„Mint a völgyből fölzengő
szelíd harangszó, úgy cseng
a neved: Csobánka.
Pilisvörösvár felé menet
pillantottam meg, szegény halandó,
a tündéri völgyet, melybe úgy
fekszel épen, mint mély bölcsőben
a mosolygó kisded, s egyre ámultam
a szemet-vidító panorámán… Akár
az izzó réz, oly vörös volt, oly
pazarul csillogott a lebukó
nap fényében az Oszoly, a
Kiskevély s háttérben a nyakas Csikóvár!”
(Berda József: Csobánka)
Egy hét lazsa. Ennyit azért nagyvonalúan megengedtem magamnak életem első terepmaratonja után. Pontosabban futásból lazsa, mert azért a lelombozó hajnali intervallokat nem hagytam el, csak hétfőn, amikor nagyjából mozdítani sem tudtam a lábamat. Persze a lila pólós lendület meg a büszkeség azért vitt előre, meg az izomláz is váratlanul gyorsan kezdett eltűnni, és szerda-csütörtök környékén már nem is tűnt olyan irreálisnak, hogy szombaton képes legyek rádolgozni az ügyre egy 31 kilométeres, ezer szintes terepkocogással.
