#091 Napfelkelte Félmaraton | 2019.08.19.

„Now I thought that was fast, but this girl was faster”
(LL Cool J: Going Back to Cali)

Bizony, visszatérés a Káli-medencébe. A májusi Ultrabalatonon olyan mázlim volt, hogy első szakaszomat a két „Örs”, Kővágó- és Badacsony- között futottam, keresztül ezen a gyönyörű, lankás, jól ismert tájon. Nagyon vágytam már újra itt indulni valami versenyen, és ha már Tihanyba visszatértem egy félmaraton erejéig, akkor ide, a Káli-medencébe is érdemes. Kapóra jött a tihanyi versenyt szervező Futniszép.hu csapat egyedi koncepciójú versenye, a Napfelkelte Félmaraton, amelynek kiírása nemcsak a Káli-medencében ígért futást, de még napfelkelte-nézést is a Balaton közepén.

A Napfelkelte Félmaraton ugyanis nem egyszerűen egy futóverseny, hanem egy életérzés. A koncepció lényege, hogy a verseny előtt, pirkadatkor kifut két hajó a révfülöpi kikötőből. A két hajó, fedélzetén a verseny teljes mezőnyével kipöfög a Balaton közepére, pontban a napfelkelte pillanatában kelet felé fordul, és az emberek ott nézik végig a napfelkeltét. Ezután a két hajó kiköt Badacsonyban, a mezőny elrajtol, hogy 21 kilométer laza futás után kikössön Szentbékkállán. Nagyjából ennyi.

Megmondom őszintén, bármilyen kínos is elismerni, nekem rohadtul tetszett az egész koncepció. Bár annyi már a tihanyi dzsemborin is kiderült, hogy a futniszépes versenyeknek van egy kissé szponzororientált, flitteresen csillogó, kötelező jókedvvel átitatott, határozottan a női közönséget célzó hangvétele, azt el kell ismerni, hogy a szervezőik nagyon karakteres koncepcióra épülő, egyedi eseményeket találnak ki. Napfelkeltenézés a Balaton közepén, aztán futás a Káli-medencében? Felőlem még a homlokomra is tetoválhatnak szponzorlogót, nyilvánvaló, hogy ott a helyem!

Vissza a Káliba!

Persze ez az ottahelyem nem ilyen egyszerű. A július végi SUHANJ! 6, és még aznap a WTF Szentendre közösségi futás annyira kicsinálta a Bükkös Körön szétszakadt bokámat, hogy azóta lényegében nem is futottam. Legfeljebb egy-két nagyon rövid nagyon rekortánosat. Így aztán eléggé fontolgattam, hogy bármennyire is napkelte, meg balatonközepe, meg kálimedence, meg bármennyire is vár a csodálatos szentbékkállai kocsma hívogató terasza, el kéne engedni ezt a versenyt.

Aztán a körülmények szerencsés összejátszása folytán úgy alakult, hogy amúgy is a környéken töltöttünk pár napot a családdal. Ha nem is a Káli-medencében, de a Szent-György-hegy oldalában, Kisapátiban, szó szerint méterekre a bazaltorgonáktól és a Tanúhegyek nyomában fantasztikus terepmaratonjának útvonalától. Kisapátiból vonattal mindössze húsz perc Révfülöp, ahonnan a hajók indulnak, Szentbékkálláról meg majd csak visszavergődök valahogy Kisapátiba – tökéletes terv körvonalazódott, amit még szebbé tett, hogy egy ismerős család is megérkezett hozzánk előző nap, a lányom legjobb barátnőjével, tehát nem kellett a lelkiismeretfurdalástól tartanom, hogy magára hagyom gyermekeim anyját a kölkökkel.

Úgyhogy az Ultrabalaton után vissza Káliba egy jó kis futásra, ahogy LL Cool J is mondja halhatatlan slágerében: Going Back to Cali.

Megyefoci

A verseny előtti napon azért még benéztünk Nemesgulácsra, ahol éppen indult a megyehárom, és a hazaiak (a Nemesgulács-Kisapáti SE, mintha a két település közös vasútállomása lenne a névadó szponzor) a tapolcai öregfiúkat fogadták.

Aki olvasta mondjuk a Bükki kilátások versenyéről írt posztot, benne a Felsőtárkány–Borsodnádasd-meccsel, az tudhatja, hogy a rajongásig szeretem a megyefocit. Most is gyorsan belevetettem magam a százfős közönségbe, és hamar megtudtam, hogy Kisapátinak itten nem lesz esélye, a Tapolca rohadt erős, tavaly is megnyerték a megyehármat, csak nem volt kedvük feljebb menni. Hogyisne, hogy olyan brutál ellenfelekkkel kelljen megvívniuk, mint a Csopak, meg az Öskü? Meg hogy már az egész megyében utazgatniuk kelljen? Öregek ők már ehhez, magyarázták informátoraim, tényleg öregfiúk, a csapat átlagéletkora 48 év, de hatalmas rutinrókák.

Szóval – mondták a szotyizó szakértők – a Tapolca nagyon el fog verni minket. Minket, mondom én is, hiszen ha identitást kellene választanom, ezerszer inkább vagyok nemesgulács-kisapáti, mint tapolcai.

Sajnos így is lett, a Tapolca brutálisan kitömött minket, 8:3-ra, és a frissen igazolt, a Gyenesdiásból visszavonult Szőcze Csaba négy gólt is rúgott. Nem véletlenül, ő volt itt a legnagyobb király, egykor az NB I-ben is letolt egy szezont a Nagykanizsa színeiben.

A csúfos vereség ellenére idilli meccs volt, a pályát övező nyárfasor jótékonyan szűrte a lassan lebukó nap fényét, a hátunk mögül a Gulács, jobbról a Csobanc, a pálya túloldalán a Szent-György-hegy kandikált be a meccsre és siratta a hazaiak bukását.

Kis magyar Café del Mar

Másnap a hajnali sötétben lekocogtam a bazaltorgonák alatti présházból Nemesgulács-Kisapáti állomásra, az első vonattal átzötyögtem Révfülöpre, ahol már teljes volt az őrület. Hatalmas volt a kontraszt: a Tapolcai-medence és a hajnali vonat álmos ürességéhez képest a kikötő mólóján nyüzsögtek a technikai pólós népek. Szinte egyenruhaként mindenkin a jellegzetes, mentőöv-mintás, szponzorlogó-kiállításos trikó – csak most jöttem rá, hogy mi annak az értelme, hogy már jóval a verseny előtt át lehet venni a rajtcsomagot, meg azt hiszem, aki kérte, annak ki is postázták.

Ez a rengeteg ember alapvetően két dolgot csinált: 1) megpróbált valahogy feljutni a móló két oldalán álló testvérhajókra, a Füredre meg a Badacsonyra, illetve 2) szelfizett. Én azt gondoltam, viszonylag sokat tapasztalt, középkorú ember vagyok, másfél évtizeden keresztül egy népszerű budapesti zenei klub munkatársaként láttam már sok teltházat, láttam tízezres koncerteket, de ennyi szelfiző embert még soha életemben. Ennél már csak az volt a megdöbbentőbb, amikor – már a vízen – a napfelkelte első jelére, akárha parancsszóra történne, ötszázszor két kéz emelt magasba ötszáz mobiltelefont. Megrendítő élmény volt.

A Füred meg a Badacsony, a magyar hajóflotta valószínűleg két legormótlanabb és legbumfordibb teremtménye régi jó ismerőseim, rengeteget utazgattam rajtuk Fonyód és Badacsony között. Szegények, rémesen rondák, viszont elképesztő mennyiségű embert képesek elnyelni. Most sem volt ez másként, a két hajó pillanatok alatt megtelt a mezőnnyel, majd méltóságteljesen – már amennyire ez a két formátlan, duplatestű, katamarán-szerű ladik képes méltóságot sugározni – elindult a hajnali derengésben a tükörsima víztükröt szelve.

Sokat, sokszor láttam már szeretett Balatonomat, szerelmi ódámat ebben az Ultrabalatonos bejegyzésben írtam meg, aludtam már a tó közepén a csodálatos Fűke 37-en, de ez a pirkadat nagyon közel áll a tökéletes élményhez.

A beszállásnál én a Füredre keveredtem, ahol, mint legnagyobb meglepetésemre kiderült, maga a vendéglátós lemezlovaskodás császára, DJ Lauer tolta a zenét. Lauer Krisztiánról én eddig annyit tudtam, hogy a Music FM, meg a Cinema Hall rezidense, engem végtelenül idegesítő house-szettekkel, ennyi nekem elég is volt, hogy messzire kerüljem művészetét.

Legnagyobb meglepetésemre egészen finom sunrise-szettet rakott össze erre a napfelkeltére, mintha maga José Padilla álldogállt volna a pult mögött egy ibizai hajnalon, hogy a legfrissebb Café del Mar-válogatást pakolja a chillező népeknek. Ami különösen szép volt a szettben, hogy adott neki egy kis magyaros ízt, például lélektani kulcspillanatban pakolta be az Anima Sound System ’68-át, ami, hát elismerem, rohadt magas nosztalgia-labda egy napfelkelte-szettbe, de egyrészt ezt legkevésbé sem várnám DJ Lauertől, másrészt nekem, a vén, underground drum’n’bass-en megőszült, Tilos-rádiós partirókának mégis könnyek szöktek a szemembe.

Lauer, a természettel párhuzamosan ügyesen adagolta a feszültséget, míg végül a két hajó egyszer csak megállt, orral kelet-északkelet felé fordult… Valahogy úgy van ez kitalálva, amit csekély csillagászati ismereteimmel nem is értek, hogy ebben a pillanatban a hajó és a felkelő Nap tengelye pontosan megegyezik a Balaton hossztengelyének irányával, tehát a Nap pont valahol a Tihanyi-kút fölött kel fel. Nem tudom, ki találta ezt ki, de innen küldöm neki összes megrendült elismerésemet, mert ez a látvány egyszerűen sokkoló.

Nehéz szavakba önteni azt az áhítatot, ami egy szempillatás alatt végigsöpört a Napfelkelte Félmaraton közönségén. A Balaton közepén, a teljes szélcsendben, a simogatóan hűvös hajnalban egy pillanatra mindenkit magával ragadott a természet varázsa. A sok szponzorlogós, technikai pólós, macskanacis, szelfibotos ember elcsendesült, és néhány perc erejéig mindenki átadta magát a Hajnali részegségnek:

pirkadt is keleten s a szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek, és a távolban roppant
tűzcsóva lobbant,
egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyúlt,
valami rebbent,
s oszolni kezdett a vendégsereg fent.

DJ Lauer meg, önmagát túlszárnyalva, berakta ezt, amitől aztán az én szavam is elakadt:

Engem klasszikus Philadelphia soullal bármikor egy szempillantás alatt kilóra meg lehet venni, hát még Harold Melvinnel meg az Everybody Wake Uppal, ami úgy általában a soul egyik legcsodálatosabb csúcsteljesítménye. Váratlanságában még nagyobbat ütött itt a balatoni napkeltében, én meg nem győztem hálálkodni Lauernek, akiről üvöltött, hogy imádja ezt a számot.

Aztán a varázs megtört, a két hajó lustán megfordult, és nyílegyenesen elindult a láthatáron laposan elnyúló Badacsony felé. A Nap a hátunk mögé került, jobbról viszont végig lehetett követni majdani útvonalunkat – hiszen nemsokára már ott, a Balaton-felvidéki dombok tövében futunk majd vissza Révfülöpre, és onnan fel a Káli-medencébe.

Életem egyik legbénább futása

Ha rossz előérzetem volt a versennyel kapcsolatban, hát, nem sokkal később mind beigazolódott. Különösebb elvárásaim nem voltak magammal szemben – különösebb elvárásaim általában nincsenek a futóversenyeken, tempó, pulzus, idő, helyezés, ilyesmi egyáltalán nem érdekel. Igazából bármiféle olyan dolog, amiért általában az emberek versenyre járnak, mittomén personal bestekért, meg hasonlókért, engem alapvetően hidegen hagy.

A cél, mint minden versenyen, az volt, hogy örömmel fussak. Ehhez persze kell egyfajta kondíció, mert a csoszogás-totyogás nem nevezhető örömfutásnak, de ha a tempó miatt az aszfaltra köpöm a tüdőmet, az sem túl szórakoztató. Nem nagyon tudtam, hogy többhetes kihagyás után mire vagyok képes, milyen tempót lőjek be mint joyride pace-et. Álldogáltam a badacsonyi kikötőben a lelkes, csivitelő mezőny közepén, és meglehetősen tanácstalan voltam.

Sebaj, gondoltam, beállok mondjuk az 1:45-ös iramfutók mögé, aztán majd meglátjuk. Fél nyolckor el is rajtolt a mezőny, én lelkesen, a napkeltés élményektől felajzva vetettem magam a fellufizott iramfutók nyomába. Mint később kiderült, ennél nagyobb hibát el sem követhettem volna.

„Elfutni az elejét”, ez a klasszikus alaphiba. Minden futó rögtön az első héten megtanulja, hogyan kerülje el. Nem éreztem a leselkedő veszélyt, vígan repültem a 4:50 körüli kilométerekben (természetesen, megrögzött óraellenesként, akkor fogalmam sem volt róla, hogy 4:50 körüli tempóval megyek, csak sejtettem abból, hogy 1:45-ör iramfutókat követtem). Nem érdekelt a kihagyott sokheti edzés, a Bükkös Kör intő sérülése, a júliusi szélsőséges terhelés. Még mindig ott tartottam, 13 hónapnyi futótapasztalat birtokában, hogy „hát ki, ha én nem?”

A tizedik kilométerig minden viszonylag simán ment. Ekkor viszont egyszerre csapott le a meleg és a kővágóörsi emelkedő. Ez a két mesehős egy szempillantás alatt vágott derékig a földbe, ahogy Fehérlófiát a pajtásai, azzal az apró különbséggel, hogy én úgy is maradtam, földbeállva.

Csak szédelegtem fölfelé, a lábaim ólmosak lettek, mintha négyezer méteren küzdenék valami havas kuloárban, egyszerre rázott a hideg és folyt rólam a víz. Balról intő jelként egy temető úszott be a képbe, és egyszer csak a mezőny érthetetlenül felgyorsult, és futók tömegei húztak el mellettem.

Nehezemre esett felfogni, de meg kellett állnom. Ilyet még a rossz emlékű Mátrabérc Trailen sem csináltam, de most, ezen a vanity fair race-en, ezen a csajos Napfelkelte Félmaratonon megesett velem a csúfság. A második tíz kilométert lényegében sétálva tettem meg – nem az volt, hogy néha belesétáltam a futásba, hanem néha belefutottam a sétába.

A Káli-medence izzott az augusztusi délelőttben, bennem meg már csak a Tihany félmaratonról szóló bejegyzésben is megénekelt Kaufer Tamás vérteskozmai frissítőpont-különítménye tartotta a lelket. Már messziről dübörgött a rakenroll, itt mindenki meggyorsítja kicsit a lépteit, én is próbáltam valami futómozgásra távolról emlékeztető mozdulatsort imitálni.

Szentbékkálla, Pegazus

Itt már mindenki úgy száguldott el mellettem, mintha az LL Cool J-számból ugrott volna elő: Now I thought that was fast, but this girl was faster, aszittem gyors volt, de a csaj még gyorsabb, csak lestem, hogy szaladnak a verseny célközönségét alkotó lányok. Ahogy az LL Cool J-nek adott válaszában, minden idők egyik legjobb számában Kim Gordon és a Sonc Youth kérdezi: Fear of a female planet? – Félsz egy nőbolygótól?

Már szinte nem is emlékszem, hogyan vergődtem be Szentbékkállára, hogyan bukdácsoltam végig a jól ismert utcácskákon. A főtérszerű utcaszélesedésben egy pillanatra elkapott a kísértés: hagyom a fenébe a falu fölé, a Pegazus nevű neodzsentri kultúrházba helyezett célt, és inkább itt maradok, a jól ismert, szeretett kocsmában. Annál is inkább, mivel már több, a versenyt kevésbé komolyan vevő sportember gyülekezett a teraszon gyöngyöző fröccsökkel, és harsányan beszélgetve, hogy ezt még megisszák, aztán most már tényleg irány a befutó.

De győzött a józan belátás: felvonszoltam valahogy magam az emelkedőn, nyugtáztam a gyalázatos 02:16-os időt, nyalogattam kicsit sebeimet, szörnyülködtem a helyi kraft sör 600 forintos (!) pohárárán, aztán gyorsan otthagyatam a csininacis vanity fairt, és lerobogtam a kocsmába a 290 forintos Borsodiért. Itt lent az előző nap éppen a Pegazusban fellépett Csókolom zenekar tagsága múlatta az időt, és egy sör mellől, az árnyékból pont lehetett biztatni a mezőny még nálam is később beérő részét.

Egy órval később megérkezett a család is Kisapátiból, rojtos bokám is kisimult egy kicsit, így aztán pompás verseny utáni levezetést tarthattunk először a kőtengerben, aztán a magyar tengerben, a révfülöpi strandon.