#080 Rácalmási Szigetfutás

Nagyjából fél éve volt, hogy életemben először a Rácalmási-szigeten futottam. Imádom a Dunát, imádom a Dunát errefelé, Dunaújváros felé is, az ártéri erdő különös hangulatát. A Rácalmási-sziget a Budapest alatti Duna-szakasz egyik legkirályabb része – így, amikor megtudtam, hogy létezik egy verseny, amely pont errefelé vezet, nem is volt kérdés, hogy neveznem kell. Nem csalódtam: a Rácalmási Szigetfutás az egyik legbarátságosabb, legkedvesebb, legcukibb verseny, amelyen rövid, szinte napra pontosan egy éves futókarrierem során részt vettem.

Gyászverseny

Említettem már talán, hogy gyermekeim anyja dunaújvárosi leány, igy aztán szinte hazai környezetben vethettem bele magamat a versenyhangulatba. Igazság szerint elég nagy szükségem is volt erre a kettőre: az otthonosságra és a versenyhangulatra. Ugyanis ez a verseny tényleg terápiás futás volt – tegnapelőtt volt édesanyám temetése, és őrült szükségem volt egy ilyen meghitt futásra, barátságos ártéri tájon, a Duna mellett.

Anyámnak a Duna volt a mindene, egész életét egy, a folyóra és a Parlamentre néző dunaparti lakásban élte le. Az én Duna-imádatom nagy részét biztosan tőle kaptam. Valahogy a gyászmunka fontos elemének éreztem egy ilyen Duna-menti versenyt.

Rácalmási forgatag

És valóban nagyon jót tett. Már abban a pillanatban éreztem, amikor beléptem a versenyközpontként szolgáló Jankovich-kastély udvarába. Voltam már itt jó párszor korábban, főleg az én pentelei-lány-gyermekeimanyja barátnőinek esküvőin. Korábban persze mindig az elegancia, illetve az éjféli lerészegedés volt a hívószó. Elég nagy meglepetés volt most a klasszikus versenyközpont-hangulat.

Pedig a versenynek még nincs is igazán hagyománya, a mostani mindössze a második – tavaly volt az első. Azon még, mivel az akkori verseny előtt négy nappal kezdtem el egyáltalán futni, értelemszerűen nem vettem részt.

A Rácalmási Szigetfutás igazi környékbeli buliverseny. Vannak itt babatávok, de rendes félmaraton is. Van biciklis része is, egyszóval a kastély kettős udvarán együtt kavarognak technikai cicanacis családanyák milkós bringákon feszítő MAMIL-okkal. Rengeteg, de tényleg rengeteg gyerek és elképesztően jó hangulat. Pont ez kell nekem nagy mentális nyomoromban.

És itt van a Salming sátra is, amint azt már jó előre lehetett sejteni. A Rácalmási Szigetfutás ugyanis korábban behirdette a versenypólóját, amelyen egy gigantikus Salming felirat díszelgett. Alapvetően nem érdekelnek a mindenféle finisher-, sőt FNSHR-pólók, ez viszont annyira rohadt jól nézett ki, hogy meg is mutatom egy képen:

Szóval magabiztos, öles léptekkel haladtam a Salming sátorhoz, mindenekelőtt azért, hogy beszerezzem nagy szerelmemet, a legutóbbi Téli Tihany Trailen már kipróbált Salming Trail5-öst. Abban a versenybeszámolóban már áradoztam erről a cipőről. Azóta nem volt a lábamon, és nagyon kíváncsi voltam, hogy az akkor élmények megismétlődnek-e. Pont ugyanazt a szürke, 42 2/3-os cipőt kaptam meg. Nagyon kíváncsi voltam, hogy a téli viszonyok közt pompásan helytálló cipő hogyan szolgál nyári, sőt kifejezetten trópusi körülmények között.

Duna tropical

Mert bizony a körülmények, finoman fogalmazva is trópusiak voltak. Éjjel ugyanis kiadós zuhé verte az árteret – ami önmagában még nem baj, hiszen esőt láttunk azért már. Viszont reggelre kisütött a nap, a júniusi koranyár egy pillanat alatt sújtott le az átázott erdőre, elképesztő, forró, gőzfürdőszerű párafüggönybe burkolva a Rácalmási-szigetet.

Mivel télen futottam már a szigeten, sejtettem, hogy mi vár ránk. Bár arra, ami végül várt ránk, nemigen számíthattam egy téli futás alapján. Amikor a mezőny – itt még viszonylag az elején futottam – a jól ismert hídról befordult a szigetre, tüzes pörölyként csapott le ránk a forró pára, az elmocsarasodott erdészeti út, és az elképesztő mennyiségű szúnyog kombója.

Mintha egy falba futottam volna bele, arcomon kopognak a szúnyogok. Egy szempillantás alatt átizzadom SUHANJ!-os pólómat, és a szúnyogfelhőtől űzve bukdácsolok az ártéri erdőt nyílegyenesen keresztülszelő úton. Az út itt valóban út, nem ösvény, erdészek és horgászok járhatnak erre vastag abroncsú UAZ-okkal, a hatalmas keréknyomokban tócsákba gyűlik a víz, mi meg abszurd csúszkálásba kezdünk.

Igazi esőtáncot (pontosabban: eső utáni táncot) adunk elő, ahogy eleinte pipskedve, aztán egyre inkább nemtörődöm módon kerülgetjük a pocsolyákat. Aztán pár kilométer után elengedem a dolgot; mégis csak tesztcipő van a lábamon, majd pont ezt fogom kímélni?

Frissítő fröccspont

Aztán nem is kímélem. Szép lassan átadom magam a futás örömének, lelazulva gázolok át a tócsákon, és mire a sziget belsejében levő frissítőponthoz érek, már tényleg úgy nézek ki, mint egy varacskos disznó.

Eszetlen pára van és tébolyult mennyiségű szúnyog. A nyílegyenes ártéri úton már messziről látszik a frissítőpont, elcsigázva nyúlok a pohárért. Az első kortynál még nem is értem a dolgot, csak azt érzem, hogy ez valami rémes. A második nagy kortynál, már jóformán kiittam, esik le, hogy te jó ég, ez fröccs! A frissítőpont személyzete nagyokat rötyög rajtam, körülöttünk hatalmas felhőbe verődve kavarognak a szúnyogok. Hát ezt nem lehet másképp kibírni, mutatnak körbe, de van pálinka is, ha azt kérsz. Nem, kösz, inkább most kihagyom.

A meglepetéstől függetlenül nagyon élvezem a futást, bár a sár miatt eléggé lelassulok. A mezőny teljesen szétszakadt, előttem 150 méterre egy piros trikót látok fel-felvillanni az ártér burjánzó zöldjében. Mögöttem senki, aztán egyszercsak feltűnik egy koreai srác (a Hankook, ugye!) és eszméletlen tempóban elsöpör mellettem. Hol volt eddig? Ki tudja?

Buliverseny

Visszaérünk a hídhoz, a szétszabdalt mezőny kikanyarodik a szigetről, hogy keresztül-kasul futkározzon Rácalmáson. Az útvonal trükkösen kerülgeti a Jankovich-kastélyt, valahogy úgy, hogy folyamatosan halljuk a versenyközpont zsivaját. Tökéletes terápia, szabadul fel az endorfin, és én teljesen el is felejtem nagy bajomat, az anyám temetését, az apám betegségét… egyszerűen pompásan érzem magam a lábamra száradt rengeteg sár és összevissza csípett karjaim ellenére.

A befutónál kavargó sorfalat áll a rengeteg ember, futók, kísérők, családtagok és a már említett számtalan gyerek. A szpíker remek hangulatot teremt, a kaja remek, és még a Salmingos ember is elnézően legyint, amikor visszaviszem az elképesztő állpotban lévő tesztcipőt.

Hát, ez ilyen – mondja bátorítóan, én meg már tudom, hogy megint egy verseny, amelyre jövőre visszajövök.