Kiállítás Révfülöpön

#282-285 Ultrabalaton

Agyon Balaton

Leave a comment

Egy közös fotó rólunk az üdülő előtt,
minek hátterében pilóták és vitorlások
integetnek fűzöld vaskeretben.

(Éltető Erzsébet: 66 nyarán)

Kivételesen nem valami mélyen belém ivódott, jól bejáratott, régen velem lévő idézettel kezdem ezt az Ultrabalaton-beszámolót, hanem egy olyan versből vett részlettel, amellyel most, a futóverseny alatt, futás – pontosabban bringázás – közben találkoztam. Történt ugyanis… na de erről az ugyanisról majd később. Történt ugyanis, hogy ismét nekugrottunk az Ultrabalatonnak, a jól bejáratott ötfős váltóban, a jól bejáratott közlekedési móddal. Öt ember, négy kerékpár, egyvalaki mindig fut, a másik négy meg bringával igyekszik előre a váltópontokra. Így jön össze összesen 216 kilométer, fejenként nagyjából 40-45 kilométer futás, úgy 170 kilométer bringázás, körülbelül 20-21 óra alatt. És persze egy semmi máshoz sem hasonlítható élmény, ahogy körbeszaladod-körbetekered a Balatont, a rajtközpont és a befutó két „közös fotó rólunk”-ja között.

Hajmetál-zenekar

Alapvetően az idei Ultrabalaton úgy indult ötfős váltónknak, mint egy ötfős hajmetál-zenekar karrierje a nyolcvanas években. Azoknak volt négy stabil tagjuk, meg mondjuk a dobos, akinek helyén egymás után váltották posztjukat az emberek. Persze a menő metálbandáknál „művészi konfliktusok” okozták a problémákat (ami lényegében azt jelentette, hogy az énekes elszerette a dobostól a csaját, vagy felszippantotta előle az asztalra kicsíkozott kokaint). Futóváltoknál az eltérő művészi elképzeléseket sérüléseknek nevezik.

Most is úgy alakult, hogy az egyik tavalyi tagunk sérülés miatt kizuhant a váltóból. Helyette beugrott egy ember (vele egyébként az emlékezetes Kis-Duna Maratont futottuk), aki lényegében egy héttel a verseny előtt sérült le. Helyére érkezett – csodával határos módon – újabb ember, aki végül bevetette magát.

Pedig az az igazság, hogy ebbe a váltóba nem könnyű bevetnie magát valakinek. Ugyanis a váltónk nem „szokványos” váltó, legalábbis abban az értelemben nem, ahogy az Ultrabalatonon váltók indulni szoktak. Ezt már sokszor, vagy ha nem is sokszor, de minden indulásomkor leírtam: az éppen nem futók nem autóznak, hanem bringával mennek. Így jön létre egy viszonylag összetett logisztika – amíg egy ember fut, az öttagú váltó másik négy tagja biciklizik, és úgy repeszt előre. A következő váltóponton az addig futó átadja a csipet a következő futónak, és bringára ül, hogy négy váltóponttal később megint rá kerüljön a futás sora.

Egészmás-élmény

Egészen más élmény egy ilyen bringás-futós hullámzásba belemerülni. Nem is arról van szó, hogy fárasztóbb lenne, mint csak futni. Inkább a másfajta kihívás a fárasztó: a behatárolt logisztika, a szűkre szabott tárolóhely, a kempingfíling. Itt nincs gyakorlatilag végtelen csomagtartó, ahová bedobálsz mindent, meg ülésfűtés, amin elomlasz, ha kifáradsz a futásban.

Nem. Az van nálad, amit viszel magaddal a kerékpáros-táskában, és ha befutsz a váltásba, nem nyújtani kezdesz, meg tekergetni a fűtés gombját, hanem felpattansz a bringára fázni, negyven kilométeren keresztül.

Így lett aztán az, hogy megint ilyen viccesen néztünk ki a logókkal agyonzsúfolt rajtban, megint jött a nagyon fárasztó szpiker nagyon fárasztó értetlenkedése, hogy miért van nálunk négy bringa.

Logókiállítás a rajtban, biciklitúrázókkal

Megyefoci, idén is

Csapatunk egyik tagja, nemhiába recepcióvezető, fölöttébb szeret beosztásokat készíteni. Általában ő készíti csapatunk váltóbeosztását is. Idén úgy alakult, hogy negyedikként kerültem sorra a futásban, ami azt jelentette, hogy közel negyven kilométer bringázás várt rám, és majd Kékkúton kellett átvennem a csipet. Nagyon későn, szombat délután négykor rajtoltunk Füredről, kábé fél nyolcra kellett Kékkúton lennem, addig meg békés tekerés a Nappal szemben a Balaton-felvidéki délutánban.

Észak-Balaton klasszik: szívsirkövek, hátsófüves, naplemente

Akik olvassák ezt a blogot, tudják, hogy mekkora gyengém a megyefoci. A tavalyi Ultrabalatonon sem tudtam kihagyni az utunkba eső fontos Veszprém megyei harmadosztályú meccseket. Most is veszettül tekertem, hogy még elérjem a megyekettő kulcsfontosságú rangadóját, a Balatonszepezd-Taliándörögdöt.

Pálya, csata után

Elkésve

Sajnos, mit a fenti kép is mutatja, csak a hármas sípszó után értem oda, de mint a még ott ünnepelgető helyiektől megtudtam, a hazaiak azért derekas 4:1-es győzelmet arattak. Sajnos a nagyszerű csatár, Krómer Patrik (aki egyébként arról híres, hogy egyszer szerepelt az Éden hotelben is, azóta hívják Éden Patriknak) már visszavonult, de a Szepezd a harmadosztályból tavaly feljutva azért nélküle is vitézkedik – most éppen második – a megyekettőben.

Remélem a 2022-es Ultrabalatont már a megye egyben köszönti a csapat – pontosabban hát inkább egyáltalán nem remélem, mert ez azt jelentené, hogy az UB-t jövőre is ősszel rendeznék, ami azért elég szar lenne, lássuk be. (Egyszerűen azért, mert az UB eredeti időpontjában, május elején kilenc és fél óra hosszú az éjszaka, míg ilyenkor október elején 12 és fél óra, és az a három órával több sötétség azért elég pusztító tud lenni.)

(A másik fontos meccs, a Révfülöp-Monostorapáti elérésére esélyem se volt. A harmadik meccsel, az Akali-Ederics összecsapással meg csúfosan jártam, figyelmetlen voltam, ráadásul épp sietőben voltam a zánkai váltópontra, ahová oda kellett érnem a futótársam bringájáért, hogy én vigyem át neki Kékkútra, szóval csúnyán nem találtam meg az egyébként a 71-es főút mellett elterülő pályát.)

Formákon túl

Na de a mottóként szolgáló idézet! Azt ígértem, megmagyarázom. Nos, igen.

Szóval nemcsak megyefoci van a Balaton partján, hanem kultúrprogram is. Mint pár nappal a verseny előtt megtudtam, a révfülöpi vasútállomáson bájos kiállítás nyílt.

Mint az talán köztudott, két év múlva Veszprém lesz Európa kulturális fővárosa. Sok-sok felvezető dolgot csinálnak, ezek közül az egyik egy rém szórakoztató katalógus, amely a Balaton-parti nyaralótelkek kerítéseit gyűjti össze és mutatja be. Tudjátok, ezek azok a jellegzetes, betonvasból vagy hasonlóból hajlított, bájosan naiv, figuratív mintázatok, amelyek egyike ennek a posztnak a fejlévében is szerepel.

Na, ezekből raktak össze egy kiállítást. Formákon túl – ez a címe a révfülöpi állomás váróterében berendezett anyagnak. Kerítésfotók találkoznak versekkel, ezek töltik be ezt az általam egyébként nagyon kedvelt várótermet. A révfülöpi állomás egyébként is a hatvanas évek balatoni modernizmusának szép példája – egyike azoknak a jellegzetes, termésköves, egyszintes, jó arányú épületeknek, amelyekből viszonylag sok épült ezen a hányatott sorsú vasútvonalon, az „elátkozott 29-esen”.

Révfülöp V.RÓTEREM.

Van valami megkapóan meghitt elmúlás-szaga ennek a minitárlatnak. A versek nem különösebben jók, de nem is rémesek, ám „ez a közös fotó” megragadott. Az állomás mögött már megy le a Nap, gyorsan kidugom a fejem kiállításnézős merengésemből, szorít az idő, bringára pattanok és irány Kékkút. Itt az ideje elkezdeni végre a versenyt.

Logisztika

Annyit elárulhatok: ez a verseny azért nagyon más élmény volt, mint korábbi két Ultrabalatonom. Most nyoma sem volt bennem annak a finom hullámzásnak, ritmusnak, áramlásnak, mint a korábbi versenyeken. Jobbára űzött vadként, eléggé feszülten tepertem-tekertem végig a távot, aminek nagyon prózai oka volt.

Ugyebár a mi logisztikánk úgy néz ki egy ilyen váltóban, hogy az öt ember négy biciklivel megy – ami egyúttal ezt is jelenti, hogy az öt ember cucca négy biciklire van szétrakva. Nem az a felállás tehát, hogy az öt futónak van négy biciklije, hanem az, hogy egyvalakinek nincs biciklije. Ilyenkor az van, hogy aki saját bringát hozott, az felpakolja a cuccát arra, négy váltáson, tehát nagyjából 40 kilométeren keresztül bringázik a saját bringáján. Majd leszáll róla, fut kb. 10 kilométert, mialatt valaki átszáll az ő kerékpárjára, és előreviszi neki a célba, azaz a következő váltópontra.

Váltópontra igyekezés világosi világosban

Jelen esetben én voltam, aki nem vitt biciklit, bepakoltam tehát a cuccomat az egyik futótársam kerékpárjának szabadon hagyott rekeszébe. Ezután kialakult egy olyan belső ritmus, hogy mindig én lettem az, aki az éppen futó ember bringáját előreviszi a váltópontra. Azaz: kb. tíz kilométerenként bringát kellett cserélnem, mindig időben kellett a váltópontokra érkeznem, és viszonylag hamar el kellett indulnom, hogy még időben odaérjek a váltásra.

Váltáska

Épp ezért volt az, hogy a cuccomat az utánam következő, tehát engem váltó futó bringájára raktam fel. Így amikor befutok, ott vár a jó meleg műnyúl meg termógatya, nekem épp annyi időm van, hogy egy kicsit lenyújtsak, igyak, átöltözzek, és tekerjek előre, hogy mire ő megérkezik a váltópontra, már ott legyen a biciklije, de legfőképpen a cucca.

(Ennek aztán lett egy vicces következménye. Az engem váltó futó éppen a „dobos”, a sérültek helyére beugró „új fiú” volt a csapatban, akinek nem magyaráztuk el pontosan a váltások logikáját. Így esett, hogy én ugyan megérkeztem Kékkútra, hogy elkezdjem a futásomat, de a cuccom, mint egy vidám Wizz Air-es utazásnál, sajnos nem. A csapattárs a bringjával, rajta az én futócuccommal, fejlámpámmal, zoknimmal már rég Badacsonyőrsön, abban a váltópontban várt, ahova futva érkeznem kellett volna. Így esett, hogy első futásomat oldalzsebes vászongatyában, kölcsönzoknival, kölcsönfejlámpával abszolváltam. Nem volt kellemetlen, inkább vicces, és csak azért írom le a sztorit, hogy látható legyen: milyen logisztikai kihívásokkal kell szembenézni egy ilyen kerékpáros-váltónak.)

Széttört ritmus

Na, nem akarom túlmagyarázni a dolgot. A lényeg, hogy ez a folyamatos bringaváltás, az állandó „odaérési stressz” eléggé lefárasztott. Nagyon elnagyolt számolással: az átlagos váltótávok 10 kilométereit egy futó nagyjából 55 perc alatt teljesíti. Az én bringatúrás átlagtempóm kb. 18 km/h, azaz nekem ugyanez a táv kb. 35 perc. Tehát futásos beérkezésem után marad átlagosan 20 percem átöltözni, tollászkodni, frissíteni, lenyújtani, hogy aztán bringára pattanva nagyjából a következő futóval egyidőben odaérjek a váltópontra.

Valahogy ez a széttöredezett, meg-megállós, maxhúszpercet pihenős ritmus nagyon komoly diszkomfort-érzetet adott nekem idén. Ehhez jött még hozzá a 10 kilométerenként más-más bicikli, más-más ülés, kormánymagasság, felépítés stb. – 170-180 kilométeren keresztül.

A be nem állított ülésektől pár kilométer után megreccsent a gerincem, így aztán a verseny nagy részét gyilkos fájdalommal a derekamban tettem meg. Második futásomtól már lényegében 3 kilométerenként meg kellett állnom 1-2 percre, annyira nyilallt a csípőm, és nem vitás: ha egyedül indulok, biztosan feladom.

A Balaton varázsa

Na de félre a panaszkodással! A Balaton idén is megjutalmazott minket páratlan fenségével. Most kivételesen nem ömlött az eső, mint két előző alkalommal. Cserébe kaptunk szikrázóan szép, kristálytiszta éjszakát… viszont majd’ megfagytunk, különösen a biciklin. Még a déli part végtelen, nyílegyenes üdülősivatagában is volt pár olyan kilométer, amikor sötétben kanyargott a kerékpárút – fejem felett a Tejút látványos sávja, majdnem pont a zenitben finom ívben forog el benne a Cassiopeia összetéveszthetetlen W betűje. Szinte pont előttem, amerre futok, az Orion jellegzetes csokornyakkendője emelkedik a horizont fölé. Csillagünnep, a konstellációk minden apró részlete, a legapróbb csillag is látszik, mintha egyenletes ezüst fátyol borítaná az egyébként gyilkosan hideg éjszakát.

Kaptunk még a Balatontól egy varázslatos alkonyt – engem pont Révfülöp fölött ért, a tanúhegyek valószínűtlen élességgel metsződtek fel a nyugati égboltra… Kaptunk egy lenyűgöző hajnalt, ezt bemondásra el kell hinnetek, mert Szántódnál épp futottam, és a telefonomat természetesen a kerékpáron felejtettem… De ahogy a keleti medence lassan belefordul a fénybe, ahogy a Tihanyi-félsziget finoman kirajzolódik a narancsos-bíbor párából… hát ezek a pillanatok mindent megérnek.

Ultratömeg

Ezekkel a meghitt pillanatokkal éles ellentétben állt a váltópontok és maga a verseny látványos túlzsúfoltsága.

Ahogy látom, az Ultrabalaton már kezdi jócskán kinőni magát, és ez nemigen tesz jót neki. Félreértés ne essék: a szervezők maximálisan igyekeznek mederbe terelni s normális keretek között tartani az Ultrabalaton. Soha el nem múló hálával és megbecsüléssel tartozunk nekik azért, hogy tavaly óta nincs ez a műanyagpoharas őrület, mint mondjuk a BSI istenverte versenyein. Viszonylag értelmesen igyekeznek tartani a létszámkorlátot – bár mondjuk hétszáz darab tíz-tizenhárom fős csapat elég kemény sújtás.

A mostani verseny után csak még erősebb lett a meggyőződésem, hogy ez a verseny így, ebben a formában fenntarthatatlan. Ez a váltós megoldás brutális – több ezres – autóterhelést jelent pályának, váltópontnak egyaránt. Időnként kifejezetten veszélyes volt a váltópontok körüli őrületen áthaladni. Gondoljunk bele: egy hétfős csapathoz már minimum kettő, egy tizenkét-tizenhárom főshöz már minimum három személyautó kell.

Ez még akkor is eszméletlen terhelés, ha az ultratávok futóit (tehát az egyénieket, a párosokat és a háromfős csapatokat) egy nappal korábban indítják. Igen, elismerem, mondjuk a párosok esetében még pazarlóbb a rendszer, hiszen csak egy ember ül az autóban. De ott legalább mégis egyfajta sportteljesítmény ellentételezi a fenntartathatatlanságot.

De a bulifutásos csapatverseny esetében egyszerűen menthetetlen a dolog. Húsz, huszonöt órája nem alvó, hullafáradt sofőrők tolatgatnak szanaszét a pontok körüli vaksötétben. Sok száz méteren keresztül alig fér el az ember a bringával. A Káli-medencében a rendőröknek kell szétzavarni a futók mellett lépésben araszoló kísérőautókat. Teljes nonszensz az egész.

Agyon Balaton

Mindehhez még hozzájön az, amiről már nagyon sokat cikkeznek az újságok, de igazából így válik nyilvánvalóvá, ahogy évente egyszer körbefutjuk a Balatont. A tó kegyetlenül túl van terhelve.

Elképesztő, és igazából megrázó part menti építkezések, ameddig a szem ellát. A legmegdöbbentőbb természetesen Keszthely és Akarattya NER-központjai, ezek konkrétan úgy néznek ki, mintha valaki kísérleti fúziós erőműveket egyesítene mezopotámiai sziklatemplomokkal és belső-kínai völgyzáró gátakkal. De amúgy is csak hüledeztünk mondjuk Siófokot, Fonyódligetet vagy Földvár egyes részeit látva.

Akarattya facility

Programbőség

Vonyarcvashegy és Keszthely között vágyakozva nézek fel jobbra, a sötétlő hegyek közé. Most este tíz van, talán még kint bolyonganak a másik nagy balatoni ultraverseny, a Vadlán Ultra Terep szintidőt súroló utolsó befutói.

Ezzel párhuzamosan másik nagy hétvégi esemény is zajlik: az európai madármegfigyelő napok monumentális programsorozata. Sajnos, ahogy a megyefoci eseményeiről, erről is lemaradunk a szerencsétlen rajtidőpontunk miatt. Fájó szívvel tekerek el a fenékpusztai megfigyelőpont mellett az éjszakában. Tulajdonképpen jelenthetnénk is fantasztikus dolmányosvarjú-megfigyeléseinket, ha lenne kedvünk és időnk tó-körberohanás közben Google formokat töltögetni. De mindegy, a dolog nélkülünk is óriási siker volt, nem hiányoztunk.

Jövőre is Ultrabalaton

Persze a mániákust az különbözteti meg a normálistól, hogy az előbbi a borítékolható kudarc ellenére is újra próbálkozik. Engem személy szerint nagyon megviselt az idei Ultrabalaton, fizikailag, mentálisan egyaránt. Mág napokkal később is alig bírtam felkelni az ágyból a csípőmben nyilalló fájdalomtól. Kicsit ki is ábrándultam az egészből, hiányoztak az ultrázók, de nem hiányoztak a csivitelő csajcsapatok. De azt is tudom, hogy ha jövőre nem megyek, akkor hiányozni fog a transzállapot szélén hullámzásnak ez a varázslatos élménye, hiányozni fognak a sokkolóan szép naplementék-napfelkelték, a tó illata húsz órán keresztül… Szóval biztos, hogy jövőre újra megpróbálom.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük