A Guckler Károly-úton

#222 Panoráma kör

2020 évértékelő, mert ilyen is kell

Leave a comment

Nehezen veszem rá magam egy ilyen év eleji évértékelős futásra, és ennek kát oka van: a nyomor meg a szégyen. Bár bizonyára nem én vagyok az egyetlen, akinek szinte az egész éve a szemétbe ment és nem csupán terepfutós szempontból. De most, hogy így a bágyadt téli reggeli napsütésben kocogok megszokott Panoráma körömön, és valahogy összesítem fejben a 2020-as évet, tényleg gyomorba vág, hogy mennyi elszalasztott lehetőség, lemondott verseny, elbaszott edzés, széthullott edzésterv kavarog ebben a béna, járványsújtotta évben.

Jóformán semmi sem sikerült. Elővettem a tavalyi évértékelőt, annak a végén szerepelt pár idei terv, és hát lesújtó a végeredmény. Magyarázkodhatnék persze, hogy anyám után meghalt apám is, aztán  otthonoktatás, távmunka, káosz, szakítás, szétköltözés, kezelhetetlen napirend, idegösszeomlás, depresszió… persze, nem csoda, hogy nem sikerült semmit sem tartani a tervekből, de hát nem is különösebben nagy öröm.

Mi volt tavaly?

Tulajdonképpen az egyetlen, amire ebből az összefolyó, ködös, egymásba gabalyodó napokból-hetekből összerótt évre emlékszem, az a küszködés. Valahogy találjunk időt futni, valahogy próbáljunk meg rendszert vinni ebbe a kaotikus masszába, a két otthon tanított gyerek, a gyász, a hisztéria, a depresszió mocsarába… De mi lett belőle?

Futottam összesen 77 darabot.

Ez nem is hangzik olyan rémisztően a tavalyelőtti 106-hoz képest, de ha figyelembe vesszük, hogy ennek nagyjából a felét a márciusi lockdownig futottam, akkor azért már nem olyan fényes a dolog. Mindenesetre igazából meglepetésként ért ez a magas szám, mert nekem sokkal kevesebbnek tűnt. Példának okáért múlt decemberben egyetlen métert sem futottam.

Futottam összesen 1223 kilométert.

2019-ben ez 1800 kilométer volt. Pont havi száz, heti 25, ami közepes amatőrteljesítmény, talán sokan büszkék lennének rá. Hát, ha nem olyan célokkal vágtam volna neki 2020-nak, amilyenekkel (sok, nagy kiazmikus ultra!), akkor talán én is örülnék. Így: kudarc.

Az eredeti, rémesen nagyravágyó, bár egyáltalán nem kivitelezhetetlen célkitűzésekhez képest (50 félmaraton, 10-12 maraton vagy annál hosszabb) ez lett: 17 félmaraton, 2 ultramaraton. Voltaképp a semminél is kevesebb.

Eltöltöttem futással 141 órát és 10 percet.

Ez nagyjából, kicsit bőven számolva hat nap. Egy év alatt.

Összeszedtem 31 499 méter szintet.

Talán ez az egyetlen adat, amely igazán érdekelt, és amelyre figyelni szoktam. Az eredeti terv heti ezer méter szint volt, és amikor futottam, ez bőven meg is volt. Aztán a szétesett edzések miatt ez a szép terv is szétesett, meglett a 60 százaléka.

Egy átlagos futásom 15,9 km volt, 409 méter szinttel, és 1 óra 50 perc alatt tettem meg. Átlagtempó: 6,92 perc/km.

Érdekes, hogy tavaly úta rövidült a futások átlagtávja, pont egy kilométerrel, de ami igazán durva, hogy több mint 100 méterrel csökkent az átlagos futásra jutó szint. Viszont a futások ideje alig, mindössze 6 perccel rövidült (ez nagyjából pont azt az 1 kilométert jelenti, amennyivel kevesebbet futottam) – mindez összevetve rettenetes lassulást jelent.

Leghosszabb futás: Mátrabérc trail, 54 kilométer, 2800 méter szint.

Nemcsak az én évem esett szét, hanem mindenkié. Jól példázza ezt az eredetileg áprilisra tervezett Mátrabérc trail sorsa. Tavaszról eltolták őszre, de szinte csak az utolsó pillanatban derült ki, hogy egyáltalán meg lehet-e tartani. Akkor viszont összetorlódott a szintén tavaszról elhalasztott Ultrabalatonnal. Egy hét különbség volt a kettő között, és szerencse a szerencsétlenségben, hogy a rég várt Panoráma Trail elmaradt a jarványhelyzet miatt. Mivel igazából nem is tudtad már, hogy melyik versenyeddel mi lesz (a legfájóbb az első külföldi versenyem, a Tatry Running Tour lefújása volt), tulajdonképpen edzeni sem volt kedved… Persze, tudom, nem az edzésért, hanem az élményért fut az ember, na de azért valamennyi edzés kell, hogy igazán élvezetes legyen a verseny. De ha nincs verseny? Mit tegyünk?

Legnagyobb élmény.

Hát, ebben a kaotikus zűrzavarban meglepő módon nem valami monumentális ultra vagy hasonló, hanem egyértelműen az a fantasztikus futás, amelyen a kerekesszékes Gábor és a vak Ádám párosát kísértem. Ők azt a célt tűzték ki, hogy együtt indulnak a Vivicitta félmaratonján, én pedig SUHANJ! guide-ként kísértem volna őket. Sajnos a Vivicitta elmaradt – ők aztán ősszel megcsinálták a félmaratont, de akkor már nem futottam velük. Viszont az a pár edzés, amit együtt csináltunk, tényleg hihetetlen volt.

Így, két és fél év szaladgálás után levonhatom a következtetést, hogy a futások élményfaktora nem is annyira a nehézségüktől vagy szépségüktől függ, hanem a jótékonykodó civil attitűdtől. 2018-ban az Élménykülönítmény színeiben futott Panoráma Trail, 2019-ben a SUHANJ! 6, tavaly meg a szintén SUHANJ!-os guide-futások… furcsa lélektani hatás.

Hol tartok most?

Hát, nyugodtan mondhatom, hogy sehol. A futás egyre többet vesztett igazából meg sem szerzett sportértékéből, és egyre inkább terápiává vált. De sajnos nem annyira gyógymóddá, mint inkább meneküléssé. A futás terápia-jellegéről már többször írtam, legfőképpen itt. De amikor meneküléssé, pótszerré, tudatmódosítóvá válik, az nagyon veszélyes és visszás.

Így a futás elveszti harmonikus, kiegyensúlyozott és kiegyensúlyozó jellegét. Nem is rendszeresen futsz, hanem össze-vissza, kimaradnak hetek, hogy aztán irreális távolságokat zsúfolj bele egyetlen futásba… Mert éppen olyanod van, hogy messzire kell menekülnöd. Ez egyenes út a mentális szétesésbe és a sérülésbe. Példának okáért decemberben semmit, egyetlen métert sem futottam.

Összegezve: nem tartok sehol. nagy tavaszi tervem, az Ultra Trail Hungary elmaradt. Aztán ősszel a Mátrabérc épphogy megvolt – igaz, tervezetten – szintidőn belül. Fejlődés nincs, visszafejlődés van. Nyugodtan mondhatom, hogy futásaim tükrözik az életemet: krízis.

Mi lesz jövőre?

A feladat rendkívül egyszerű: ki kell jönni a krízisből, valahogy újra össze kell rakni magamat, a futásaimat az elmúlt év káosza után. Alapvetően két útját látom ennek, két komplementer, egymást kiegészítő utat. Szerencsére mindkettő nagyon szimpatikus.

Nevezések.

Hát igen, nevezésből most is dugig vagyok. Nagyvonalú VIP-meghívó az Ultra Trail Hungary 112 kilométeres távjára. Ha megtartják. Most, a járvány „második” hulláma végefelé úgy néz ki, hogy megtartják, de ki tudja? Minden szervező kivár, senki sem mer biztosat mondani, legfeljebb egy-két felelősség nélküli őrült.

Az edzéstervet mindenesetre összeraktam, szép, ciklikusan építkező, klasszikus edzésprogram. Ezen kívül nem sok verseny biztos, azon kívül, hogy szokás szerint (óhh, ez egy kicsit fennkölt, két és fél év futás után, hogy szokás szerint!) érvényes nevezésünk van az Ultrabalatonra meg a Panoráma Trailre.

Instantok.

Szerencsére van kiút! Ha minden verseny el is marad, az elmúlt év az instant trailek elképesztő felpörgését hozta el. Végleg intézményesült a GeoGo (aminek legbiztosabb jele, hogy valahogy összebútorozott az Ötpróba tömegsport-mozgalommal), olyannyira, hogy már egy csomó túra- és futómozgalom erre épül. Ott a Kőről kőre mozgalom és ennek része, a Pilis-Budai-hegység Instant Kupa, ott vannak a Túrafüggő instant túrái, a GeoGóhoz közvetlenül kapcsolódó Opentrails, a szintén GeoGós technikai háttére épülő Groove Trails, meg még ki tudja, mi minden…

Az instantok olyannyira elterjedtek (ahogy egyébként jó előre megjósoltam!), hogy már ellentáboruk is van. Én mindenesetre nagyon szeretem ezt a műfajt, szeretem a szép koncepciójú, elegáns instantokat. Különösen jól jönnek most, ebben a versenytelen, kicsit magunkba borulós ínségben, úgyhogy elhatároztam, hogy a jövő évet az instantoknak, túramozgalmaknak és hasonlóknak szentelem.

Mivel mostanában utazni sem könnyű, ezért maradnak a környékbeli hegységek instantjai, de szerencsére errefeé is akad elég kihívás.

Edzések.

És az instantokban az a jó, hogy magukat az edzéseket is szórakoztatóvá teszi. „Gamifikáció” – pár évvel ezelőtt ez volt az ismeretterjesztés, oktatás és technológia bűvszava. És tényleg nagyon jó, amikor az edzések „gamifikálva” vannak… mekkora királyság az, amikor nemcsak azért futsz, hgoy gyorsabb vagy soványabb légy, hanem egyben előkelő helyezésre hajtasz mondjuk a GeoGo Kupában.

És hát igazából nincs mit tervezgetni, a lényeget már tavaly kitaláltam, ezen nem sok mindent érdemes változtatni, csak be kell tartani:

  1. Heti távban: eleinte három, aztán négy futás, heti 40 kilométerrel kezdve, aztán fokozatosan, ciklusról ciklusra feltolni 90-100-ra, kb. 5-6 hónap alatt. Egészen pontosan 5 hónap alatt, hiszen ez voltaképpen egy edzésterv az UTH-ra. Hétvégenként minimum félmaraton, aztán pár ciklus után már maraton.
  2. Heti szintben: ezer méter. Megszoktam, szeretem.
  3. Heti egy, azaz 2020-ban nagyjából 50 darab félmaraton. Ez jócskán megcsúszott tavaly, nagyjából 30-32 félmaratoni vagy annál hosszabb távot futottam.
  4. Havi egy, de legalább 10 darab maraton, vagy annál hosszabb. Hát, ez csak versenyekből instantokból összejön – igazából úgy szép az, ha ezek mind versenyeken instantokon vannak. A távlati célokhoz ez a minimumcél, a szűk keresztmetszet igazából az idő. Meglátjuk.

Így lesz az összesített terv olyan 2000-2200 kilométer az évre, 50 ezer méter szinttel, 50 félmaratonnal, 10 (ultra)maratonnal. És legalább egy ezüst, de inkább arany fokozat a GeoGo Kupában, és lehetőség szerint megcsinálni a Pilis-Budai-hegység Instant Kupát, illetve a piliscsabai természetjárók rohadt jó túramozgalmait – természetesen futva.

Hogy hogyan sikerül? Majd meglátjuk.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük