#053 BBU Föld alatti futás

Magyarország egyik legjobb teljesítménytúrája és terepfutóversenye a Föld alatt és föld felett, meg a Baradla trail. Ezeket azért bírom nagyon, mert az útvonal egy része barlangban vezet. Nincs annál különösebb élmény, mint a Baradla lenyűgöző főágában futni-túrázni, és aztán egyszer csak kibukkanni a felszínen. Ugyanennek urbanizált változata a fantasztikus kőbányai pincerendszeren keresztül vezető Föld alatti futás: félmaraton Budapest legcsodálatosabb kerületében, illetve, hát, hogy is mondjam… alatta.

Kőbánya varázsvidék

Kőbánya egyébként is örök varázsvidék számomra. Nyilván azért, mert én magam klasszikus, sznob, budai, vízivárosi dzsentrigyerek vagyok, körülbelül tizennyolc éves koromig be sem tettem a lábam Kőbányára. Néha átszálltunk a Kökin, hogy eljussunk Ócsára, de Kőbánya valahogy az volt számomra, ami Nigella Lawsonnak Franciaország: „France? Isn’t it that irritating country you have to drive through to get to Italy?” A sört utáltam, a munkásosztály nem különösebben érdekelt, és igazat adtam Kádáréknak: a köztemető legesleghátsó sarkánál, a 301-es parcellánál eldugottabb dolog nemigen volt az országban.

Tulajdonképpen a Nagy Imre-újratemetés, a kopjafák, aztán a nagyszerű Jovánovics-emlékmű voltak az első okok, hogy Kőbányára menjek, és az évek során egyszerűen beleszerettem. Nincs még egy ilyen rejtelmes, sejtelmes, rozsdaromantikával övezett, titokzatos ipari emlékekkel telerakott, sajátos karakterű kerülete Budapestnek. Ahol összeér a fantasztikus monarchiás iparosodás a kertvárosi kispolgár-fílinggel, az elképesztő gyártelepek a mindenhova betüremkedő és jogos jussát visszavenni akaró természettel.

Az ipari romantikára aztán az elmúlt húsz évben rárakódott a kínai betelepülők kaotikus zárványkultúrája, és ebből aztán egészen szédítő elegy született. Nem véletlenül vált messziről csodált jelképpé Lechner fantasztikus Szent László-temploma, amely nagyszerűen sűríti magába, és előlegzi meg prófétai módon a Kőbányán kavargó kulturális eklektikát. És hát a sör. Nagyjából a Szent László-templommal egyidőben épült fel a második Dreher-gyár az Óhegy közepén. Ez még nem a mai, hatalmas üzem az Élessarok mellett (bár annak alapjai is megvoltak már, csak még nem a Dreheré volt), hanem az a lenyűgöző, várszerű épületegyüttes, amit minden oldalról grundok és parkok vesznek körül, így még jobban kibontakozik elképesztő sziluettje.

Eltéveszthetetlen, főleg attól a gúlatetős központi toronytól, illetve a malátaszárító jellegzetes, csipkés fedésű kéményeitől. Az évek múlásával egyre több tanulmányi kirándulást, ipartörténeti utazást, műemlékvédelmi körutat, és az utóbbi öt-hat évben a szó szoros értelmében csúcsgasztronómiai túrát tettem Kőbányára. Ahogy a kézműves kraftsör-kisüzemek betelepültek az egykori Királyi Sörfőzde (később Globus Konzervgyár) páratlan gyártelepére, és létrehozták itt Magyarország egyik legjobb, leghangulatosabb gasztrofesztiválját, a Kraftot, ezzel párhuzamosan, ha valaki rendes kínait akart enni, akkor ide jött ki, a Kőbánya alsó és felső által határolt, teljesen elsencsencsenesett giganegyedbe.

Kőbánya egyszerűen megunhatatlan. Nekem, a Panoráma kör alatt lakó budai koca-terepfutónak ide jönni igazi kirándulás, de ez az ezerarcú, ezer titkot rejtő városrész mindig nagyvonalú vendégszeretettel, kincseit bőséggel elém szórva fogadott. Gyerekekkel a Tűzoltómúzeum vagy az óhegyi víztározó elképesztő ciszternája, spanokkal a Kőbányai út csiricsáré keleti egzotikuma, meg a Kopaszkutya bumfordi bája…

Underground

És persze Kőbánya első számú idegenforgalmi vonzereje, a titokzatos pincerendszer! Bár egyre több az ide vezető túra, egyre több – szó szerint – underground utazási iroda szervez ide utakat, sosem sikerült még eljutnom ide. De el kell mondanom, talán ez az a dolog, ami a legjobban érdekel Budapesten. Ez a hatalmas kiterjedésű, több százezer négyzetméteres, föld alatti, mészkőbe vájt labirintus, amelyről rengeteg történetet hallottam. És amikor megtudtam, hogy félmaratont is szerveznek ide, hát azonnal elgyengültem. Nem lelkesedem különösebben – pontosabban egyáltalán nem lelkesedem – az ilyen aszfaltos tömegversenyekért, de ha az útvonal egy, nem is kis része a pincerendszeren át vezet, akkor nem kérdés, hogy itt-e a helyem.

Tulajdonképpen jó is, hogy a kőbányai futásnak van föld alatti és föld feletti része is. Sokan nagyon sajnálták, hogy „vegyes” az útvonal, és nem csak a pincerendszerben kell futni. Számomra így volt teljes a dolog, a felszínen körbefutni Kőbánya szívének a szívét, az Óhegyet, megnézni az egykori szőlőművelésből itt felejtett Csősztornyot, a víztározó bejáratát, minden oldalról körbefutni az eredeti Dreher-üzemet, elsuhanni a mindenkori vezérigazgató lakhelyéül szolgáló, gyönyörűen letisztult, de megrázó állapotban lévő Havas-villa mellett… azt kell mondjam, rohadt jó útvonalat találtak ki a szervezők.

A Havas-villa után felfutunk az üzem leglátványosabb részéhez, a csipkés tornyos egykori malátaszárítóhoz, és innen már csak egyetlen forduló, és befutunk a hatalmas pincefolyosók vaksötétjébe. Sokat olvastam erről az eredetileg mélyművelésű kőbányának indult, gigantikus járatrendszerről, de még így is megütöttek a méretei és a hangulata. A tereknél is lenyűgözőbb az a gazdasági logika, amely két évszázad alatt létrehozta ezt a különleges urbanisztikai remekművet. A kőbányai Óhegy, egyébként pontosan úgy, mint a budafoki-tétényi magaslat, voltaképp egy hatalmas, viszonylag fiatal mészkőterület a dunai üledékek és agyag alatt. Az itteni „durva mészkőnek” is nevezett kőzet egyrészt nagyszerűen alakíthat, kváderelhető, másrészt nagyon olcsó volt a kifejtése. Mivel a felszínen magán intenzív szőlőtermesztés folyt (éppúgy, mint Budafokon), a tárókat főleg a mélyben hajtották, és jóval a felszín alatt termelték ki a 15-30 méter vastag mészkőréteget. Így tulajdonképpen duplán hasznosították a területet: a felszínen szőlő, a mélyben kőbánya.

Miből épült Budapest?

Rengeteg budapesti épületbe jutott a kőbányai mészkőből, amely egyébként nem a legjobb építőanyag, viszont marha olcsó és nagyon könnyen kezelhető volt. A legfontosabb és leglátványosabb talán a Citadella, amely teljes egészében az itteni kőzetből épült, de jutott belőle a Lánchíd pilléreibe, a Mátyás-templom, a Parlament és a Bazilika épületébe is. A reformkor és a kiegyezés utáni ipari fellendülés épületanyag-motorja egyértelműen Kőbánya volt (meg még Sóskút, amely tulajdonképpen ugyanezt a követ adja a mai napig), egészen addig, amíg a téglagyártás, aztán a beton technológiai győzelmet nem aratott a „durva mészkő” felett.

A fantasztikus az volt, ahogy az egyik ipari tevékenység nyomába beült a másik. Nem Dreher Antal volt egyébként az a technológia zseni, aki kitalálta, hogy itt minden tökéletesen adott a nagyüzemi sörgyártáshoz, de ő fejlesztette a tökélyre. A gigantikus pincék tökéletes malátaszérűkké váltak, azaz itt forgatták át a csírázó malátát, másrészt tökéletesek voltak az ászokolásra. Mindehhez még hozzájött, hogy a porózus mészkő rengeteg nagyon jó minőségű vizet tartalmazott, tehát a sörgyártás egyik fő alapanyaga szinte korlátlanul állt rendelkezésre. Nem divatból költözött tehát Kőbányára jóformán az összes fővárosi sörgyár, hanem azért, mert itt minden adott volt, és ráadásul ingyen a viszonylag jó minőségű sör előállításához.

A járatok egyes részeit még ma is használja a Dreher, de a zöm tulajdonképpen kihasználatlanul terül el Kőbánya – és a pincékhez hasonlóan parlagon heverő, lenyűgöző ipari műemlék-sörgyárak – alatt. Ha valami szomorú ebben az egészben, az az, hogy ezek a csodálatos, látványos, különleges, egyedi épületegyüttesek, terek, pincerendszerek és rájuk épült gyártelepek itt rohadnak szét az orrunk előtt, sokat elárulva arról, hogy hogyan is viszonyulunk saját múltunkhoz és értékeinkhez.

Ha az ember felocsúdik a döbbent meglepetésből, amit az ebben a fantasztikus atmoszférában történő futás jelent, akkor bizony kissé melankolikus hangulatba kerül. Számomra a városban futás általában rém unalmas tevékenység, de ez a rejtelmes utazás a múltban, a félhomályban, a változó hangulatokban igazi városi terepfutássá avatta a versenyt. Kicsit sajnáltam, hogy a BBU-sok nem mertek eleget bízni az indulók képzelőerejére, ezért egy kissé feleslegesnek tűnő ufós-alienes keretjátékba illesztették bele a versenyt. Így sajnos sokszor kizökkentem melankolikus, múltba révedős monotóniámból, hogy valahogy átvergődjek a kicsit vásárinak ható, szellemvasút-szerű sci-fi életképeken. Szerintem a pincerendszer atmoszférája van annyira erős önmagában is, hogy ne kelljen feldobni ilyen alien-vurstlival.

Tizennyolc hajtűkanyar

A huszonegy kilométer három hétkilométeres körből állt. Általában utálom a körversenyeket, de ezt most nem bántam, mert az első körben felmértem a terepet, a második kört végigfotóztam (ez meg is látszott az időeredményemen, amely hat perccel rosszabb lett, mint az első köré), a harmadikban meg megpróbáltam behozni a fényképezéssel „elvesztegetett” időt. De igazából nem akartam semmit behozni, eleve nem vagyok az a Nagybetűs Pébét hajszoló figura, másrészt ha az is lennék, nyilván nem egy olyan versenyen próbálnék meg rekordot javítani, amelynek a harmadán nincs GPS-jel, egy részén vaksötétben kell botorkálni, és a teljes távon összesen legalább tizennyolc hajtűkanyar van.

Így lett 1:55:30 az időm, ami nem különösebben combos 5:28-as átlagtempót jelent. Mivel ilyesmiket alig szoktam futni, nem nagyon tudom mivel összevetni, legfeljebb a tavaly szeptemberi zebegényi Panorámafutással. Ott a 25-öt futottam pontosan 2:30 alatt, tehát pontosan hat perc/km-es tempóval. Az volt felnőtt életem tizennyolcadik futása, ez most az ötvenharmadik. A kettő között gyorsultam kilométerenként 30 másodpercet. Hogy ez jó-e? Lövésem sincs, mindenesetre nagyon élveztem a futást, egyáltalán nem fáradtam el, annál inkább felvillanyozott a rengeteg nagyszerű helyszín.

KKK, avagy kőbányai kínai kifőzde

Ha már Kőbánya, a verseny után várt a festői Dunaújváros, a népligeti buszpályaudvar felé menet gyorsan átkocogtam a Monori Centerbe, ahol manapság a legtutibb kínai kifőzdék vannak. Ha Kőbánya maga kultúrsokk, akkor azon belül is kultúrsokk az, hogy léteznek negyedek Budapesten, ahol sem magyarul, sem angolul nem tudsz rendelni az éttermekben, mert sem a felszolgáló, sem a tulaj felesége, sem a tulaj egyszerűen nem érti, hogy mit akarsz, mivel kizárólag valami kantonit beszél. Ettől függetlenül úgy főznek, mint állat, és ha nagy nehezen sikerül elmutogatnod, hogy nem kérsz erőset, viszont hiába nézel ki fehér embernek, te pálcikát szeretnél, és nagy nehezen azt is el tudod magyarázni, hogy kérsz egy sört (Kőbányán!), akkor mennyei élvezetekben lesz részed.

Egy kőbányai pincefélmaraton után kőbányai Drehert fogyasztani egy kőbányai kínaiban, ahol én vagyok az egyetlen európai: öreg vagyok én már ahhoz, hogy az élet császárának érezzem magam, de most az voltam.

Kőbánya egyszerűen menő hely, a Föld alatti futás egy menő verseny, és nem hiszem, hogy tudnék még egy olyan városrészt mondani Budapesten, ahol annyira jó futni, mintha terepen futna az ember – nos, Kőbánya az.