fbpx

#046 Téli Tihany trail | 2019.01.26.

A Sajkodi-öböl a Nyereg-hegy gerincéről

Minthogy némely halandók elméjükben többnyire elgyöngülve akár lustaság folytán akár vétkes hanyagságból, s igen gyakran a világi dolgoknak hamarosan múló gondjai miatt is tudatlanul, mert nem emlékeztek rá, könnyelműen a feledésnek adták át, amit láttak és hallottak, ezért a tudósok, bölcselők s atyáink igen sokan tanácskozással, okossággal és iparkodásukkal rájöttek, hogy amit az emberi nem fiai helyesen elhatároztak, azt a mindig szorgalmas írnokok keze által betűk emlékezetére bízzák, nehogy annak avultsága folytán nyoma se maradjon a későbbi kor utódaiban.

Ez a cirkalmas körmondat nem másból származik, mint az első nagyjából összefüggő magyar nyelvemléket is tartalmazó tihanyi alapítólevélből. Igen, a híres Feheruuaru rea meneh hodu utu rea, azaz a Fehérvárra menő hadi útra. Nos, ezer évvel később, az év első versenyén, ezen a felejthetetlen Téli Tihany trailen nyugodtan elmondhattuk, hogy feher horau rea meneh futou utu rea. Fehér hóra rámenő futó útra. El kell mondjam, hogy ez a kezdőmondathoz hasonló, gondos cirkalmassággal indázó, a félsziget összes, elképesztő természeti látványosságát egy trackre fűző útvonal teljességgel lenyűgözött. Barátságos, meghitt verseny, fantasztikus terepen, rövid futókarrierem egyik legjobbja. És még egy Salming-cipőtesztbe is beleszaladtam, ami egészen új dimenziókat nyitott meg terepfutás-ügyben, de erről majd később. Most ugye az a lényeg, hogy „a mindig szorgalmas írnokok által betűk emlékezetére” legyen bízva ez a remek verseny.

Áradoztam én már itt a Balaton-felvidékről, Eötvös Károlyról, a tanúhegyekről, a Tapolcai-medencéről. Az az igazság, hogy a Tihanyi-félsziget legalább olyan különleges földtani-földrajzi és ezzel együtt kulturális jelenség, csak kevésbé ismerem. Valahogy mindig kimaradt a túrákból-kirándulásokból, és persze a klasszikus, must see cuccok (az apátság, az Aranyház, a Club Tihany, persze, amikor még itt volt az Internet Hungary!) megvoltak, de Tihany számomra mindig is valami megfejtendő talány maradt, ahova vissza kell majd jönni, mert egyedülálló, de mindig akad valami fontosabb.

Tihany mindig ott van…

Tihany ott bújik meg mindenki elméjében, elrakva valami kis fiókba, egy kép, egy emlék, amelytől nem lehet szabadulni. Egy átlagos balatoni nyaralás emlékeinek sarkában mindig ott van Tihany, hiszen mindenhonnan látszik. Ha nem is vesszük észre, akkor is látjuk, tudjuk, hogy ott van valahol a látvány szélén, a pára mögött.

Két egyedülálló, egymást erősítő dolog találkozik Tihanyban: egyrészt a páratlan geológia és az ebből eredő földrajzi-biológiai különlegesség, másrészt az erre épülő páratlan kultúra. Ez a csodálatos, kettős vulkáni kúp, melynek peremén, kalderáján az utóműködés egyedülálló gejzirvilágot hozott létre. A vulkánok krátereiben a két tó semmihez sem hasonlítható élővilága. És a kráter meredeken leszakadó keleti peremén Magyarország egyik legnagyvonalúbban elhelyezett épületegyüttese, melynek ott a helye a pannonhalmi és bélapátfalvi apátság, a füzéri vár, a visegrádi vár vagy az esztergomi székesegyház mellett. Itt futni kiváltság, nem véletlen, hogy ez a Tihany trail volt az egyik első verseny, amelyre beneveztem, már szinte nem is emlékszem, hogy mikor. (Emlékszem egyébként: szeptember végén.)

A bencés apátság
A bencés apátság

Kész csoda egyébként, hogy ide futóversenyt engednek. Szinte a teljes útvonal nemzeti parki területen halad, ami még önmagában nem lenne különleges, hiszen a bükki, pilisi, visegrádi-hegységi vagy börzsönyi trailek is ott mennek, de ez a tihanyi valósággal tobzódik a nagyon érzékeny objektumokban. Valahogy az az érzése az embernek, mintha hímes tojásokon kellene lépkednie, hogy ne tegyen kárt az óriáskéz által szétszórt gejzirkúp-bástyákban, a finoman csipkézett gerincekben, a krátereket kitöltő mocsaras-nádas tavak összetett élővilágában… De hát az egész rendezvény előzetes kommunikációjából, a verseny lebonyolításából, a szervezésből világosan kiderült, hogy a szervező, Marsó Barna és családja elkötelezetten lokálpatrióta tihanyi, és ha valaki ismeri és tiszteli a félsziget törékeny szépségeit, akkor ő biztosan.

Egy különleges útvonal

Ő rajzolt olyan útvonalat a hosszabb, tizenöt kilométeres távnak, amelyet lefutva mindenki megnyalhatja a tíz ujját. Az alapítólevél középkori latinját idézően tekergő út, de mégsem erőltetett, hanem természetesen alakuló út ez, keresztül a félsziget legszebb pontjain, rendes trailhez méltón gondosan kerülve a lakott területeket.

Szinte rögtön az első kanyar után belerohanunk a gejzirmezőbe, amelynek tetején ott díszlik a legnagyobb: az Aranyház. Sajnos azért fontosabb egy vállalható időt futni, mint megnézni az alatta lévő kőzetkiállítást, de ez a csodálatos gejzirkúp több muníciót ad bármilyen energiazselés frissítésnél.

Az Aranyház
Az Aranyház

Innen a Szarkádi-erdőn keresztül fut fel a mezőny a legnagyobb látványossághoz: a félsziget nyugati kalderapereméhez, amely voltaképpen egy helyenként szinte egynyomnyira keskenyedő, gejziralkotta mésztufagerinc. A perem balról meredeken szakad bele a Balatonba, egészen magashegyivé varázsolva az egyedülálló látványt.

A Csúcs-hegy oldalában
A Csúcs-hegy oldalában

Ezek azok a kilátópontok végig, a Gurbicza-tető, az út legmagasabb pontja, a Csúcs-hegy (mely igazából háromszáz méteres sincs, de szinte függőlegesen szakad bele a kétszáz méterrel lejjebb lévő Sajkodi-öbölbe), a Nyereg-hegy – ezekről a kilátóhelyekről ír megunhatatlanul Herman Ottó, amikor „a Balaton heringhala”, a garda halászatát örökíti meg.

Gejzirsziklák a Nyereg-hegy gerincén
Gejzirsziklák a Nyereg-hegy gerincén

A keskeny gerincen kicsit összetorlódik a mezőny – legalábbis a hátsó, „élvezkedő” egyharmad.  Itt a zöm – magamat is beleértve – feladja egyébként sem sok jóval kecsegtető küzdelmét a personal besttel, és lemondó sóhajjal fotózni kezd. Lenn a tavon, félkörben befagyva a Sajkodi-öböl, ritmusos mintát adó turzásokkal, itt fenn a pengeéles gerinc, melybe harapós mésztufa-formákat preparált a szél, a távolban a déli part, Földvár és Szárszó végtelenbe nyúló, párába vesző sziluettje… A terepen szinte alig van szint, a nagyszerűen futható út fel-le kanyarog a gerinc, az egykori kráterperem szeszélyes ívét követve. Nyolcan-tízen futunk együtt, egymást előzgetve, vigyorgunk egymásra, mint valami luxus-társasutazás kiválasztott elitvendégei, és feltétel nélkül átadjuk magunkat annak az euforikus örömnek, amit úgy hívnak: terepfutás.

Gejzirsziklák a Nyereg-hegy gerincén
Gejzirsziklák a Nyereg-hegy gerincén

A Nyereg-hegyről lefutva megint változik a táj: itt eltűnik a csipkézett peremű kaldera, a félszigetet az aszófői dombokkal összekötő lapály igazi tempófutás lazulást nyújt. Nyáron itt, a Külső-tó északi partján terül el a levendulás. Aztán mielőtt még befutnánk Tihanyba, a falu szélén éles kanyart vesz az út, és a trail másik fő attrakciója következik: a Kis-erdő-tető.

Szélmarta sziklák a Kis-erdő-tető felé
Szélmarta sziklák a Kis-erdő-tető felé

Ezek itt nem a gejzirekből kicsapódott mészkő-lerakódások, hanem a vulkán eredeti anyaga: bazalt és bazalttufa. Ezeket csipkézte a szél egészen különlegesre – így is hívják őket: szélmarta sziklák –, és ezek teszik ezt az alig kétszáz méteres, a Külső- és Belső-tó között égbe törő „csúcsot”, az egykori kráterperem maradványát igazi látványossággá.

A Külső-tó és a Csúcs-hegy a Kis-erdő-tetőről
A Külső-tó és a Csúcs-hegy a Kis-erdő-tetőről

Az út innen már tényleg laza örömfutás: enyhén lejtve, kényelmesen futhatóan vezet le a Belső-tó partjára, onnan meg egyenesen a befutóhoz. Mögöttünk tizenöt gyönyörű, változatos, havas kilométer a Tihanyi-félszigeten.

A Salming

Volt még egy dolog, ami egészen izgalmassá tette ezt a Tihany trailt. Láttam már terepfutó-versenyen a Salming tesztsátrát, csak akkor olyan béna voltam, hogy lemaradtam a tesztcipőről. Most érkezésemkor az első utam oda vezetett, és sikerült is ráakadnom egy Trail 5-re, pont a méretemben. Nosza, gondoltam, próbáljuk ki, ez a tizenöt havas kilométer ezzel a nem túl sok szinttel pont jó lesz arra, hogy tét nélkül teszteljek egy új cipőt.

Hát… sokkolt az eredmény. Meséltem már arról, hogy milyen tapasztalattal és elvárásokkal vettem meg rövid terepfutó-karrierem első terepcipőjét, egy Salomon XA Lite-ot. Beleraktam azóta hatszáz kilométert, szakítottam rá pár lukat, és nem voltam vele sem különösebben elégedett, sem különösebben elégedetlen.

Sokat hallottam már arról, hogy a Salomon cipőknek tulajdonképpen a terep adja a csillapítást. Nagyjából annyit értettem, ebből, hogy marha kemények. Ez engem annyira nem zavart, hiszen teljesítmény- és sítúrázó-múltammal alapvetően a merev talpú bakancsokhoz vagyok szokva, és igazából el sem tudom képzelni, hogy milyen az, ha egy talp nem merev és kemény. Még akkor sem sejtettem semmit, amikor felpróbáltam ezt a Salming Trail 5-öt: két lépés alapján kényelmes, puha, jól fogja a lábat. Oké, mi ebben a nagy kaland?

Salming Trail 5
Salming Trail 5

Már az első kilométer után sokkolt a cipő, az első, picit is technikásabb szakaszon pedig egészen új dimenziók nyíltak meg. Önmagában nem a csillapítás volt különleges: persze, kényelmesebb és puhább volt, mint jól bejáratott Salomonom, de ezen még nem lepődtem volna meg.

Ami megdöbbentő volt, az ennek a viszonylag alacsony, 5 mm-es droppal ellátott cipőnek a talajhoz való viszonya. Teljességgel sokkolt az az érzékenység, ahogy ennek a Salmingnak a Vibram-talpa átadja a talajt, a terepet a saját talpamnak. Nehéz leírni ezt az érzést: szinte minden egyenetlenség tökéletes tisztasággal rajzolódik ki előttem, mintha a kezemmel tapogatnám az utat. Ugyanakkor mindez mégsem zavaró, egyáltalán nem nyom vagy szúr vagy fáj, hanem egyszerűen átjön. Érzem, érzékelem, és a cipőtalpon keresztül egészen bensőséges viszonyba kerülök a tereppel.

Ugyanakkor: ha itt arról írtam, hogy a Salomon milyen jól fog a havon, hát itt most arról kell írjak, hogy a Salming maga a tökély. Ez a finoman csillapított, a talajt gyönyörűen átadó talp egyetlen apró csúszást sem engedett az egész útvonalon. Éppen azért, amit az előbb leírtam: az út egyenetlenségeire valósággal rásimuló, minden apró részletet a lábamnak közvetítő talp tökéletes és azonnali korrekciót tesz lehetővé.

Egészen új dimenziók nyíltak meg ezzel a cipővel. Lehet, hogy egyébként minden kicsit is profibb terepcipő ilyen, csak ez a belépőszintű, leárazva vett XA Lite nem adja meg az élményt. Persze nyilván nem véletlenül van a két cipő között húsz-harmincezer forint különbség. De magában a futásban a különbség jóval több: két teljesen különböző világ.

Összességében… te jó ég, mit mondhatnék összességében egy ilyen versenyre? Végre eljutottam a Tihanyi-félszigetre, amely messze felülmúlta amúgy sem alacsonyra belőtt várakozásaimat. Részt vehettem egy szuper, családias és barátságos verseny, melynek végén maga Gellért atya házi gyógyteáját szolgálják fel (és nagyon valószínűnek tartom, hogy ugyanarról a Gellért atyáról van szó, aki utolsóként ugyan, de nagyon tisztességesen beért a 8 kilométeres távon). És megismerkedtem a terepfutás új dimenzióival, pedig csak egy Salming Trail 5 volt a lábamon. Visszajövök még, ez egyértelmű. 

Kiazmus

Kiazmus

Műkedvelő terepfutó.

4 thoughts on “#046 Téli Tihany trail | 2019.01.26.

  1. Jó írás, gratulálok hozzá!
    A helyszín és a sportesemény bemutatásán túl a futás egyik alapelemét, a -számára pozitívan teljesítő-futócipőt is jól bemutatta☺
    Sok olvasót kívánok!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Facebook
RSS
Strava