#045 Ötvenhatos emlékkör

Igazából csak az orvoshoz akartam elfutni a gyerekeknek igazolásért, de tök véletlenül egy szép budai 56-os emlékkör lett belőle. Belefért Nagy Imre háza, a Bibó István park, a Berkenye utca 4. (itt lakott Bibó), a Mansfeld Péter park, a Gül Baba utca (itt lakik Schmidt Mária, a Terror Háza igazgatója, mellesleg az 56-os Intézet kivégzője), a gyorskocsi utcai börtön (itt végezték ki Nagy Imrét), a Bem József tér (itt volt az első nagy tüntetés). A képekre még ráfért a Parlament, ahonnan Bibót elvitték az oroszok, meg ami mögül most elvitték a Nagy Imre szobrot. És a Hűvösvölgy hogy jön ide? Köztudott, hogy „a Hűvösvölgy szép, ha napos, / oda jár az ötvenhatos”.

Elszaladok igazolásért

A hosszú futásban – mondjuk egyéni fejlődésem jelenlegi szintjén a hosszú futás a 15 kilométernél nagyobb távot jelenti – többek között az a jó, hogy az ember sosem tudja pontosan, hogy mi sül ki belőle. Tizenöt-húsz kilométert megtéve pont annyi idő telik el, hogy nagyjából a táv közepén teljesen más tudatállapotba kerüljünk, mint amiben nekiindultunk az egésznek. Repülünk, űrhajózunk befelé, mint egy jól induló varázsgombás tripen, és ahogy lépteink egymásba fonódnak, úgy indáznak a gondolatok, a szikrák és szilánkok, hogy másfél-két óra múlva valahol egész máshol bukkanj elő az egészből.

Így indult ez a mai futás is. Ez a január lélektanilag valahogy nem kedvez a hajnali sötétben kelésnek, a jegeces hegyvidék – hólánc híján – valósággal elriaszt magától. Így aztán megpróbálom a napi teendőkhöz igazítani a futásokat. A mai edzés például egy funkcionális „hozzuk el a gyerekorvostól az igazolást”-típusú futásnak indult. Kis kerülővel, a Hűvösvölgy felé, bele lehet gyömöszölni 15 kilométert, négyszáz szintet, az egész megvan másfél-két óra alatt, és a lelkiismeretemet is megnyugtathatom azzal, hogy nem csak futottam, hanem hasznos tevékenységet is végeztem, és viszont.

„Elszaladtam az igazolásokért” – mondhatom gyermekeim anyjának, és nem is hazudtam, sőt! Nem szégyen a futás, hanem hasznos.

Ötvenhatos

Már jóval túl jártam a felén, az Orsó utcában, amikor belémvillant a felismerés: de hiszen ez a Nagy Imre-emlékház! Mostanában sok szó esett róla, hogy elpaterolták a Vértanúk teréről azt a rémes emlékművet, és a sajtót vastagon elborították az egykori miniszterelnök lenyűgöző puritánságáról szóló véleménycikkek.

Mondjuk, futott át rajtam futás közben, nem pont a „puritanizmus” jut az eszembe arról, hogy egy kommunista funkcionárius befoglalja egy elüldözött zsidó család pasaréti villáját (melyet egyébként a kor egyik legmenőbb építésze tervezett).

A sors iróniája, hogy a hátrelévő négy-öt kilométer vastagon van rakva ötvenhatos emlékekkel. A Nagy Imre kormány államminiszteréről, a csodálatos történészről és politológusról elnevezett Bibó István park például alig tizenöt percre van a „puritán” miniszterelnöki villától.

Innentől kezdve már tudatosan játszottam rá a dologra, a parktól felfutottam a Berkenye utcába, amelynek 4-es számú házában élt Bibó évtizedekig. (Ő legalább élt. Nagy Imrét, aki egyébként gondolkodás nélkül otthagyta a szarban Bibót, akit a Parlamentből vittek el az oroszok, miközben Nagy már vígan élt a jugó menedékjoggal a követségen, szóval Nagyot sajnálatos módon kivégezték a futás közben szintén útba ejtett Gyorskocsi utcai börtön udvarán.)

A Berkenye utcától pár lépés a Mansfeld Péter park, onnan meg még kevesebb a Gül Baba utca. Ez utóbbinak igazából nincs sok köze ötvenhathoz, csupán az a bennfentes infó, hogy itt lakik Schmidt Mária. Ő a Terror Háza igazgatónője, és az emlékezetes dózsalászlós móka minden szakmai kvalitást páros lábbal taposó kiötlője.

Innen már kézenfekvő volt útba ejteni a Gyorskocsi utcát, onnan meg a Bem József teret. Kevesen tudják, hogy az ötvenhatos forradalomnak tulajdonképpen a poznańi felkelés ágyazott meg, és maga az október 23-i nagy tömegtüntetés eredeti szándéka szerint egy szolidaritási gyűlés lett volna, itt, a lengyel-magyar barátságot jelképező Bem József-szobor tövében.

Itt lett a vége, nagyjából 16 kilométerrel.

Egészen fellelkesültem, pedig városban, aszfalton futni nekem inkább kényszer és kompromisszum. Ami lelkesített, az persze nem a forradalmi hevület, hanem az, hogy megint egy izgalmas és inspiratív futást sikerült végrehajtani. Olyannyira magával ragadott a lendület, hogy gyorsan ki is találtam egy valódi ötvenhatos emlékfutást: ötvenhat kilométer, nagyjából a 301-es parcellától a városligeti emlékműig, keresztül Budapest legfontosabb ötvenhatos emlékein. Már veszem is elő a tervezgetéshez a Locust.