„Negyvenöt évesen romlik a vérkép,
és nem futsz kilómétert hat perc alatt,
és csillagos helyekkel telve a térkép,
és mindenik út kusza álom marad.”
(Mészöly Ágnes: Negyvenöt)
Így utólag bevallhatom, két hétig rettenetes pánikban töltöttem napjaim. Ahányszor elmentem futni, 10-12 kilométer után eszement fájdalom nyilallt a bal térdembe, és lépni sem tudtam utána percekig. Négy-öt próbálkozás után teljesen reménytelennek tűnt, hogy belátható időn belül nemhogy terepmaratont, de még valami aszfaltos, síkvárosi félmaratont képes legyek lefutni.
Bejelentkeztem hát a háziorvosomnál, és kértem „valami erőset”. Ő persze specialistát javasolt, de arra – egy héttel a Panoráma Trail előtt – már nem volt idő. Maradtunk hát a szteroid-térdvédő kombónál, kikevertetett a patikussal valami olyasmi kenőcsöt, amelyet csak személyi igazolvány ellenében, hosszas hümmögés után adtak ki a gyógyszertárban. Fogalmam sincs, mi a hatóanyaga, de gyulladáscsökkentőként nagyjából erdőtüzek ellen szokták használni. Egy hét alatt beütött a cucc, de szombaton reggel a boldogkői vár kapujában süvöltő szélnél is jegesebb rémület szorította a gyomromat: mi lesz, ha szégyenszemre, Mogyoróskánál fel kell adnom a versenyt egy béna térdfájás miatt?
Tulajdonképpen csak a lila póló tartotta bennem a lelket, meg az a közel ötven ismerős, barát, kolléga, aki önzetlenül adományozott a futásra, a Bátor Tábornak. Egyikük éppen ott állt mellettem a rajtnál – ő is futott –, miközben összeakadtam több Élménykülönítményessel is, többek között Szabó Péterrel, aki szintén a Panoráma Trailt választotta jótékonysági futásra. Némileg megnyugtatott a tudat, hogy bár ő igazi Élménykülönítmény-veterán, mégis első terepmaratonján indul. És itt volt Benda Ferenc is – ő volt a múltkori posztban emlegetett lila pólós ember Zebegényben –, akinek ezt az egészet köszönhetem.
Maga a futás, hát az igazi, hatórás transz volt. Az útvonal olyan nagyvonalú, amennyire csak lehet, keresztül szeretett Zemplénemen, összekötve három várat: a boldogkővári rajt és a füzéri cél közé beékelve Regéc csodás tömbje. A füzéri vár eleve lélegzetállító, ahogy azon a különös bazalthalmon az égbe tör, körülötte félkörívben a Nagy-Milic vonulata. Különösen lélegzetelállító volt most, ahogy Hollóháza után, a maratoni távot elérve egyszer csak kibukkantunk az erdőből, és a mező végén, a völgyben megbúvó falun túl ott tornyosult a vár.
Előtte pedig: negyven kilométeren keresztül az őszi erdő kavargó színorgiája, a bükkösök sárga avarban ezüstösen csillogó fatörzsei, a felszabadult lefelé száguldás a regéci várból, imádott Telkibányám dimbes-dombos utcái, a polgármester személyesen osztogatott pálinkája a hollóházi frissítőpontnál (hogy ezt hogyan gondolta?!), az oldott és közvetlen „társasági csacsogások”, ahogy a futókat egymás mellé sodorta a tempó, a bajtársias ápolások-lazítások-nyújtások, ahogy valaki görcsöt kap, és hárman sietnek segíteni…
Életem első terepmaratonján teljesen magával sodort a hangulat, és persze a lila póló. Egyetlen holtpontomon, a Telkibánya előtti görgeteges, rém meredek lejtőn, görcshatáron pont a lila póló, meg az adakozókra gondolás segített át. Utána már nem volt több gödör, negyven kilométernél még 6:27-es kilométeridőt is sikerült futni (aszfalton). Az emlegetett térdfájás miatt még becsülni sem tudtam, hogy milyen időt szeretnék futni, nagyjából hatórás teljesítésre gondoltam. 6 óra 23 perc lett a vége, térdfájásnak nyoma sem volt, csak a dübörögve felszabaduló endorfin, „a futás gyönyöre”, és a befutó eufóriája.
Mindent összevetve fantasztikus verseny volt ez a Panoráma Trail, melyen elképesztő motivációt adott az „Élménykülönítményesség”. Az különösen megdöbbentő volt, hogy a futók és szurkolók közül mennyien ismerik a lila póló jelentését, és milyen meleg szívvel biztatják az abban futókat. Az már biztos, hogy ezután lila póló nélkül nem megyek semmilyen versenyre, és ezt a bejegyzést sem tudom mással zárni, csak azzal, amit az Élménykülönítményes lányoknak írtam a verseny után: „Köszönöm nektek ezt az élményt, hogy ilyen szuperül kitaláltátok és fáradhatatlanul szervezitek, és hogy ezen keresztül én is átélem, mit jelenthet a beteg gyerekeknek az élményterápia.”
És persze köszönöm nektek, akik adtatok, nem csak pénzt, hanem ezzel együtt végtelen motivációt is. Köszönöm, a beteg gyerekek nevében is. Ha nekik is akkora élményeket ad a Bátor Tábor, mint amennyit nekem ez az egész – a gyűjtés és a futás – jelentett, akkor nincs kétségem, hogy a legjobb helyre került az adományotok. Köszönöm.
Vélemény, hozzászólás?