fbpx

#086 SUHANJ! 6

Áll a kapu!

Gonna be some sweet sounds, coming down on the nightshift
(Commodores: Nightshift)

Az idő múlásával egy ilyen vallomásos futóblog óhatatlanul telítődik olyan magánéleti részletekkel, melyeknek viszonylag kevés közük van a futáshoz, viszont nagyon nehéz megérteni nélkülük, hogy miért is futok, vagy azt, hogy hogyan futok. Anyám halála, dunaújvárosi karácsonyozás, vagy akár mélyen szubjektív természetélményem – mind-mind ilyen magánügy. Eddig például sosem írtam a gyerekeimről vagy a munkámról, mert igazából nem érintették funó-énemet. Na, ez most megváltozott, ugyanis erre a versenyre, erre a hatórás SUHANJ! 6-ra sosem jutott volna eszembe nevezni, ha nincs a munkahelyem. De van a munkahelyem, én pedig különböző események követhetetlen összjátékának eredményeként egy végigdolgozott, és emelett végigfutott éjszaka után ott találtam magam a szigetmonostor-horányi gáton egy júliusi reggelen, amint szpíkerként egy megafonnal saját magamat konferálom fel a hatfős csapatok kategóriájában a dobogó harmadik fokára. Kevés szürreálisabb élményem volt az utóbbi időben.

A követhetetlen eseménysor ott kezdődött, hogy az édesanyám betegsége-halála utáni sokkból lábadozva június elején új munkahelyen nyitottam új életemet. Egészen pontosan a SUHANJ! Alapítványhoz kerültem – aki nem ismerné, ez a civil szervezet fogyatékkal élők sportolását segíti, szabadidősporttal és élményterápiával foglalkozik elsősorban.

Hatórás verseny Horányban

Bátor Táboros gyűjtésem óta egyre jobban izgatott a tartós betegséggel vagy fogyatékkal élőkön sporttal – vagy bárhogy – segítők világa, amiben persze igen nagy szerepe van annak, hogy családilag több szálon is érintett vagyok az ügyben. A lényeg, hogy a SUHANJ!-nál kötöttem ki, és az elmúlt pár hét egyik fontos projektje az alapítvány jótékonysági ultrafutó-versenye, a SUHANJ! 6 kommunikációja volt. Az idén már nyolcadszor megrendezett SUHANJ! 6 lényege, hogy fix helyszínen, Szigetmonostor-Horányban, a gáton kijelölt kétkilométeres körpályán kell futni hat órán keresztül. Aki a hat óra alatt a legmesszebb jut, azaz a legtöbb kört megteszi, az nyer. És ennyi.

Persze lehet ezt a csupasz leírást még díszítgetni. Például azzal, hogy a verseny éjfélkor rajtol és reggel hatkor van vége. Ez a lényegtelennek tűnő dísz önmagában a verseny koronaékszere, de erről majd később. Lehet indulni egyéniben, ők a legkomolyabb ultrás arcok, akik e hat óra alatt nagyjából 70 kilométer körüli távot tesznek meg. De majd erről is később. Aztán lehet indulni két-három-négy-öt-hatfős váltóban, ami rögvest emberközelivé, és hétköznapi halandó számára is értelmezhetővé teszi a teljesítést.

A lényeg, hogy a nevezési díjakból, illetve adományokból befolyó bevétel a SUHANJ! Alapítvány munkáját támogatja, tehát azt, hogy a fogyatékkal élő emberek-gyerekek közül minél többen élvezhesség a futás, az úszás, a sportolás örömét. Ezen nincs nagyon mit magyarázni, egyszerűségében is zseniális koncept, és ahogy a szervezésbe belecsöppentem, az általam ismert egyik legbarátságosabb és leghangulatosabb versenyt ismertem meg – a jó ügyön túl eleve iszonyú szimpatikus verseny a SUHANJ! 6.

Ez még akkor is így van, ha a futásnak ez a fajtája – körbe-körbe egy aszfaltcsíkon, az éjszakában, hat órán keresztül – egyáltalán nem érdekel. Mindegy, gondoltam naivan, én magam úgysem fogok futni, de legalább kicsit beleszagolok a versenyszervezés rejtelmeibe. Azt, közel egyévnyi dicsőségesen ívelő futókarrier után, talán tíznél is több verseny őrült tapasztalatával fevértezve (képzelhetitek!) nagyjából sejtettem, hogy én milyen infókat szeretnék kapni egy versenyről, úgyhogy igyekeztem ennek megfelelően terelgetni a kommunikációt és promóciót.

Egy barátságos verseny

Ami rögtön világos lett, hogy a SUHANJ! 6 legnagyobb erénye a családiassága. Önkéntesek által a partra hordott bundáskenyér, a rajt kedvéért meghosszabított kompjárat, a versenyzők-kísérők kedvéért egész éjjel nyitva tartó „Zoli Büfé”, nagy, profi versenyszervezők önzetlen segítsége – nem nagyon találni még olyan versenyt, ami mögé egy emberként odaáll mondjuk a BSI, a Ultrabalaton meg a Terepfutás.hu.

Szépen ment minden előre a maga útján a szervezésben, egy idő után az is tiszta lett, hogy szerény személyem lesz a verseny szpíkere. Úgyhogy készülhettem egy laza 12 órás műszakra, hiszen a regisztrációtól a rajton át a hat órán keresztül folyamatosan bemondott részeredményekig, és persze az egészet levezető eredményhirdetésig mindent nekem kell majd mondanom.

És hát – mint az később be is igazolódott – egy ilyen családias verseny szervezése nyilván nem úgy zajlik, hogy mindenkinek megvan a maga jól behatárolt feladata, amivel törődik, és semmi mással, a szpíker csak szpíker, a regisztrációkat kezelő meg csak regisztrációkat kezel. Ó, dehogyis! Így aztán életemben először kompresszálhattam rajtkaput, berhelhettem biztosítékot, lehettem parkolóőr, az olyan, a rendes marketinges számára készségszintű tevékenységeken túl, mint mondjuk beachflagek 16 másodperc alatt történő installálása.

Ötletes órafelfüggsztés
Ötletes órafelfüggsztés

Egy hirtelen döntés

Mindez még aránylag kezelhető mennyiségű feladatot jelentett volna, ám a verseny előtt valószínűtlenül kevés idővel, talán két-három nappal az egyik kollégámban felmerült, hogy mégiscsak teljesen lehetlen helyzet, hogy a saját versenyünkön nem indul SUHANJ!-os csapat. Gyors közvéleménykutatás után rajtaütésszerűen be is nevezett néhány kiválasztottat a hatfős csapatok kategóriájába – és balszerencsémre én is a csapattagok között voltam.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a verseny reggelére én már elígérkeztem egy másik futásra. A három héttel ezelőtti Garmin WTF Szentendrén az emlékezetes, szó szerint gyászos bokaficam miatt ugyan nem tudtam részt venni, de pont július 21-ére, a SUHANJ! 6 napjára meghirdettek egy közösségi futást, amely a verseny Terep M távján megy végig, és arra szolgál, hogy a résztvevők között kiszórják a legyártott és megmaradt pár darab érmet. Szóval még azt is ki kellett találnom, hogy a SUHANJ! 6 hét-fél nyolc körül végződő eredményhirdetése után hogyan jutok át Horányból a a szentendrei skanzenhez reggel kilencre. Légvonalban, mint tudjuk, marha közel van, de a magyarországi távolsági közlekedést nem véletlenül hívják távolságinak: a legközelebbi dolgokat is elképesztő távolságra képes elhelyezni egymástól.

Mindennek fényében, mindenekelőtt a három héttel ezelőtti részleges szalagszakadásnak a tudatában eleve nem tűnt túl bölcs ötletnek lefutni egy 17 kilométeres trailt, hát még ezt kiegészíteni előtte egy egész éjszakás virrasztással, és nagyjából olyan 14-15 kilométernyi táv megtételével. Na de nem vagyunk nájlonok, a rehabilitáció lényege az eszetlen terhelés, úgyhogy belecsaptam kollégáim kezébe, persze, hogy indulunk, nehogy már miattam maradjunk szégyenben!

Törtkörmérő kövek

És persze még egy dolog motivált: újra a Duna mellett futni! A SUHANJ! 6 nélkül valószínűleg sosem futnék máskor a horányi dunapaton. Pedig én imádom a Dunát, régi mániám, hogy a Duna mellett futni kiváltság, és hálás lehetek a sorsnak, hogy ezt bármikor megtehetem.

Ez járt a fejemben, amikor a verseny napján (vagy hát, mivel éjfélkor van a rajt, a verseny előtti napon) kiértem a vonattól a gödi Duna-partra, hogy a kis, szappantartónyi révhajóval átjussak a versenyközpontba.

Dunai idill Gödön
Dunai idill Gödön

A délutáni nap lágyan csillant a lusta vízen, szemközt már látszott néhány jellegzetes, SUHANJ!-kék trikós ember, amint látványosan tett-vett, az egészet meg idilli keretbe foglalta a Leányfalu fölé magasodó Vörös-kő orma, ahol másfél hónapja jártam a Szentendre Trailen, illetve remélhetőleg holnap fogok… De addig még van egy kis meló, meg egy futás!

Nem akarok senkit sem untatni a versenyszervezés kulisszatitkaival, de érdekes, hogy egy fix idős verseny milyen extra kihívások elé állítja a szervezőket. Egy hatórás versenyen eleve nem időt mér az ember, hanem távot, tehát a „hagyományos”, fix távos, időmérős versenyekhez képest pont fordítva működik a logika. A versenyzők a kétkilométeres körön futva körönként kétszer (azaz kilométerenként) mennek el a rajtkapuba fektetett időmérő szőnyeg felett, amely érzékeli a bokájukra erősített csipet, és halk csippanással nyugtázza a leolvasást.

Persze a kört ki is kell mérni, amit ilyen remek eszközzel tesz meg a párizsi etalonbizottság által kirendelt szakember:

Így mérik ki a pályát
Így mérik ki a pályát

De a legviccesebb egy kulcsfontosságú segédeszköz, amelynek – mivel valóban nagyon fontos dologról van szó – az éjszaka során szpíkerként legalább százötvenszer mondtam ki a nevét, az esetek legalább felében beletörve a nyelvemet: törtkörmérő kő. A nevezők ugyanis nemcsak rajtszámot kapnak, hanem egy, a rajtszámmal megjelölt, az egyszerűség kedvért „kőnek” nevezett tárgyat is. Esetünkben ez a tárgy általában liszttel töltött léggömb volt. A tárgy nevénél már csak a funkciója viccesebb: pontosan reggel hatkor a pálya teljes területén jól hallható dudaszó jelzi a verseny végét. A csipes rendszer természetesen méri azt, hogy ekkorra, azaz hat óra alatt a versenyzők és csapatok hányszor futottak át a rajtkapun, azaz hány kilométert tettek meg.

Igen ám, de azt a rendszer nem tudja, hogy a dudaszókor hol van a versenyző az utolsó csekkoláshoz, azaz az utolsó megtett teljes kilométerhez képest, csak azt, hogy hat óra előtt mikor volt az utolsó csekkolás. Na, ekkor lép be a törtkörmérő kő! A versenyző ugyanis a dudaszót meghallva megáll, leteszi maga mellé a pályára a törtkörmérő követ (melyen, mint tudjuk, rajta van a rajtszáma). A lelkes versenybírók pedig körbemennek a fenti képen is látható mérőkerékkel, és lelkiismeretesen feljegyzik a törtkörmérő kövekhez tartozó rajtszámokat, illetve azt, hogy a kő milyen messze van az utolsó csekkponttól, tehát a tört kör hosszát.

Ezt szépen hozzáadják a kilométerek számához, így jönnek ki a méterre bontott eredmények. Egyszerűségében is zseniális. A mért eredményt aztán – legalábbis a helyezettek esetében – a biztonság kedvéért még összevetik a versenyzők órái által mért adatokkal. De minden csillivilli Polarnál vagy Garminnál csodálatosabb a törtkörmérő kövek gyönyörű, kézműves kavalkádja.

Törtkörmérőkövek
Törtkörmérőkövek

Egy nehéz nap éjszakája

Na jó, lehet, hogy minden időkorlátos ultrán ilyen törtkörmérőköves rendszer van, de én most láttam először ilyet, és imádtam. Még akkor, is, ha tízpercenként el kellett mondanom, hogy legalább az utolsó körre mindenki vegye magához az eszközt, különben nem tudunk majd a végén távot mérni.

Meg úgy általában, tízpercenként mindent el kellett mondanom. A vécék elhelyezésétől a csomagmegőrzőig, a frissítőpont pozíciójától a várható időjárásig. Ne parkolajtok ide, ne álljatok oda. Délről északnak lesz a rajt vagy északról délnek? Vigyázzatok a kátyúkkal, lefújtuk őket úvésprével, de akkor is! Fejlámpa kötelező, ha nincs, kizárunk! Fogyatékkal élők is versenyeznek, duplán vigyázz rájuk! A frissítőpontnál ne nyúljatok az egyéni ultrások kajájához! És persze folyamatosan közvetíteni a verseny aktuális állását, hiszen a nagy éjszakai körözésben egy idő után mindenki elvesztette a fonalat.

Ez utóbbi volt a legnehezebb, hiszen az időmérő rendszer alapvetően nem ilyen körözős-sok checkes logokra volt felkészítve, és nagyon nehéz volt a monitoron gördülő sorokból kibányászni az egyes kategóriák élcsoportjait. Hajnali háromra már eléggé elvesztem a női páros, férfi ötfős, női egyéni, férfi trió és egyebek káoszában. Világ életemben kommunikációval foglalkoztam, nem rendülök meg, ha viszonylag nagy tömegnek kell felkonferálni zenekarokat vakító reflektorfényben, de mélyen megdöbbentett, hogy mennyi apró infó jár egy ilyen versennyel, és hogy ezeket az infókat hányszor kell, elképesztően redundáns módon ismételni.

Hajnali három körül úgy vártam már, hogy sorra kerüljek a hatfős SUHANJ!-váltóban, és végre letehessem a mikrofont, mint a megváltást. Mivel két napja neveztünk, és alig pár hetes kollégáimat eleve sosem láttam futni korábban (ők se engem), a verseny előtt meg a szervezés hevében két szót sem tudtunk váltani erről, nem nagyon töprengtünk a taktikán meg a stratégián. Mindenki fut egy órát, oszt’ jónapot! – nagyjából ennyiben kimerült a terv. Hozzávetőlegesen kitaláltuk a sorrendet, ez alapján valamikor hajnali három körül kellett megjelennem a váltózónában, futok, ahogy bírok, aztán majd hajnali négy körül valaki levált. Ennyike.

Örültem is, hogy nem kell annyit logisztikázni, mint az Ultrabalaton biciklis káoszában, épp eléggé leterhelt a versenykommunikáció, így aztán három előtt valamivel bejelentettem, hogy most egy óra szünet lesz az eredmények közlésében, meg a monoton ismétlődő törtökörmérőköves figyelmeztetésekben, kisétáltam a gátra, a legjobbkor, mert a váltóponton már épp kiabálni kezdett utánam a csapattársam. Gyors csipátadás, rögzítés a bokára, és belekezdtem a monoton körözésbe az éjszakában.

Mint mondtam, magamtól soha nem tudott volna eszembe körversenyen indulni, alapvetően riaszt az ilyesfajta versenyek monotonitása. De el kell ismernem, most teljesen magával ragadott a szervezéssel-szpíkerséggel járó jóleső adrenalinfröccs, az éjszakai Duna-part és a langyos júliusi éjszaka varázsa, a futók, árnyékok, fejlámpák szakadatlan, ritmikus áramlása… Két három kör után már mozgásából megismeri a szemben haladó árnyakat – azt igazából nem tudod, hogy ki ő, de emlékszel rá, hogy az előző körben már szembefutottál ezzel az árnnyal.

A fordulókban mécses-szerű, vörösen villódzó bóják, mint életem egyik leghangulatosabb versenyén, a kőbányai Föld alatti futáson. Futnak a tömegben guide által kísért látássérült futók, gurulnak futókocsiban tolt mozgáskorlátozott versenyzők, handbike-osok, szépen beleolvadva az éjszakai mezőny körkörös örvényébe. Egy idő után teljesen átadtam magam a hipnotikus erejű monoton táncnak, és tényleg kezdtem magam valami régi, szépemlékű frankhegyi buliban érezni.

Egy nehéz éjszaka nappala

Szinte sajnáltam, amikor egy óra tizenegy perc múlva jött a váltás. Azért a vége felé már kezdett rohadtul fájni szétnyírt bokaszalagom, és elég csúfos vízió volt arra gondolni, hogy reggel még egy 17 kilométeres terepfutást kell majd végigtolnom.

Ám ennyivel nem ért véget a móka. Hajnali öt után, a derengő pirkadatban már éppen lelkesen, bár kicsit kifacsarva készültem a versenyzárásra, az eredményhirdetésre, amikor jött a hír, hogy harmadiként futunk a kategóriánkban (hatfős vegyes csapat), de durván csökken a különbség a mögöttünk futó csapat és a mi utolsó emberünk között. Most húsz másodperc az előny, viszont a nálunk utolsóként futó „kiüzent”, hogy ebből bukó lesz, biztosan elveszti a fórt, úgyhogy ugorjon be helyette valaki.

A csapattagok közül én futottam a leggyorsaban, a többiek ráadásul már szintén versenyszervezői feladataikat látták el. Fájó szívvel elengedtem hát a mikrofont megint, és belevetettem magam a körözésbe a verseny utolsó fél órájára.

De milyen jól tettem! A hajnali Duna-part varázsos élmény volt. Ahogy pirkadt, úgy lett egyre világosabb, úgy bontakoztak ki a futók az éjszaka sötétjéből. Úgy lettek a formátlan, fejlámpával imbolygó árnyak plasztikus, hús-vér emberek, ismerősök és ismeretlenek… úgy bontakoztak ki az arcok a félhomályból. Ahogy közledett a reggel hat óra, az áhított dudaszó pillanata, úgy fokozódótt a feszültség, a felkelő Nappal együtt az utolsó erőfeszítések izgalmának hulláma söpört végig a mezőnyön.

Felejthetetlen élmény marad ez a hajnal. A mozdulatlan Duna ezüst tükre, melyet finom pírral von be a túloldalon kelő Nap fénye. Az egyéni indulók, az ultrások elgyötört arca, zömük jóval túl a hatvan kilométeren, ahogy életet és lendületet nyernek a napfényből. A gát két oldalán a kísérők, váltótársak, szervezők sokasága, ahogy utolsó bátorításra lendítik kezüket. És persze az az élmény, amit rövid futókarrierem alatt még sohasem csináltam: loholtam egy engem üldöző ember előtt, gondosan ügyelve arra, hogy tartsam a köztünk lévő húsz másodpercet.

Aztán egyszer csak felharsant a dudaszó, és az alacsonyan beverő súrlófényben köröző emberi áramlat egy csapásra megállt. Nekem óriási mázlim volt, alig pár méterre a kaputól, lényegében a váltózónában ért a dudaszó, már csak a nyakaba ugró kollégámra emlékszem, harmadikok lettünk, kiabálta, én meg rohantam vissza a szpíkerállásba, hogy mielőbb levezényelhessem a zárást.

Ekkor jött alig egyéves futókarrierem egyik legszürreálisabb élménye: az a bizonyos, a bevezetőben is említett eredményhirdetés, amelyet volt szerencsém egy hónom alá szorított megafonnal levezényelni, és amelynek közepén saját magamat voltam kénytelen felkonferálni a dobogó harmadik fokára, majd onnan kihirdetni a második és első helyezett csapatot.

Egy végigdolgozott éjszaka méltó jutalma. Fotó: Abai Róbert
Egy végigdolgozott éjszaka méltó jutalma. Fotó: Abai Róbert

Hosszan folytathatnám ezt az amúgy is rém hosszú bejegyzést. Elmesélhetném Takács Krisztián Csipi – a terepultrák falurossza – sztoriját, akit az idei Ultra Trail Hungary-győztes Belus Tamás poénból benevezett a SUHANJ! 6-ra. A gond csak az volt, hogy Csipi szombaton letolt 95 kilométert (!) a Gerecsei Térképkör teljesítménytúráján, ezzel a 95 kilométerrel a lábában esett be a horányi rajtba, felhúzott egy SUHANJ! pólót, tisztességből letolt tíz kilométert a hatórás versenyen, aztán lényegében beájult a gát rézsűjére aludni.

Mint az köztudott, hatórás versenyt nem lehet feladni: ahol a végső dudaszó ér, az az eredményed. Csipi így tíz kilométerrel tökutolsó lett, de az én hősöm akkor is ő. Aki közel száz kilométerrel a lábában, tisztességből és a SUHANJ! iránti tiszteletből (meg persze poénból) elrajtol egy hatórás éjszakai futáson, az minden tiszteletet megérdemel.

Ha két képben kellene összefoglalnom a SUHANJ! 6-ot. Fotó: Abai Róbert
Ha két képben kellene összefoglalnom a SUHANJ! 6-ot. Fotó: Abai Róbert

Szóval hosszan folytathatnám, hogy mennyit tanultam a SUHANJ! 6-on emberségből, alázatból, kitartásból, segíteni akarásból és szolidaritásból, de nem folytatom. Az eredményhirdetéssel záruló, egy két etapban lenyomott félmaratont, és egy végigdolgozott 12 órát magában foglaló nightshift után viharos gyorsasággal elfuvaroztattam magam Szentendrére, ahol a skanzennél már várt a Garmin WTF Szentendre rendhagyó közösségi futása – de az már egy másik történet.

Kiazmus

Kiazmus

Műkedvelő terepfutó.

6 thoughts on “#086 SUHANJ! 6

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Facebook
RSS
Strava