fbpx

#201 Mátrabérc Trail | 2020.10.10.

A Vércverésen

Lehet-e 42 kilométer futás és 180 kilométer bringázás után egy héttel 54 kilométert futni 2800 szinttel? Természetesen lehet, bár nekem eszembe sem jutott kipróbálni. Az idei Mátrabérc Trailre azért jöttem, hogy feledjem és feledtessem a tavalyi szívást, ám az már jóval a rajt előtt tök világos volt, hogy itten futás nem lesz. Inkább speedhikingnak nevezném a produkciómat, ha annak sem lett volna lassú. Itt eleve pusztán a szintidőn belüli teljesítés volt a cél, szerencsére a szintidő olyan nagyvonalú, hogy lényegében gyalogos tempóban le lehet tolni az egészet.

„Egy falka kisdiák a rétre fut s rivall”

(Guillaume Apollinaire: Kikericsek)

A tavalyi súlyos Mátrabérc-senyvedés után teljesen egyértelmű volt, hogy ide még vissza kell térni, valahogy kiküszöbölni a csorbát. Persze mindez nem ment könnyen. A nevezés – ha jól emlékszem – már tavaly novemberben megtörtént, aztán tavasszal az eredetileg áprilisra hirdetett versenyt áttették októberre. Amivel nem is lett volna sok probléma, csupán annyi, hogy lényegében minden tavaszi versenyt áttettek őszre, de az őszi versenyeket természetesen nem tették át tavaszra. Így esett, hogy a 2020-as Mátrabérc Trail pont a 2020-as Ultrabalaton utáni hétvégére került.

A lemondás erénye

Lelkes srác vagyok, meg szeretem a kihívásokat – mértékkel –, de éppen eléggé szétesett az évem (apám halálával, vírussal, karanténnal, otthonoktatással, elhalasztott és törölt versenyekkel stb.), hogy a szépen összerakott edzésterv is felboruljon. Töredékét sem sikerült futni a tervezettnek, és az ősz elején, meg a nem túl combosan teljesített Börzsöny Trail után elég egyértelmű lett, hogy itt nem lesz vagánykodás.

Októberben három ultra-közeli verseny is egymásra csúszott, az említett, tavaszról áttett Ultrabalaton és a Mátrabérc utáni hétvégére került a fantasztikus, zempléni Panoráma Trail. Ez utóbbit a világért sem hagytam volna ki, mert túlzás nélkül ezt tartom a legjobb koncepciójú hazai terepversenynek, tiszta szerencse, hogy ezt viszont lemondták…

Nem kell aggódni, ha már nem lehet követni, nekem sem igazán sikerült. Így esett, hogy pár nappal a mátrai verseny előtt kapcsoltam, hogy hoppá, nekem ide érvényes nevezésem van. Valahogy az Ultrabalaton 42 kilométer futása és 180 kilométer bringázása után egy héttel nemigen éreztem magamban az eltökéltséget egy 2800 méter szinttel megspékelt 54 kilométeres terepfutásra, de egyszer csak belémvillant a Tökéletes Taktika.

A Tökéletes Taktika

Mint az talán közismert, a Mátrabérc Trail alapvetően a Mátrabérc teljesítménytúrából nőtte ki magát, talán ennek köszönhető a kifejezetten nagyvonalúan meghatározott szintidő. A szervezők tíz órát adnak a „végigfutásra” – érdemes ezzel összevetni a teljesítménytúra szintidejét, ami 13 óra. Nos, a tízórás szintidőben az a szuper, hogy még számolni is könnyű vele: 5,4 km/órás átlagsebességet jelent, azaz kb. 11 perc/km-es átlagtempót.

Az előrejelzés masszív jó időt jósolt, 16 fokos csúcshőmérséklettel, napsütéssel, enyhe felhősödéssel, tehát tökéletes futóidő ígérkezett.

Ezek voltak az objektív tényezők. Ami a szubjektív elemet illeti, már arra is jeges rémület markolta a szívemet, ha csak visszagondoltam a tavaly áprilisi versenyre. Akkor fizikailag ugyan egész jó állapotban voltam, mentálisan viszont – három nappal később halt meg az anyám – totálisan szét voltam hullva. Nem részletezem a dolgot, bárki elolvashatja a bevezetésbe rakott linken.

Most ezzel szemben – hála a masszív Olwexya-kúrának –mentálisan kifejezetten stabil voltam, fizikailag viszont rettenetes állapotban. Ultratávot utoljára márciusban futottam, a Bükki kilátásokon, azt is feladtam (egyébként nem fáradtság vagy kimerültség, hanem időhiány miatt). Egész szeptemberben futottam összesen vagy ötven kilométert, a múlt hétvégén viszont egy maratont (igaz, részletekben).

Na, ha a stabil fizikum-mentális széthullás kombó nem működött, akkor hogy működik majd a stabil elme-széthullott fizikum? A Tökéletes Taktika titka az volt, hogy meg sem próbáltam kideríteni. Eleve ráhajtottam a tízórás szintidőre, tehát önmagában a teljesítésreGyenge kezdés után határozott visszaesés: ez volt a tervem, melynek kivitelezését nagyban megkönnyítette, hogy viszonylag sokat jártam a Mátra-gerincen.

Így csupán arra kellett vigyáznom, hogy időarányosan mindig a kb. 10%-ban meghatározott biztonsági tartalékon belül előzzem a szintidőt. Emelkedőn séta, szintezőn kocogás, lefelé futás, frissítőpontokon negyed óra röfögés – nagyjából ennyire saccoltam a szükséges 6 km/órás sebességet (tehát 10 perc/km-es tempót).

Őszi gerinc

A nagyszerű taktika birtokában magabiztosan álldogálltam tehát szombat reggel a Sirok melletti Kőkusztpuszta focipályáján, miközben körülöttem gyűltek a terepfutók.

A kőkútpusztai rajt
A kőkútpusztai rajt

Mentálisan mindössze annyira kellett felkészülnöm, hogy elengedjem ezt az egész versenyesdit. Bármit, csak a tavalyi negatív splitet ne! – gondoltam magamban, amikor időnként rámtört, hogy mégiscsak futni kéne. Így aztán felkészültem lélekben, hogy jóformán mindenki le fog hagyni, jó eséllyel már az elején. Esküszöm, hogy lassabban fogok futni, még a büszkeségemnél is, hajtogattam, és nem érdekelt az öregebbektől, pocakosabbaktól, rövidebb lábúaktól, nőktől és nyugdíjasoktól elszenvedett megaláztatás, a rajt után az első adandó emelkedőnél gyaloglóra fogtam.

A tavalyi beszámolóban már áradoztam arról, hogy mennyire jó kis gerinc a Mátra fővonulata. Persze nem egy alpesi vagy tátrai vonalvezetés, de Magyarországon elég nehéz találni hasonló, hosszan elnyúló, karakteres gerincet.

Hamar magunk mögött hagytuk a lenti ködfoltokat, és felérve a főgerincre időnként már kinyílt a táj: észak felé, Recsk és Parád felé finom sejtelmességgel bontakozott ki a palóc vidék.

Felhős kilátás Recsk felé
Felhős kilátás Recsk felé

És hát volt egy fontos dolog, ami megkülönböztette ezt a Mátrabércet a többi Mátrabérctől: hogy ezt ősszel rendezték. A Mátrabérc túrák-trailek klasszikus évszaka a tavasz, a húsvét környéki, április végi időpont. Ekkor rügyeznek a gerinc monumentális bükkösei, a lejjebb lévő gyertyános-tölgyeseket vidáman pettyezik a harmadik erdőalkotó faj, a cseresznye fehér virágai, mindenütt kankalinok, gyöngyikék, korai boglárkák, lent Szurdokpüspökiben pedig már az orgona árasztja a bódító befutóillatot…

Ehhez képest ezen a napfényes koraoktóberi napon még a dús nyári lombkoronák sárgulás előtti utolsó napjaiban vetik az árnyékot, de alattuk már friss avar borítja az utat.

Felfelé a Nyikomra
Felfelé a Nyikomra

És a bérc sűrű bükkösébe időnként beékelődő tisztásokon őrülten virágzik a kikerics. Fenn, a Szentistván és Ágasvár közötti gerincen véget vetek az óvatoskodásnak, itt már jóval túl vagyunk harminc kilométeren, az előnyöm a szintidőhöz jó egy óra, innen már négykézláb is beérek… úgyhogy felszabadult szaladásba kezdek, keresztül a kikericses réteken, és hát tényleg Apollinaire (vagy inkább az Apollinaire-t végérvényesen a magyar nyelvű költészet részévé avató Radnóti) sorai cikáznak. Másokat is elkap a lendület, és tényleg úgy robogunk végig a gerinc alatt kanyargó szintúton, egészen az Ágasvár meredek letörésééig, mint egy falka kisdiák…

Őszi kikerics
Őszi kikerics

A Mátrabérc népe

Eddigre már túl vagyunk a Disznó-kőtől a Sas-kőig vezető gyönyörű single tracken, ahol váratlanul megnő a forgalom. Mint később kiderül, ma van a kéktúrázás napja is, a Disznó-kő alatt nagy csapatokban jönnek szembe a pólós-jelvényes kéktúrázók.

Bár nyilván üvölt rólam, hogy csak amolyan békésen kocogó kocafutó vagyok itten az utoló 10 százalék között, és már elfutott előttem itt kétszáz ember, a túrázók lelkesen biztatnak és látványos sietséggel állnak félre az egynyomnyi széles ösvényről. Én nem győzöm megköszönni, és csak ámulok ennyi előzékenység láttán. Hát igen, gondolom, néha van olyan, hogy az erdőben mindenki elfér, és a kéktúrázók komoly emberek. 

Ezután jön a Kékes, majd az egész Mátrabérc legidegesítőbb pontja: a Som-nyereg bokatörő, teljesen széterodált letörése. Tulajdonképpen ezért az ötszáz méterért (meg az Ágasvár déli oldaláért) vettem fel a teljesítményemhez képest mindenképp kínosan túlgondolt Dynafit Ultra Prómat. Persze, röhejes egy szintidőhöz igazított teljesítésre ilyen cipővel indulni, de itt, ezen a görgeteges, gyökerekkel szabdalt, málló hegyoldalon úgy harapja a talajt az agresszíven rovátkolt Vibram, hogy sosem látott tempóban söprök el jó pár előttem futó mellett. (Akik aztán szépen visszaelőznek, hogy majd az Ágasvárról lefelé megint elhúzzak mellettük. Jó is az, ha nem nekem kell futni, hanem a technológiának.)

Innen már nagyon közel van az egyik kedvenc magyarországi erdőm, a Vércverés alatti laza, áttetszően finom bükkös. A lapos gerincre bever a nap, egészen különös fény–árnyék-játékot varázsolva a törzsekre, melyek között alig sejlik fel egy-egy futó alakja…

Bükkös a Vércverés alatt
Bükkös a Vércverés alatt

A Máátrabérc népét gazdagítja most a frissítőpontok személyzete is: fenn a Galyán, a Péter hegyese alatt a Runaway team Karlovitz házaspárja osztja a jóságot szigorúan csírátlanított műtőskesztyűben, lent Mátrakeresztesen az Edelényi Futók végtelenül előzékeny csapata üzemelt be egy rém hívogató fröccsteraszt, amelynél jó pár gyengébb VIP-szekciót is láttam prémium kategóriás könnyűzenei fesztiválokon. Itt, a maratoni táv körül az embert azért megkísérti a gondolat, hogy elegáns hanyatlással belevesse magát a párnázott rattankanapéba, de aztán győz a józan ész, és közepes lelkesedéssel nekiindul a Muzslának.

Ki nevet a végén?

Mátrakeresztesről nagyon elégedetten indultam tovább – leszámítva természetesen a minősíthetetlen eredményemet. A hátralévő 13 kilométerre volt még két és fél órám, úgyhogy bőséggel belül voltam az egyórányi biztonsági zónán, még azt is megtehettem, hogy a Muzsláig egyáltalán ne fussak. Még az is megfordult a fejemben, hogy gyorsan felmegyek a Nyikomra, megnézni, hogy éppen most mi a helyzet a Gortva-Jójárt kilátóban, de azért az már tiszteletlenség lett volna.

Csodáltam inkább a fantasztikus, szélfútt bükköket a Muzsla oldalában, és hálákodtam a sorsnak, hogy megkímélt a tavalyi gyötrelmektől. Szemben a legutóbbi nyomrúságos laposkúszással, most egyáltalán nem éreztem magam fáradtnak. (Mondjuk mitől is lettem volna? A 6 km/órás átlagsebességtől?)

Bükk a Muzslán
Bükk a Muzslán

A Muzsláról lefelé már kifejezetten lelkesen szaladtam, sokat elmond az egészről, hogy az egész táv három leggyorsabb kilométere (6:01, 6:16, 5:28) a három utolsó kilométer volt, így aztán diadalmasan „futhattam” be bő húsz perccel a szintidő előtt.

Konklúzió: hát, nemigen lehetek büszke erre a teljesítésre, hiszen ha jobban magamba nézek, kifejezetten sportszerűtlennek tartom ilyen minimál-célkitűzéssel (minden mindegy, csak érjünk be a szintidőn belül) nekivágni egy ilyen nagy presztízsű versenynek. (Összehasonlítandó az összehasonlíthatatlant, a győztes Józsa Gábor lényegében feleannyi idő, 4 óra 58 perc alatt tette meg az 54 kilométert.)

Nem marad más, mint az ürömbe rejtett öröm, hogy egyáltalán sikerült végigmennem (ennek az esélyét a múlt héten, mondjuk az Ultrabalaton végén, szétázva, sajgó combizommal és a biciklinyereg átal péppé tört üleppel még minimálisnak láttam), illetve a kétségbeesett fogadkozás, hogy jövőre jobb lesz. Egyedül azt látom biztatónak, hogy így, két és fél év terepfutás után legalább egy értelmezhető taktikát össze tudok már rakni egy ultraversenyre: a lehetőségek (tehát a bőkezűen mért szintidő) szélsőséges kihasználásávál hogyn valósítsunk meg egy minimálvállalást. Nem sok, de egy befutóéremre, meg egy szép őszi délelőtt-délutánra elég.

Kiazmus

Kiazmus

Műkedvelő terepfutó.

3 thoughts on “#201 Mátrabérc Trail | 2020.10.10.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Facebook
RSS
Strava