – Nem arra! – szól utánam a checkpoint embere, ekkor már látom is, hogy a jelzés, az „Északi-zöld” valójában balra fordul.

Nosza, vágjunk át akkor ezen a kis susnyáson, csak térdig élő csalán és növendék bükk elegye, kettőt lépek a finom, jól futható lejtő reményében, amikor egyszer csak kipörög a jellegzetes andezit a talpam alól, finom reccsenés a jobb bokámban, a magam alá forduló láb nyilalló fájdalma…

A jellegzetes határnyiladék
A jellegzetes határnyiladék

Did Not Finish

Mászó- és teljesítménytúrázó múltamból adódóan sokszor volt már bokaficamom. Futás közben eddig összesen egyszer történt ilyen, de pár lépés után már sejtettem, hogy itt is erről van. Versenyt is csak egyszer adtam fel életemben, de pár lépés után már azt is sejtettem, hogy most is ez fog történni.

Érdekes módon legutóbbi bokaficamom szinte napra pontosan két éve, 2019. június 28-án történt. Akkor is valahol az erdő közepén ért a csapás, akkor is volt hátra vagy hét kilométerem, hogy levonszoljam magam valami lakott területre.

Most sem alakult másként. Pár kilométerig még megpróbáltam abba az illúzióba ringatni magam, hogy folytatni tudom, de mire a Bába-hegyre értem, világos lett, hogy ebből ma nem lesz zempléni terepmaraton.

A Bába-hegyig azért érdemes volt elsántikálnom, mert lenyűgöző onnan a kilátás. Itt is volt egy checkpoint, a vidám kolompszó már messziről köszöntött. Innen aztán már gyors lemenet volt a dicstelen déenef zárása. Hát így ért véget impulzusnevezett, de nagyon várt zempléni ultrám, még szinte mielőtt elkezdődött volna.

Kilátás a Bába-hegyről
Kilátás a Bába-hegyről

Kishatár Covid idején

Mire lebicegtem Pusztafaluba, a mezőny már régesrég elhúzott. Gyors áttervezés után aztán beálltam futótársamat frissíteni, meg lelkesíteni, hiszen a Nagy-Hársas-ultra azért folytatódott, és nagyon kemény kihívásokat tartogatott.

Így keveredtem aztán a Zemplén aktuálisan legviccesebb helyéhez, az eszkárosi kishatár-átkelőhöz. Ezt a cuki, főleg kassai bringásokat és drága eurójukat Hollóházán eltapsoló szlovák családapákat kiszolgáló határátkelőt pár éve adták át valami regionális pályázat keretében. A COVID természetesen ide is elért, és az átkelőt szmmel láthatóan hermetikusan lezárták, amikor Szlovákia karanténba vonult.

De a helyiek láthatóan nemigen örültek ennek. Így aztán a határzárat rövid úton szétszedték, mert a szlovák MAMIL nyilván pontosan olyan öntudatos, mint a magyar MAMIL. A Zemplén Terep Kupa frissítőpontján eltöltöttem vagy másfél órát, ezalatt legalább tizenöt szlovák autó érkezett. Mindegyik sofőrje élénken érdeklődött tört angolsággal arról, hogy nem baj-e, hogy neki semmiféle papírja, tesztje, igazolása sincs, és hogy ebből lehet-e baja, ha átjön magyarba.

Az eszkárosi határátkelő
Az eszkárosi határátkelő

Én pedig, mit mondhattam volna nekik? Friss, másfél hónapos COVID-kártyám birtokában annyit mondtam, hogy szerintem kerüljék a rendőröket, hordjanak maszkot és ne tüsszögjenek. Egyébként meg jó utat, Welcome to Hungary, ha Encs felé járnak, nézzék meg az Anyukám mondtát.

Mindenesetre ez a másfél óra az eszkárosi kishatáron komolyabb csapás volt járványügyi biztonságérzetemre, mint ezer telitömött focistadion.

“#262 Zemplén Terep Kupa DNF” bejegyzéshez egy hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük