#113 Panoráma Trail | 2019.10.19.

„Az szép szagú mezőt kik széllyel béjárják,
Most azok is vigadnak, s az időt múlatják.”
(Balassi Bálint: Borivóknak való)

A Panoráma Trail viszonylag új, de annál látványosabb terepfutóverseny. Tavaly rendezték meg először, ez az idei a második. Változatlan útvonalon, Boldogkőváraljától Füzérig, 45 kilométeren és 1600 méter szintemelkedésen keresztül a Zempléni-hegység káprázatos őszi erdejében. De az útvonal különlegességét nem a hossza vagy a belezsúfolt szint, hanem a történelemmel való összefonódása adja. Elrajtol egy várból, átvezet egy váron és a cél is egy várban van – ennél izgalmasabb verseny nemigen van Magyarországon.

Az igazi kihívás: egyáltalán odaérni

Igen, 2018-ban rendezték az első Panoráma Trailt, az volt életem első terepmaratonja. Be is voltam tojva előtte rendesen, aztán annyire euforikus verseny lett belőle, és annyira belehabarodtam az őszi Zemplén rozsdavörösen kavargó világába, hogy nem is volt kérdés: idén újra indulok.

Hogy az erdőben való öncélú kóválygáson túl valami sportra emlékeztető indokom is legyen, ki is találtam, hogy most hat órán belül terveztem teljesíteni a 45 kilométert. Tavaly 6:23 lett, nyilván látszania kéne a rengeteg edzésnek, amelyet, ha fizikailag nem is, de fejben nagyon tisztességesen elvégeztem.

Na, ezzel a nagy tervvel indultam neki a Zemplénnek, ezúttal egyedül, tavalyi futópajtásaim nélkül. Szokás szerint kicsit megkésve kerestem szállást, a zempléni turizmus klasszikus ismertetőjegye, hogy egy pár száz fős verseny totál megborítja a helyi szálláskínálatot. Így aztán már csak tavalyi szállásunk maradt, a híres Abaújszántón, de ahogy tavaly, úgy idén is versenyzőkkel volt tele a ház, nem volt nehéz odataxizni a boldogkőváraljai rajtba.

Előző este persze még belefutottam a klasszikus MÁV-konfliktusba: a hatvani vágányzár miatt odáig vonatpótlók araszolnak az irgalmatlan péntek délutáni dugóban. Szép és jelképes neve ellenére az én Füzér Intercitym is összeszedett egy laza félórás késést – amit én önmagában nem szoktam bánni, meg hát a magyar vasúti késések már úgy rám nőttek, mint egy második bőr… itt viszont az volt a gond, hogy a szerencsi átszállásra eredetileg húsz percem volt, a félórás késéssel meg már azt kockáztattam, hogy simán lekésem a csatlakozást. Még ezzel sem lett volna nagy baj, de hát a 98-as vonal, ez a rettenetesen elhanyagolt Szerencs–Abaújszántó–Gönc–Hidasnémeti-viszonylat az ország legszörnyűbb közlekedésével bír.

De sebaj, a kalauz nagyon rendesen előretelefonált Szerencsre, a dohogásig bedurrantott kis piros BzMot simán várt rám negyed órát, még a rajta türelmetlenkedő utasok sem voltak túl idegesek, amikor úriasan felszálltam és a mozdonyvezető azonnal kilőtt. Megnyugodhattam, odaérek a holnap reggeli rajtba.

Boldogkővár a felhők felett

Boldogkővár egészen elképesztő helye az országnak, a Hernád völgye fölő magasodó őrtornyával, a pengeéles gerincen hozzá vezető gyilokjáróval. Keletre, az ébredő Nap alatt lustán nyúlik el a Zempléni-hegység, ott lent, a reggeli párából lassan takarózik ki a falu, a vár alatt elszórt fenyőfák között meg sok száz, talpig technikaiba bújt terepfutó melegít. Bár Balassi Bálint nyilván nem futókról, hanem vidám végvári vitézekről írta ebben a várban Borivóknak való című versét (részlet fent a mottóban), azért itt is simán elmegy az „az szép szagú mezőt kik széllyel béjárják”.

Az egyik leglátványosabb magyarországi versenynek természetesen a rajtja is állati látványos, ahogy a várból levezető meredek, köves úton lezúdul ötszáz ember, hogy aztán szépen elrendeződjön a mezőny, és a vár mögötti szántón már hosszú sorban nyúljon el. Az élen, már most beláthatatlan távolságban persze Józsa Gábor halad, én meg… Nos, én meg szépen felveszem a poroszkálós utazósebességet, amely nagyjából elégnek látok a hatórás teljesítésre.

Visszanézve Boldogkőre

Panoráma Trail

A mezőről az út egyszercsak befordul az erdőbe, és innetől megkezdődik az a sokórás, mámorító, pszichedelikus űrhajózás, amit szinte csak a Panoráma Trail tud, és ami már annyira magával ragadott az első versenyen is.

Az októberi ősz őrjöngve mázolja a legvadabb vörösöket-barnákat az avarba és a lombokra, felettük ragyogó kéken szikrázik a vénasszonyok-nyarának égboltja. A mezőny átrohan Regécen, pontosabban a regéci váron – ez az útvonalvezetés egészen elképesztő. Végigcsattogunk a várudvaron, valami kis hátsó kapun robogunk ki a vár elé, itt mindenki vigyorgás eufóriában fut, annyira mókás, hogy ilyen tereptárgyakon keresztül vezet az utunk.

A Panoráma Trail nem körverseny, ami eléggé megnehezíti a logisztikát, akár autóval, akár vonattal érkezik valaki. De simán megéri a kis kényelmetlenség. Az ilyen traverzek (mint például a Mátrabérc vagy a Visegrád Trail az UTH-n) valahogy mindig sokkal izgalmasabbak, legálábbis én sokkal jobban szeretem ezeket.

Regéc után meg tényleg a Zemplén mélye jön, a Bohó-hegy gerince a monumentális, méltóságteljes bükkösökkel. Telkibányán zökkenek ki egy pillanatra az űrhajózásból, amikor megtudom, hogy Józsa Gábor már rég beért a célba 3 óra 20 perccel. nagyjából összekaparom porba alázott önérzetemet, nekem még van hátra 15 kilométerem.

És jön az a pillanat, amely mindig földbe döngöl: Hollóháza után az a nyereg, ahol kibukkanva az erdőből, a völgy fölött egy tökéletes vulkáni kúpon ott fehérlik a füzéri vár, a Milic széles karéjával körbeölelve. Elfogult vagyok, de a Hegyköznek ez az északi csücske számomra Magyarország legszebb panorámáját nyújtja.

Innen már behúz a lelkesedés, minden lépéssel egyre jobban bontakozik ki a vár, még az sem riaszt vissza, hogy a faluból egy kegyetlen kaptató a befutó, ahol a célfotóra szánt mosolyok kínos vicsorba merevednek a várkapuban.

Itt azért már elfogy a tudomány és elhagy a lelkesedés. 6:01:42 lesz a vége, ennyire nem lehetsz béna, mondom magamnak, százkét másodperccel bukni a tervezett hatórás teljesítést, csak te lehetsz ilyen hülye!

Egyetlen mentségem, hogy különösebben nem ráz meg a dolog, legfeljebb van miért visszajönni jövőre.