#034 Margitsziget dupla

Benne volt még a lábamban a hétvégén futott terepmaraton, és valahogy úgy voltam vele még kedden is, hogy menjen emelkedőre az, akinek három anyja van. Viszont az mégsem lehet, hogy ne fussak, vagy ha már terepre nem megyek, akkor csak úgy haszontalanul futkározzak össze-vissza. Mi lenne, ha felmérném, hol is tartok? Felmérni valamit meg úgy lehet, hogy ugyanazt csinálom, mint pár hónapja, és megnézzük a különbségeket. Nosza, irány a Margitsziget, ezen a kellemetlen november végi hajnalon!

El kell mondjam, a terep annyiból is jobb, mint a városi futás, hogy egy november végi, vaksötét Budai-hegységezés izgalmas. Ezzel szemben egy november végi, vaksötét Margitsziget reménytelenül lelombozó. A kábultan ébredező város fehér zaja, az álmosan kóválygó emberek a hajnali utcákon, a kellemetlenül csípős szél a Margit-hídon, az edzéskényszertől rosszkedvű, vissza nem köszönő árnyékfutók… Az ember óhatatlanul elkezdi meghúzni, hogy minél előbb túlessen rajta.

Abból a szempontból viszont érdekes volt, hogy itt, ezen a rugószerűen dobáló rekortánon tényleg lehet tempót futni – annál érdekesebb, amikor egy részen, a Sportuszoda mögött egyszer csak aszfaltra ér a futókör. Itt egészen lelassul az ember, akkora lendületet adott korábban lépéseinek a gumiborítású futószőnyeg.

Nem is az az érdekes, hogy gyorsabb lettem a legutóbbi, július végi, tehát négy hónappal ezelőtti futás óta. Akkor 58:16 volt a dupla, tehát a tíz kilométeres táv, és emlékszem, hogy a végén majdnem magam elé köptem a tüdőmet. Most, három nappal egy 1600 szintes terepmaraton után kicsit merev combbal, de viszonylag könnyedén futottam 55:01-et. Nem egetverő, de azért várható gyorsulás. Különösebb illúzióim amúgy sincsenek a tempómmal kapcsolatban – közel ötvenévesen nyilván nem fogok már négyperces kilométereket futni.

Ha valami érdekes, akkor az az, hogy – és ezért hálát adhat az ember az égnek, hogy a Strava ilyen okos kis jószág – ha a szegmenseket hasonlítom össze, akkor kiderül, hogy a júliusi futás esetében több mint másfél perc volt az eltérés a leggyorsabb és a leglassabb kilométer között (4:50, illetve 6:30, az átlag: 5:44). A mostani futásnál meg – ha leveszem az utolsó töredék kilométert – 5:04 volt a leggyorsabb, 5:17 a leglassabb, tehát 13 másodperc volt a kilengés, az 5:11-es átlag mellett 7 másodperc volt a legnagyobb szórás.

Ez nem üresen bűvészkedős számmisztika, hanem pont az a képesség, amit kerestem, és ami hozzásegíthet a szép nagy futások sikeres kivitelezéséhez: a futás megtervezésének kepessége. Az egyenletes futás, a magabiztos erőbeosztás, az ésszerűség és a gazdaságosság – ez új, de nagyon hasznos tapasztalat számomra. Ez az, amit az elmúlt pár hónap futásainak köszönhetek, és nem a sebesség vagy a gyorsaság.

Persze még nagyon az elején járok az útnak, amelyről egyébként sem tudom, hogy hova vezet, vagy hogy egyáltalán végig akarok-e menni rajta. Öt hónap alatt harmincnégy darab futás egyébként sem teljes, odaadó elkötelezettség bizonyítéka. Mindenesetre nagyon jól esik néha ilyen elemzős-összehasonlítós futásokat csinálni, és még jobb dolog aztán éjszaka a Strava előtt görnyedve mindenféle következtetéseket levonni az adatokból. Aztán úgyis vár a terep, a természet, a beleolvadás, a kiazmus – legközelebb, ha minden jól megy, a Nyúlcipőbolt budai trailen.

Relive ‘#034 Margitsziget dupla #002’

Olvass többet

“#034 Margitsziget dupla” bejegyzéshez egy hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük