#234 Téli Tihany Trail 15k+10k

Harmadszor járok a Téli Tihany trailen, ezen a varázslatos útvonalon vezető, csodaszép és különleges terepfutóversenyen. Idén ugyan instant trail-re redukálódtak a korábbi egyedi, családias hangulatú összejövetelek, de a Tihany trail bárhogyan teljesítve is páratlan élmény. Napfényes, endorfinfelhős örömfutás a Balaton fölötti csipkés gerincen és a tihanyi kultúrtájon.

Egészen különös viszony fűz a Téli Tihany trailhez. Valahogy számomra mindig a megújulást jelenti, mint egy kandikáló hóvirág vagy magyar kikerics: az év első versenye. (Persze, tudom, az év első versenye az utóbbi időben a Happy New Trail, de ki az az elvetemült, aki egy átmulatott éjszaka után futni megy, és nem gőzfürdőbe? Vagy mondjuk az év első versenye a hagyományosan vízkereszti Budai-hegység Távoli Csúcsai, na de az a legkevésbé sem a megújulást, hanem inkább a megpusztulást jelenti, és sokkal inkább az előző év utolsó versenye, semmint az új év elsője.)

Naiv tinilány-rajongás

Lelkes, viszonylag kezdő amatőrként a rajongó típusú terepfutók közé tartozom, tehát minden versenyt, minden helyszínt, minden útvonalat, minden szervezést imádok. Akár egy naiv tinilány, akinek aztán mindegy, hogy Jason Derulo, The Weeknd vagy valami ügyeletes K-pop fiúzenekar – jöhet bármi, kritikátlanul rajong érte. De hát többek között pont ezért szeretek terepfutni: közel fél évszázadosan az élet már kimosott belőlem minden áhítatot, kegyetlenül kritikusan tudok viszonyulni az összes többi érdekes jelenséghez, nőkhöz, könyvekhez, ételekhez, sakkpartikhoz, festményekhez (na, azokhoz aztán végképp!), ideológiákhoz stb.

A terepfutás egészen más: abban még tényleg ott tartok, hogy a legszarabb verseny, a legbénább útvonal, a legszutyokabb frissítés is tízpontos, egyszerűen azért, mert még a naiv felfedezés felhőtlen örömének tinilány-állapotában vagyok.

Persze ez nem jelenti azt, hogy ne tudnék különbséget tenni jó és rossz verseny között. a Téli Tihany trail – és kora őszi párversenye, a Tihany Cross – pedig mindig (ha a mindig alatt most a verseny pár éves történetét értjük) is a legjobb, leghangulatosabb versenyek közé tartozott. Már első alkalommal is mélyen dobbant a szívem, amikor beléptem az apátsági iskola meghitten zsibongó aulájába, a házi sütemények és Gellért atya gyógyteájának kavargó illatába. Az egyébként lázas tempóban kommercializálódó Tihanyi-félsziget legemberibb arca ez a verseny, csupa jó fej, közvetlen és barátságos indulóval-szervezővel, egymás és a természet iránti tisztelettel… De erről a tiszteletről majd később.

Most inkább azon sajnálkozom, hogy egyrészt elmaradt maga a verseny, illetve fontos Tihanyba menős rítusomat nem tudom végrehajtani: a vonatablakból történő, áhítattól félájult kifelé bámulást a Balaton keleti-medence gyönyörű ívére. Vadul villamosítják a füredi vonalat, ezért busz jár a vonat helyett, és bár nem vagyok a technológiai fejlődés ellensége, de ez a nádas mellett zakatolós, északi partra vonatozós áhítat sosem lesz már a régi, olyan sűrűn sorakoznak egymás mellett a felsővezetéket tartó traverzek.

Egyedülálló útvonal

Hát igen, a vírus a Téli Tihany trailnek is betett, pedig ehhez a versenyhez a már említett aulás zsibongás és az önkéntes gimisek barátságos kedvessége éppúgy hozzátartozik, mint a – túlzás nélkül állíthatom – páratlan útvonal. De legalább annak örülhetünk, hogy az útvonal megmaradt, idén instant trail formájában, amelyet csak februárban lehet teljesíteni. (Így aztán pár napja még annak is van, aki eddig lemaradt róla.)

Mert hát az útvonal, ó, az útvonal az egyik legkülönlegesebb a magyarországi  versenyek között. Tihany eleve döbbenetes fekvésű település, ott fenn, a Balaton messzire feszülő tükre fölött száz méterrel, az egykori vulkán meredeken leszakadó kráterébe épülve. Igazi kultúrtáj ez, a szó legnemesebb értelmében, ahol különös szimbiózisban, egymásba indázva, magával ragadó dinamikában fonódik össze az emberi tevékenység és a természet. Korábbi tihanyos posztjaimban már jó sokat áradoztam erről az egyedülálló hangulatról, de hát ez megunhatatlan.

Az útvonal éppúgy vezet kivadult levenduláson, mint – kis túlzással – pengeéles skyline-mésztufagerincen, szürkemarha-legelőn és fantasztikus formákba ránduló gejzirkúpokon, szőlőtőkéken át, nádashoz közel, és természetesen Magyarország egyik legszebb fekvésű focipályájája mellett. Valahogy az egészet átitatja az a korábban emlegetett tisztelet és méltóság… itt még a kirándulók is jobb fejek, de legalábbis valahogy polgáribbak, mint mondjuk a Budai-hegységben. A ragyogó februári napsütésben rengetegen bóklásztak a Csúcs-hegy elvarázsolt, helyenként single trackké keskenyedő gerincútján, de mindenki vigyorog, köszönget, csacsog és lelkesedik.

Endorfinmámor

A ragyogó februári napsütésről csak annyit, hogy a hét közepén tört be hazánkba a zord tél – legalábbis a sajtó bulváros szalagcímei szerint –, ami annyit jelentett, hogy három napig mínusz tíz alatt volt a nappali hőmérséklet. Nosza, én is bedobáltam a hátizsákomba minden dolgot, nagykabátot, csúszásgátlót, bundakesztyűt, duplazoknit… hogy aztán Tihanyban, a startpontként szolgáló Kotyogós Kávéteraszon valósággal a földhöz verjen a napsütés.

Azért a macskát a biztonság kedvéért a kezembe vettem, kicsit reménykedve a Sajkod fölött gerinc legfagyottságában, és a bizsergető, csípős, de a szélcsend–napfény-kombó által csodálatosan otthonossá varázsolt időben nekiindultam a tracknek.

Mint mondtam, a Téli Tihany trail instant útvonal lett, ami azt jelenti, hogy az utóbbi két év leghasznosabb technológiai fejlesztésére, a GeoGóra ráültetve lehet teljesíteni a két távot. Mert két táv van, csakúgy, mint az „igazi” versenyen: egy 15 kilométeres változatosabb, és egy 10 kilométeres, villámgyors útvonal. Ha már oda-vissza hat órát utazok egy ilyen mókáért, akkor már összeraktam a kettőt, és közvetlenül egymás után teljesítettem őket, annál is inkább, mivel a szuperkedves szervező-házaspár, Marsó Barna és Saci vendége lehettem. Így jött össze egy vállalható 25 kilométer, az út legjobb részeit kétszer futva.

Mert hát ezt az útvonalat nem elég egyszer futni! Sokszor jártam már erre, futva, túrázva vagy csak ittasan andalogva, de meggyőződésem, hogy ez a minden (földtani, földrajzi, néprajzi, botanikai) szempontból egyedülálló délnyugati mésztufás kalderaperem Magyarország öt legszebb és legkülönlegesebb tája között van. Most, ahogy lassan indulva, egyre gyorsulva kocogok fel a Gejzires-mezőre, az Aranyház, a Sajmeggyes- és a többi kúp formagazdag varázsvilágába, egy pillanat alatt elönt a várakozás izgalma: istenem, újra itt futhatok! Már csak egy óra, és ott vagyok a gerincen!

A gejzirek után, a csodás nevű Hálóeresztőnél egy pillanatra felvillan a táj a fiatal tölgyesben, de csak épp annyira, hogy fokozódhasson a drámai feszültség. Mint az őrült, úgy rohanok keresztül a hosszúra nyúlt prológon, hogy a Csúcs-hegy alatt egyszercsak kinyíljon az erdő, és újra elém táruljon az ezerszer látott, de soha meg nem unható látvány: lenn a mélyben, a Sajkodi-öböl, lusta félkörben nyúlik a távolba, egészen a horizonton derengő Badacsonyig. Délre a szikrázó napsütés ezüstös fényhidat von a tavon a köröshegyi domboktól az alattam rozsdás foltokban hullámzó nádasig.

És mindehhez finoman olvadó, puhán, nem kellemetlenül sarasodó varázsösvény, amely itt tekereg, amerre a helyenként pengeélessé szűkülő gerinc engedi, ágas-bogas sziklákat kerülgetve, néhol egészen kiszaladva a tóba meredeken zuhanó kráterperem fölé, fantasztikus kilátópáholyokat hozva létre. Itt már teljes eufóriában és endorfinmámorban futok, ömlik rám a februári napsütés, a lábam alatt jobbra lent úgy változik a Sajkodi-öböl páratlan panorámája, mint egy Panavisionnel forgatott monumentális road movie. Áldom az eszemet, hogy két távra neveztem, mert ez azt jelenti, hogy egy-két óra múlva megint itt futhatok, és újraélhetem ezt a brutális hormonfröccsöt.

Márkafétis

És még egy dolog fokozta gerincen vitorlázós eufóriámat: a felszerelés, egészen pontosan a cipő. A 19. században pont ugyanezen a gerincen mászkáltak fel és alá a hegyenjárók, azok a megfigyelők, akik a lent készenlétben álló halászoknak adták a jeleket, hogy merre is kell az akkoriban még hatalmas garda-rajokat keresni. Herman Ottó megunhatatlanul ír a gardahalászatról, és hát ő is a hegyenjárók felszerelésével kezdi:

„A hegyenjáró hajnalhasadtával fölhúzta nagy csizmáját, foltos ködmönét; nyakába akasztotta megviselt subáját, fülére húzta kucsmáját s meghágta a tekintők egyikét. A csúcson megállapodott s hatalmas botjára támaszkodva, ráveté szemét a tó tükrére; bozontos szemöldökét összerántva, nincs az a sólyommadár, a mely élesebben s apróbbra vizsgálná sólyomszemével a tarlót, mint vizsgálja az ő valóságos sólyomszemével a vizeket a hegyenjáró: lesi a sötét foltnak a megjelenését.”

Én ugyan magamat nehezen nevezhetem sólyomszemnek a kontaktlencsés vaksiskodásommal, de azért én is felhúztam „nagy csizmámat”. Első tihanyi posztomban hosszan áradoztam az akkor tesztelésre kipróbált Salming Trail5-ről. Azóta eltelt két év, kipróbáltam és teszteltem legalább 15-20 különböző típusú terepcipőt, mondjuk a Hoka Speedgoat 3-tól a Columbia Montrail Bajada II-őn át a Salomon Speedcross 5-ig. Annyi tudásmorzsát azért összeszedtem az elmúlt két év alatt, hogy nagyjából tudjam, milyen cipőre van szükségem. És hát az az igazság, hogy azóta sem találtam jobbat ennél a Salmingnál: azt a fajta kétoldalú dinamikát a talajjal, a talpnak ezt az érzékenységét, a tereppel való bensőséges viszonyt egyetlen más cipő sem volt képes átadni.

Természetesen nem azt mondom ezzel, hogy a Trail5 jobb, mint más cipők, csupán azt, hogy nekem erre van szükségem. Azóta többször, több versenyen is teszteltem már, valahogy mindig ugyanazat a tesztdarabot, ezt a visszafogottan színezett, 42 2/3-os szürke-kék-narancs topánt, egész összepajtiztunk. Aztán tavaly, apám halálakor shoppingolással próbáltam helyre rántani megomlott lelkivilágom, és egy obskurus cseh kézilabda-webshopban megtaláltam álmaim cipőjét, gyalázatosan leárazva.

Mivel aktuálisan volt másik terepcipőm, meg egyébként is sajnáltam felvenni (igen, tárgyfetisiszta terepfutókkal megesik az ilyen!), egy éve dobozban várakozott szegény. Aztán legutóbb nagyobb futásomon, a Peaks of Vértesen a képességeimhez mérten teljesen túlgondolt Dynafit Ultra Pro egyrészt szabályosan leszakadt a lábamról, másrészt bár bomba cipő, de nem számomra, mert nekem eleinte a hosszú, aztán már a rövidebb futások alatt is megfájdult benne a külső talpélem… szóval nyugdíjaztam az előző terepcipőmet.

És ha már nyugdíjaztam az előzőt, akkor arra gondoltam, hogy méltó bemutatkozás lesz ugyanott futni benne az elsőt, ahol fajtársával megismerkedtem és azonnal bele is szerettem: Tihanyban. És hát nem bántam meg, az egyéves szalmaözvegy-várakozás nem okozott nagy kárt benne, és éppolyan álom volt ezzel a futás, mint kicsit lestrapált tesztcipő-rokonával. Persze képességeimhez képest ez is jócskán túl van gondolva, különösen külső megjelenésében, mert azért elég hivalkodóra sikerült szegénykém:

A lényeg, hogy pont úgy idomul, akkomodál és közvetít, mint amire mindig is vágytam. „Új dimenziókat nyit meg számomra a futásban” – írtam egykor, amikor először próbáltam, és ez a benyomás mit sem változott: ezt a cipőt egyszerűen nekem találták ki. Igazi dráma egyébként, hogy a Salming azóta kijött az utóddal, a valószínűtlenül méregdrága és nyilván tök fölöslegesen túlgondolt Trail6-tal. A Trail5 gyártását befejezték, már csak mérethiányos és/vagy rém ronda darabok kallódnak gondozatlan webshopok pókhálós zugaiban (és amennnyire tudom, a magyarországi forgalmazó jól össze is veszett a svéd márkával, úgyhogy nemigen lesz behozatal).

A Téli Tihany trail instant verziója mindenesetre hatalmas élmény, mégha nem is akkora, mintha a bencés gimnázium zsibongójában csacsogna az ember posztverseny-stresszben futótársaival és a rém barátságos Marsó-házaspárral. Február végéig még teljesíthető, 15 vagy 10 kilométeres távon (esetleg mint én: mindkettőn), de ha valaki kicsúszik az időből, ne bánkódjon: ott van még a bármikor teljesíthető Levendula kör, amelynek útvonala nem pontosan azonos a Tihany trailével, hiszen pont a lényeg, a Csúcs-hegy kalderapereme marad ki belőle. De mivel alapvetően érintőpontos körről van szó, senki sincs akadályozva abban, hogy kis kerülővel rápakolja a tejszínhabot a tortára.

És a végén, a befutónál természetesen ott a kihagyhatatlan Kotyogós, a félsziget egyik legjobb helye.