„Ez a vidék élő alak. Vize, napfénye, viharja, lakóinak járása-kelése, patakjainak mozgása, tele, nyara, virága, illata, madarai, éjjele, nappala s örökké változó színpompája egy szempillantásig se hagyják mozgás nélkül, elevenség nélkül.”
(Eötvös Károly: Balatoni utazás)
Mindig mennek ezek a viták, hogy mi teszi a magyart, meg hogy mi a nemzeti minimum, meg hogy mi a honismeret. Nos, a dolog nagyon egyszerű: minden egészséges, igaz magyar embernek egyszer terepmaratont kell futnia a Balaton-felvidéken.
Mint „minden egészséges, igaz magyar embert”, természetesen engem is valami egészen különös és bensőséges viszony fűz a Balaton-felvidékhez, pontosabban a Tapolcai-medencéhez. Egy az egyedülálló táj, kényelmesen elterülve a Balaton, a Keszthelyi-hegység és a Káli-medence között semmi máshoz sem hasonlítható módon sűríti magába mindazt, amit „magyarnak” vagy „pannonnak” gondolunk. A természet, történelem és kultúra egymásra rétegződésének tökéletes, nagyjából Provence-hoz vagy Toszkánához hasonló példája. Ahogy a tengermélyi vulkánosságból kialakul egy különleges táj, a tanúhegyek varázslatos vidéke, ahogy erre a tájra rátelepül a szőlészet-borászat, ahogy a hegyek valósággal felkínálják magukat a váraknak, és ahogy ebből az egészből a reformkortól kezdve összeáll egy gyönyörű, bár kissé szentimentálisan romantikus, de azért összetett „hazafiság” – van valami ebben az egészben, ami mélyen megérint.
A mindig ironikusan anekdotikus Eötvös Károly is egészen elérzékenyül és giccsbe hajlón szárnyalni kezd, amikor a tanúhegyekről mesél. Engem is egészen mély és szoros viszony fűz ehhez a tájhoz, Eötvöshöz hasonlóan én is Magyarország – legszebb kilátásának tartom az edericsi domboldalt, ahol a keszthelyről jövő út kikanyarodik a Balaton-partról Tapolca felé, és egy szmpillantás alatt feltárul a Szent-György-hegytől a Csobáncon és Badacsonyon át Szigligetig a panoráma. Még két ehhez mérhető, mélyen átélt és átélhető látványt tudok Magyarországon: az egyik a Dunakanyar a Prédikálószékről, a másik meg természetesen a Hegyköz, a Nagy-Milic-tömb által körbeölelt Füzér. Ez utóbbi „meg lett maratonozva” októberben, a Dunakanyarban szeptemberben futottam (mégha nem is a Prédikálószéken és nem is maratont), tulajdonképpen nagyon kézenfekvő itt maratont futni.
A tanúhegyeken külön-külön rengeteget voltam már, ismerősi borospincékben és birtokokon, kirándulásokon és szüreteken. A gyerekeket megfuttattuk már a Csobáncra vezető szerpentin ki tudja, honnan idekerült betontalpfáin, a lányom fél éves volt, amikor megjártam vele a Bujdosók lépcsőjét, a fiammal üldögéltem a Szent-György-hegy bazaltorgonáin, bámultam már biciklitúrán a Tóti-nyereg szürkemarha-faunáját, fürdettem a gyereket lavórban Lábdihegyen, pelenkáztam a Ranolder-kereszt alatti orgonák lapos tetején, szemben Fonyóddal, késtünk le buszt Szigligeten, és persze csodáltuk már a panorámát hazánk legtitkosabb-legjobb kilátójában, az edericsi Afrika-ház birtokának tetején.
Az egyik nagy előnye annak, hogy elkezdtem futni, hogy olyan dolgokat is elegánsan nagyvonalúnak látok, amelyekről korábban el sem tudtam volna képzelni, hogy elegánsan nagyvonalúak lehetnek. Ilyen volt a Panoráma trail útvonala: Boldogkőváraljától Regécen át Füzérig, három várat összekötve… Hát mi ez, ha nem maga a nagyvonalú elegancia? Éppen emiatt dobbant meg a szívem, amikor megláttam a kiírást, hogy az egyébként hatalmas túraklasszikus, a Tanúhegyek nyomában idén terepfutóversenyt is kiírt. Badacsony–Szigliget–Szent-György-hegy–Csobánc–Tóti-hegy–Gulács, mindez egyben, terepmaraton formájában… ez tényleg elegáns és nagyvonalú. És amikor megláttam az útvonal szintprofilját, akkor aztán tényleg elakadt a szavam.
Hát van ennél a csodás ragadozó-alsóállkapocsnál gyönyörűbb dolog világon? Igen: végigfutni.
A rajtot reggel hétre írták ki, így világos volt, hogy ott kell aludni: magányos vonatozás után olyasmit műveltem, amit már nagyon régen: bevackoltam a versenyközpontként üzemelő tomaji iskola tornatermébe, körülbelül negyvenedmagammal. A Tanúhegyek nyomában egy elég összetett verseny, alapvetően teljesítménytúra, indulnak itt különböző távokon és útvonalakon, a terepmaraton csak egy része az egésznek. Így aztán a „szokásos” (érted, szokásos, három hónap versenytapasztalattal már úgy beszélek, mintha ebben nőttem volna fel) terepfutó-társaságnál változatosabb mezőny gyűlt össze a teremben szétszórt derékaljakon, klasszikus, surranós-katonai nadrágos Kitörés-specialistától tetőtől-talpig technikaiban alvó professzionális(nak kinéző) trailrunnerig.
A rajtra persze letisztult a sokféleség, mert a futókat kicsit korábban tömegrajtoltatták, a túrázók némiképp később indultak, egyénileg. Elég szűk mezőny gyűlt össze, nyolcvan-száz ember – ami határozottan meglepett, mert nagyjából pont így képzelek el egy versenyt, amelyen a részvételért ölik egymást az emberek: ilyen tájon, ilyen vonalvezetéssel, ilyen verseny, számomra ez a maximális kiazmus-faktor.
Szűk volt a mezőny, de erős. Az már az elején látszott, hogy aki itt indult, az komolyan gondolta a dolgot, úgyhogy gyorsan el is helyezkedtem az engem megillető helyen, nagyjából az első badacsonyi kaptató alatt kialakult sor hátsó harmadának elején (vagy középső harmadának végén, ahogy tetszik).
Nagyon szeretem, egyre jobban megszeretem ezeket az első kilométereket. Mint amikor egy sokat emlegetett, de sosem olvasott nagyregény (a Törless!!!) első lapjaival ismerkedik az ember: előre-hátra lapozgat, mérlegeli a kihívást és igyekszik felbecsülni, hogy mibe is fog ez neki kerülni. Ahogy a mezőny megindul, elkezdődik a méregetés, ki mögé álljak be, azt a fújtató, nagydarab pirostrikósat válasszam-e, vagy azt a ruganyos szőke csajt? Ismerkedünk a körülményekkel, a levegővel, a hőmérséklettel, a páratartalommal, és persze egymással… Pontosabban, nem tudom, hogy mások hogyan csinálják, annyit még nem futottam terepversenyt, és aránylag keveset csacsogtam az indulókkal, de mivel én ezt csinálom, nyilván mások is ezt csinálják, hiszen annyira nem lehetek különleges, hogy csak én gondolkozzak ilyesmiken…
„Ez a vidék élő alak” – a versenyre rákészülés abból állt (mármint a futkározáson kívül), hogy újraolvastam Eötvös megunhatatlan útleírását, és a badacsonyi köptető-kaptatón volt alkalmam gondolkozni megkapó szépségéről. A szépség a mozgásban és elevenségben, a táj dinamikájában rejlik – mondja Eötvös, és ez az esztétikai koncepció nagyon terepfutós. Talán én is ezért kattantam rá erre a dologra? Az biztos, hogy a Tanúhegyek nyomában különleges módon sűríti magában a pillanatonként változó, mégis ugyanolyan táj varázsát. Az én bénácska tempómmal tolva is, hat órán belül hat tanúhegy, hat varázspanoráma, és az egész egy hatalmas varázskör.
Ezen még a kilátástalan köd sem változtatott, sőt új dimenziókkal gazdagította tanúhegy-tapasztalatomat. Eddig mindig nyáron vagy koraősszel, vakáció vagy szüret idején bóklásztam erre, amikor a jó idő, a szép kilátás adottság. Most rögtön belefutottunk a ködbe, aztán lenn, a medencében a négyszáz méteren terpeszkedő felhő alatt futottunk, hogy minden csúcson, újra-és-újra ködbe érkezzünk. A szent-györgy-hegyi ellenőrzőpont teljes alpesi flash volt, eddigre már szétszakadt a mezőny, teljesen egyedül repültem a felhőben, csak néha tűnt fel az előttem kb. 50-60 méterrel futó lány rikítózöld kabátja, a hegytetőn pedig alpesi kolomppal fogadták az átfutókat.
A kitűzött cél, a Panoráma trailes tapasztalatokból kiindulva a hatórás teljesítés volt. Ez persze nem jött össze, szép komótos tempóban, sok lazsálással és egy tizenöt perces eltévedéssel lett valamivel több mint hat óra (a tiszta futóidő 5:19). De önmagában egy ilyen körön futás élménye bármit megér: fut bele az ember a történelembe, a költészetbe, a múltba… Valahogy máshogy látom Kisfaludi Sándort, hogy fél nap alatt megfutom az összes regéjét…
Hatalmasat fordított rajtam ez a Tanúhegyek nyomában. Életem második (terep)maratonja legalább akkora élmény volt, mint az egy hónappal ezelőtti első. Érzem, ahogy egyre jobban magába szív ez a terepfutkározás, ahogy egyre jobban összenövök a futással, a tempóval, a tájjal, a természettel: ez az egész „élő alak”, ahogy Eötvös mondja.
9 thoughts on “#033 Tanúhegyek nyomában | 2018.11.24.”