Vissza a Zemplénbe! Évi rendes zarándoklatomon ezúttal már futni is sikerült, ráadásul a hegység legszebb részén, kicsit belekóstolva Szlovákiába is. Egy csodálatos félmaraton a Magas-Zemplén masszív tömbje körül.
A „masszív tömb” enyhe kifejezés Magyarország legkarakteresebb hegyvonulatára. A Milic-csoport, a Magas-Zemplén látványosan zárja le északról a Hegyköz egészen egyedülálló kistáját. A dimbes-dombos, lágyan hullámzó vidékből meghökkentő kontraszttal szökken magasba az egybefüggő fal, az egykori andezitvulkánok büszke utóda.
Eleve odavagyok a Zemplénért, állati jó futó- és egyéb élmények fűznek ide, példának okáért itt futottam életem első terepmaratonját is – ez volt a beavatás.
Egy imádott útvonal
Ahonnan a félmaratonra indulok, Pusztafaluból pont nem látszik a hegyközi táj különlegessége, a bazaltkúpon egyensúlyozó füzéri vár. De most nem is a Hegyköz a fontos, hanem az, hogy végre visszatérek futni olyannyira szeretett zempléni hegyeim, a monumentálisan örvénylő bükkösök, pazar kilátással jutalmazó andezitcsúcsok, és persze járhatatlan, – mint itt megírtam, szó szerint – bokatörő ösvények világába.
A Milic félmaraton egy klasszikus, Orbán Imre-féle teljesítménytúra, van neki maraton-párja is. Az egyik leglátványosabb GeoGo-útvonal, a track nagyjából fele a szlovák oldalon vezet, pompás lehetőséget kínálva a magyar és a szlovák útjelzési attitűdök összehasonlítására. (Amelyek lényege, hogy a szlovákok sokkal lazábban fogják fel a dolgot, és lényegében bármit lefestenek turistaútnak, ami csak egy apró vadnyom a susnyásban, és aztán nem is igen tökölnek a karbantartásával. Nyilván úgy gondolják, hogy a turistautakra is érvényes a „survival of the fittest” szabálya – a sokat járt utak megmaradnak, azokat meg, amelyeket kevesen látogatnak, szépen visszaszerzi magának az erdő.)
Kerékpárút haszonjárműveknek
Az utam rögvest egy jellegzetesen magyar karakterisztikájú Európai Uniós pályázattal indult. Ugyanis szinte én voltam az EU-támogatásból épült, pár napja átadott Pusztafalu–államhatár-kerékpárút első vendége. Az 1660 méter hosszú kerékpárút a dokumentáció szerint 102 millió forintba került, ami azért elég laza vállalás. Különösen, hogy igazából turisztikai értéke nulla, nem vezet sehová, és ilyen kulturáltan fut bele az államhatárba:
Nagyon nehezen tudtam elhessegetni a gondolatot, hogy itt valójában nem kerékpárút épült, hanem üzemi út, hogy a Pusztafalutól keletre fekvő szántók, legelők és mezőgazdasági épületek megközelíthetőek legyenek nagyobb gépekkel is. Mindegy, nekem nem fáj, ha másnak szervizutat építenek a svéd nyugdíjasok pénzéből, futottam tovább.
(Így legyen egyébként lottóötösöm – másnap hajnalban is elszöktem egy rövid sétára, és hát a kora reggelben viszonylag hamar fény derült a bringaút valódi funkciójára. Látható, mi értelme van a tíztonnás terhelésre figyelmezető táblának egy bicikliút mentén.)
Keleti oldal, nyugati oldal
Ahol véget ér a sárga elválasztójeles út – na, ott vár Smaragdváros, legalábbis abban az értelemben, hogy a zöld minden árnyalatával fogad a zempléni erdő. Innen már a szlovák oldalon, a Milic-tömb keleti lejtőin vezet az útvonak. A széles erdészeti úton hamar elérek az Izra-tóhoz. Az egykor szebb napokat látott üdülőtelep kiégve árválkodik a bájos erdei tó partján.
A tótól izgalmasan kanyargó single track indul felfelé a vadregényes bükkösben. Élvezet itt minden lépés, ebben a lassan őserdőbe hajló, kidőlt fákkal tarkított öreg erdőben. Aztán egyszer csak egy széles szintútra kanyarodik a jelzés, amelyen váratlanul gyorsan tudok futni. Na, ha ez így megy, akkor meg is leszek három óra alatt – gondolom. nem mintha olyan fontos lenne az idő, de a gyerekeket otthagytam Pusztafaluban, jó lenne visszaérni, mielőtt felkelnek.
A gyorsan futható szintútnak megvan az az előnye, hogy szép lassan elkezd termelődni az összes olyan boldogsághormon, ami az ilyen tempófutások biokémiai velejárója. Mire kiérek a határhoz, a Kis-Maróka csodaszép rétjére, már kezdem lassan révületbe szintetizálni magam.
Beüt a zempléni anyag
Az ösvény nagyjából a track felénél kanyarodik vissza Magyarországra. Egy vad horhosban kacskaringózik az általam annyira szeretett, jellegzetes, kultikus „északi zöld”, hazánk legelhanyagoltabb, egyben legimádnivalóbb jelzése.
Nagyjából itt, a Nagy-Almás-bérc és Lászlótanya alatt üt be a cucc, ömlik szét az endorfin. Finoman kanyargó, lágyan szintező, nagyon jól futható ösvényre érek. Egyszerre meglódulok és érzem, ahogy összeáll a harmónia, ahogy a futásom elsimul az ösvény göröngyein. Az öntudatvesztés határán siklok az erdőben, szinte kilépve magamból és hónapok óta gúzsba kötő, csapongásukkal mérgező, folyton zakatoló gondolataimből. Teljesen lecsupaszodok, egyetlen szenzomotoros cselekvővé, aki ezer szállal az ösvényre tapadva csupán a környezethez alkalmazkodó mozgás idegrendszeri válaszaiból áll… Varázslatos. Hosszú hónapok óta nem éltem át ezt az élményt, és most végre beüt. Ezért jöttem, imádott Zemplénem.
Nem is tudom, mennyi idő telik el ebben a szenzomotoros transzállapotban, talán tizenöt–húsz perc, amikor a Bodó-rétre kibukkanva megtörik a varázs. De nem bánom, mert most jön a legjobb rész: a felliftezés a Nagy-Milicre.
Vissza a völgybe
Ez a rész, az országos kék vége mindig magával ragad. Ez a monumentális bükkös, amelynek egyébként kifejezetten jól állnak az egyes erdőtagok – egyébként, elismerem, sajnálatos – tarvágásai, mert egyrészt ilyenkor válik láthatóvá az erdő szerkezete, másrészt helyenként itt tárul fel a pazar kilátás.
A csúcs közelében a track visszatér az imádott „északi zöldre” – valamikor egyszer végig kell ezen zarándokolni ezen, villan belém, egészen különleges élmény lehet ezen végigmenni itt a határsáv vadregényes nyiladékában.
A Nagy-Milicről meg jön a jól ismert, technikás síelés le a völgybe, a jellegzetes andezitformákon keresztül. Egy helyen fenyílik az örökké félhomályos erdő, és a szemközti Bába-hegy jellegzetes kettős kúpja alatt a mélyben feltűnik Pusztafalu.
Innen már szinte percek, hogy visszaérjek. A bolt éppen nyit, pont meg tudom venni az összes – hat darab – kiflit, fenn a szálláson a gyerekek épp ébredeznek, én meg az év eddigi legjobb terepfutásának élményével állok neki reggelit csinálni. Fú, rohadtul kellett már ez.
