#076 Sunset Trail

Akkor fuss, ha jól esik!

Van ez a kissé kincstári, de azért sokat alkalmazott, és elég találó bátorító mondatocska, amellyel az özönvízben szaladgálást nyugtázzák a terepfutók: „Akkor kell futni, amikor jól esik!” Nos, pontosan ezzel a mondattal fogadott minket a vértesi instant terepmaraton, a Sunset Trail céljában az egyik szervező, hogy átadja a finisher érmeket. Ami ezt a mondatot megelőzte: hatórányi folyamatos ázás a kilátástalanul zuhogó esőben, tapicskolás a sárban, és reménytelen küzdelem a telefon csuromvíz kijelzőjével, hogy egyáltalán le tudjuk olvasni a kódokat az ellenőrzőpontokon. Életem egyik legvizesebb negyvenkét kilométere.

“#076 Sunset Trail” bővebben

#068 Mátrabérc Trail | 2019.04.20.

Vergődésben nyomorultul az ország legszebb gerincútján

Kimondhatatlan fájdalom gyűlt össze bennem. Könnyekben akart kitörni, de roppant erőfeszítéssel visszatartottam a könnyek árját; szemeim szárazak maradtak, s én e vergődésben igen nyomorultul éreztem magamat.
(Augustinus: Vallomások)

Ha van teljesítménytúra-terepfutóverseny, amelyet a krónikások joggal illetnek az általában rém elcsépelt „klasszikus”, vagy „legendás” jelzőkkel, hát a Mátrabérc biztosan az. Ide mindig ünnep jönni, és nem volt kérdés, hogy viszonylag rövid terepfutó-karrierem egyik kitüntetett pillanata lesz, amikor a bakancsot futócipőre cserélve végre trailként vághatok neki a Mátra-gerincnek. Azt hittem, euforikus örömfutás lesz, repülve bele szeretett hegyeim és Magyarország leglátványosabb gerincútjának varázsába. Ehelyett első futós Mátrabérc Trailem maga volt a földi pokol, a véget nem érő senyvedés, a Megtestesült Demotiváció, a bármelyik-pillanatban-feladás hívogató kísértése. Nagyon különleges és tanulságos tapasztalat volt: eddigi terepfutó-versenyeim mindegyike felszabadult, lelazult, endorfin-mámorban végigszaladt trail volt. Most viszont szinte végig kegyetlen, fogcsikorgató küzdelem a kilométerekért, helyenként a lépésekért. Hogyan alakult így? Megpróbálom összerakni.

“#068 Mátrabérc Trail | 2019.04.20.” bővebben

#057 Vértes terepmaraton | 2019.03.10.

Domesztikált vadon

A Vértes kedves, nem tagadom
(Amorf Lovagok: Napséta)

Tulajdonképpen ez volt az a verseny, amelyen eszem ágában sem volt elindulni. A Vértessel távolságtartó, tiszteletteljes viszonyt ápolok: szeretem ugyan és érzelmes kapcsolat fűz hozzá, de annyira nem izgatott, hogy kezem-lábam törve nevezzek egy itteni versenyre. Az elmúlt két hétvégén egy-egy napot egyébként is versenyen töltöttem, igazán nem hiányzott még egy a naptárból. Aztán amikor Terepfutas.hu cikkíróként kaptam egy ellentmondást nem tűrő Facebook-üzenetet a főszervező Csanyától, miszerint „Tessék nevezni!”, elgondolkodtam. Igazából még sosem futottam ennyit, és az áprilisi nagy durvulások, a Mátrabérc meg az UltraKék előtt kifejezetten reálisnak tűnt egy ilyen kis „laza”, barátságos terepmaratonnal felkészülni. „Ultramaraton”, ez egyébként is marha jól hangzik, még akkor is, ha csak nyolc kilométerrel több egy maratonnál. Meg hát, ez a „tessék nevezni!” voltaképp egy VIP-helyet jelentett, és épp eleget voltam újságíró ahhoz, hogy tudjam, az ingyen dolgokra azonnal rá kell hiénázni. (A sajtótájékoztatókon se hagyjuk a szervező nyakára rohadni a szendvicset, ezért vagyok olyan ügyes a frissítőasztaloknál is.)

“#057 Vértes terepmaraton | 2019.03.10.” bővebben

#024 Panoráma Trail | 2018.10.20.

Terepmaraton és eufória

Negyvenöt évesen romlik a vérkép, 
és nem futsz kilómétert hat perc alatt, 
és csillagos helyekkel telve a térkép,
és mindenik út kusza álom marad.
(Mészöly Ágnes: Negyvenöt)

Így utólag bevallhatom, két hétig rettenetes pánikban töltöttem napjaim. Ahányszor elmentem futni, 10-12 kilométer után eszement fájdalom nyilallt a bal térdembe, és lépni sem tudtam utána percekig. Négy-öt próbálkozás után teljesen reménytelennek tűnt, hogy belátható időn belül nemhogy terepmaratont, de még valami aszfaltos, síkvárosi félmaratont képes legyek lefutni.

“#024 Panoráma Trail | 2018.10.20.” bővebben