Talán a legkalandosabb Ultrabalaton lett az idei, pedig korábban is volt már nem kevés rapid megoldást igénylő probléma. Utolsó pillanatban beugró csapattag, dupla durrdefekt miatt kieső csapattag, hidegrázás miatt kieső csapattag, majd a helyére beálló, korábban kieső csapattag, és a végén természetesen az elmaradhatatlan zápor. Igen, létezik UB-átok, és az UB-történelem ismétli önmagát.
„s mindez folyton így ismétli magát,
(Szabó Lőrinc: A földvári mólón)
így, e játék, az örökléten át,”
Pedig olyan szépen indult minden. Tavaly beálló futótársunknak annyira megtetszett ez az ötfős, bringás teljesítés, hogy idén nem is volt kérdés az indulása. Aztán alig két héttel a rajt előtt sérvet diagnosztizáltak nála. Viszonylag gyors megoldással kellett embert találnunk helyette. Ha „hagyományos”, autós megoldással teljesítenénk, nyilván nem is lett volna ez probléma, hiszen tömegek állnak sorba, hogy bekerülhessenek ötfős csapatokba. De a bringás teljesítés erős szűrőnek bizonyult. Hiába kérdezősködtünk ismerősök között, hiába osztottuk meg mindenféle Facebookos futócsoportban a felhívást, viszonylag kevesen jelentkeztek rá.
Hétfőtől ötfőig
Így esett, hogy a szombati verseny előtti hétfőn még nemigen volt ötödik tagunk. Aztán beesett egy kellőképp őrült és kellőképp laza arc Egerszólátról, akiről csak annyit tudtunk, hogy őrült coolsággal kezeli a helyzetet, soha nem futott még Ultrabalatont (nemhogy bringával, sehogyan se!) és saját honlapja van. Igyekeztünk alkalmazkodni vérmérsékletéhez, és mi sem aggódtuk túl a dolgot.
Az sem csökkentette józan optimizmusunkat, hogy új csapattagunkkal élőben először mintegy egy órával a rajt előtt találkoztunk – a szokásos füredi Spar-parkolóban. A találkozás elég rendhagyóra sikeredett, merthogy igazából nem is vele találkoztunk először, hanem a barátnőjével, aki persze azonnal ránk rivallt, hogy „ti vagyok azok az idióták, akik belerángattátok ebbe a marhaságba?”
Mi lesütött szemmel szégyenkeztünk, amíg elő nem került friss sporttársunk, és valahogy megnyugtatta asszonyát. Mi is monduk neki – nem túl nagy meggyőződéssel –, hogy nem lesz baj… pedig akkor már sejthettük, hogy dehogyisnem.
Még magunkra erőltettük a szokásos kincstári rajtmosolyt, megint (mint minden évben, most is) eligazítottuk a teljességgel értetlen szpíkert, hogy miért is van nálunk négy bringa, aztán viszonylag késön, délután ötkor elrajtoltunk. Én voltam az első futó.
Az elmaradhatatlan megyfoci elmarad
A késői indulásnak óriási hátránya, hogy így lényegében lemaradunk az útvonalunkat szegélyező hátsófüvesek mindig drámai izgalmakat tartogató meccseiről. A megye egyes Tihany ugyan pont indulásunk pillanatában kezd a Sümeg ellen, de mivel az enyém az első futás, esélyem sincs arrafelé kanyarodni. Ha bringával lennék, biztos benéznék a meccsre (mint később kiderült, nem bántam volna meg, elég izgalmas 4:3 lett a végeredmény). A megye háromban vitézkedő Akali, Ederics, meg a Révfülöp fordulóját holnap tartják.
Egyetlen megyefoci-pillanatot tartogatott nekem az idei Ultrabalaton. Az első – Fövenyesig tartó – futásom után jól meg is kellett tekernem a bringát, hogy még elkapjak valakit a szepezdi pályán. A Szepezd ugyanis nagyon izgalmasan áll az idényben: hat fordulóval a vége előtt mésodik a Csabrendek mögött, de mindössze több lőtt góllal előzi meg a vele hajszálra azonos pontszámmal (41) és gólkülönbséggel (51) álló, harmadik helyzezett Ösküt. Sejthető hát, hogy itt a végjátékban minden gól számít már.
Fél nyolc körül értem oda, és még pont elkaptam néhány eufórikusan sörözgető csapattagot. Boldogan újságolják, hogy a Szepezd 5:1-re legyalázta az Ősit – jó kis gólarány-javító meccs volt, ez már a klubház előtt felhalmozott üres sörösüvegek tekintélyes számán is látszik.
Persze itthon aztán kiderült, hogy az Öskü még durvábbat villantott, 8:1-re verte a Kamondot. Így most az Öskü gólaránnyal második, a Szepezd meg visszacsúszott a harmadik helyre. Gyász.
A Durrdefektek Éjszakája
De az igazi gyász csak ez után köszöntött be. Már az első bringás etap alatt marha gyanús volt biciklim első gumija, valahogy nem gördült egyenletesen. Persze sok kedvem nem volt vizsgálgatni, végtelen biztonságérzetet adott a táskában lapuló két (!) zsír új belső, meg a három évvel ezelőtti, rém kellemetlen defekt óta minden túrára szentségként hurcolt foltkészlet.
Viszonylag zökkenőmentes, bár egy kicsit erőlködős második futás végén toppantam be a mindig rettenetes hangulatú keszthelyi Tesco-váltópontra. Valahogy nem éreztem a vibe-ot, egyáltalán nem tört rám az a mentális hullámzás, amelyet olyannyira szeretek az Ultrabalatonban. Örültem, hogy vége a futásnak, és reméltem, hogy egy laza tekerés majd rendbe rak egyik kedvenc balatoni szakaszomon, a Kis-Balaton mellett.
Szinte rá sem léptem a pedálra, már éreztem, hogy gáz van. A gumi pöffent egyet és villámgyorsan szétfolyt a parkoló aszfaltján. Általában nem szoktam megijedni egy gumicserétől, de most így huszonöt kilométer futással és ötven kili bringázással a lábamban, az út egyharmadánál, hajnali egykor, az Ultrabalaton váltópont túlvezérelt lakossági technójának bömbölésében nem igazán villanyozott fel a gondolat.
Az igazi baj nem is a gumicsere volt, hanem az, hogy szerelés közben, fejlámpám fényében megláttam a baj igazi okát. A külső széle egy szakaszon annyira el volt rojtosodva, hogy már alig stabilizálta a belsőt. Ez mér gond volt, mert hiába a két pótbelső, ha a külső abroncs vásott el. Vagy háromnegyed órát trükköztem, hogy valahogy stabilizáljam a felnin a szétmállott külsőt. Túl sok illúzióm nem volt. Reménykedtem benne, hogy még valahogy kitart ötven-száz kilométert, és reggel Siófok környékén lesz valahol a bicikliút mellett vasárnap is nyitva tartó bringaszerviz, ahol meg tudnak dobni egy 37-622-es külsővel.
Persze marhára nem így lett. Eddigre csapattársaim már rég elszeleltek, én meg annyit piszmogtam a rojtos gumival, hogy nyilvánvalóvá vált: nagyon neccesen fogok odaérni Lellére, a kijelölt váltóponthoz, ahol harmadik futásomat kellene kezdenem. Ráadásul meg sem hajthattam rendesen a cangát, mert rettegtem az újabb durrdefekttől.
A gumi nyilván nem bírt ki újabb ötven kilométert. Harmincöt kili után, a fonyódligeti váltópont előtt ötszáz méterrel hallom a jellegzetes pöffenést, érzem a bringa jellegzetes lassulását. Fonyódligettel egyébként is meg vagyok áldva, három évvel ezelőtt itt szakadt a nyakamba az évtized felejthetetlen szupercellája.
Így már biztosan lemaradok a lellei váltásról. Dühödten hívom a többieket, hogy találjanak ki valamit, mert át kell szervezni a váltásokat. Ezzel a gumival biztosan nem tudok továbbmenni, és ha nem találok megoldást a külső abroncs problémájára, akkor végérvényesen ki kell állnom. Azaz a többiek négyen maradnak befejezni a teljes táv közel felét, száz kilométert.
Válságmenedzsment magasiskola
Telefonálgatás közben betolom a cangát a fonyódligeti váltópontra. Hajnali öt. Fonyódliget vasútállomás közvetlenül a váltópont mellett van. Valami isteni sugallatra megnézem a telefonomat: öt perc múlva érkezik egy vonat (egészen pontosan nem EGY vonat, hanem az EGYETLEN vonat, amely ma megáll itt), amivel át tudok bumlizni Siófokra. Nem sokat tétovázok, mire a telefonomon megveszem a jegyet, már csikorognak is a vasúti fékpofák, valahogy felrángatom a csomagokkal megrakott bicikli negyven kilóját a vagonba, és már robogok is Siófok felé – már amennyiben egy hajnali déli parti személyvonat kóválygását „robogásnak” lehet nevezni.
A többiekkel telefonálgatva kidolgozzuk a vésztervet: én vonattal hatra átérek Siófokra. A többiek átveszik az én harmadiknak tervezett futásomat és terv szerint reggel nyolc körül érkeznek ugyanoda. Tehát van két órám megoldani a bringakérdést. Ha nem tudok addig külsőt szerezni, kiállok, a többiek meg befejezik nélkülem. Ha tudok, akkor semmi probléma, megyünk tovább, én kicsit többet futok majd, és minden rendben.
Nem tudom, próbáltatok-e már egy májusi vasárnap hajnalon, 6 és 8 óra között 37-622-es külső kerékpárabroncsot szerezni a siófoki vasútállomás ötszáz méteres körzetében. Felébresztettem ügyeletes forgalmistát, droszton alvó taxist, lestoppoltam minden létező járművet. Semmi eredmény.
Közben felkel a Nap, az állomás előtti úton strichelek egy teljesen szétkapott bringával, és lemondóan bámulom a futók végtelen áradását. Ez pont az Ultrabalaton-mezőny derékhada. Rengetegen jönnek oda hozzám, kérdezik, hogy mi a baj (a futóversenyek egyik legfelelmelőbb élménye ez az általános sporttársi segítőkészség), de amikor megtudják, hogy bicikligumi-külsőre lenne szükségem, nagyjából mindenki sajnálkozva távozik.
Egyszer csak megcsörren a telefonom. A csapattársaim hívnak. Egyikünk rosszul lett, hidegrázása van, nem tudja folytatni. Tíz perc múlva ideérnek, addig passzoljam le valahova a bringámat, és ő átadja nekem az övét, és én folytassam helyette.
Több se kell, berontok a szemközti állomásra, és ráveszem a nemrég felkeltett forgalmistát, hogy őrizze meg a bringámat, amíg délután visszajövünk érte. Mint minden szolgálatos vasutas, ő is kurva jó fej, nagyvonalúan int a tisztítószeres szoba felé. Lerakom a bicót a megdöbbentő mennyiségű hipó és Domestos közé, a legszükségesebb dolgokat behajigálom egy póthátizsákba, és sűrű hálálkodások között rohanok a váltópontra.
Győz a vert sereg
Ahol hitetlenkedve találkozik a csapat. Rosszulléttel küzdő tagunk kiáll, valahogy majd áthajózik Siófokról Füredre. Én átveszem a bringáját, közben szépen átrajzoljuk az eredeti terveket, hogy nagyjából mindenki ugyanakkora terhelést kapjon.
A válságmenedzsment szinte több energiát emésztett fel, mint maga a testmozgás. Aligánál már érzem, hogy kezdek teljesen kifingani. Szerencsére itt utolérünk valami téefes cheerleadereket, akik intézményük futócsapatát lelkesítik. Mi nagyjából az ő csapatukkal azonos tempóban mozgunk – illetve hát, jelen állapotunkban inkább vánszorgunk –, ezért aztán minden váltóponton motiválóan alulöltözött, miniszoknyás lányok táncára kocogunk keresztül.
Hogy teljes legyen a szívás, Csopak előtt még kegyetlenül a nyakunkba szakad egy nyári zápor. Én minden váltócuccomat a siófoki állomás tisztítószer-tárolójában hagytam defektes bringámon, így hát egyedül a mérhetetlen önsajnálat ad némi erőt a méltóságteljes befejezéshez. Egyébként legszívesebben magzatpózban nyöszörögnék valahol a csopaki Csopajó teraszán.
A befutónk nem alakul túl dicsőségesen, Siófoknál kiállt hidegrázásos társunk elaludt valahol a füredi parkolóban, mi meg épphogy bevonszoljuk magunkat, délután három óra körül, a tervezett húsz helyett huszonkét órás teljesítési idővel. Lenyűgözve bámuljuk tűzkeresztségen átesett egerszóláti csapattagunkat: mintha a világ legteremészetesebb dolga lenne ez a kiállásokkal, áttervezésekkel, záporokkal tarkított huszonkét óra, halál fitten köszöni meg a nagyszerű élményt.
A befutó után ránk még vár egy rövidke kitérő hazafelé: hiszen Füredről Budapestre menet még be kell ugranunk a siófoki állomásra a bringámért. A társam leparkol az állomás előtt, én beugrom a bicóért, még pajtizok egy rövidet a még mindig szolgálatban lévő forgalmistával. Mire visszaérek az autóhoz, csapattársam már tengermély álomba merül a volán mögött. Nincs szívem felébreszteni (meg hát tapasztalatból tudom, hogy Ultrabalaton után frissen ébredő emberrel nem jó a tömött vasárnapi M7-esen autókázni), inkább a parkban csacsogok a vasárnap délutánjukat ott töltő fiatalokkal és nyugdíjas párokkal.
Az biztos, hogy holnap az első utam a Decathlonba vezet. Most megnéztem, tucatjával vannak raktáron a 37-622-es külsők.
