#081 Bükkös kör kísérlet

Gyászfutás

Régóta tartoztam már magamnak – és nemcsak magamnak – ezzel a futással és ezzel a poszttal. Az átlagosnál személyesebb lesz, de mint első futásom után leírtam, számomra ez az egész futkározás nem annyira sport, mint inkább a terápia egy váratlanul olcsó formája, és sajnos most is a terápia lesz hangsúlyosabb. Az a bizonyos első futás egy évvel ezelőtt a nyári napfordulót megelőző napra esett, és bizony itt volt már az ideje, hogy nagyjából összerakjam a fejemben, hogy mit is sikerült elérni, hová is sikerült eljutni egy év alatt, szó szerint a semmiből.

AZ ELSŐ FUTÁS UTÁN PONT EGY ÉVVEL, az idei nyári napforduló napján volt az édesanyám temetése. Különböző okok miatt, melyeket összefoglalóan életnek nevezünk, egyszerűen nem sikerült illőn, méltón és általam is feldolgozható módon meggyászolnom őt. Igazából a halála utáni hetekben nem tudtam már hova bújni az összefoglalóan életnek nevezett különböző okok elől – ezért lett aztán az, hogy kitaláltam, hogy egy ultrába fogok menekülni. A nagy, magányos futások mindig segítenek: repülsz, pörögsz, űrhajózol befelé, mint egy Lem-kisregényben vagy egy Kubrick-filmben. Minél nagyobb a baj, annál messzebb futunk előle – igen, egy terepultra biztosan segít, hogy egy kicsit kitakarítsam elmém kusza káoszát, méltón elbúcsúzzak halott édesanyámtól egy egykor együtt sokat járt tájon, és nagyjából összerakjam, mit is jelentett nekem az elmúlt egy év, a nyers adatokon, a lefutott ezernégyszáz kilométeren és negyvenötezer méter szintemelkedésen túl. Persze mint minden szép nagy utópia, ez is megomlott egy béna, kicsinyes véletlen, egy rajtaütésszerű bokaficam miatt, de a tanulságot azért sikerült levonni. Bükkös kör kísérlet, 46 kilométernél belebukva.

“#081 Bükkös kör kísérlet” bővebben

#079 UTH Szentendre Trail | 2019.06.09.

Pünkösdi királyság

Lángszárnyakon röpül felénk a nyár,
az éj meleg s már perzselő a reggel,
bolygunk az éjbe álmodó szemekkel,
s ritkán találunk hűvös árnyra már.
(Kosztolányi Dezső: Pünkösd)

Szentendre a magyar Chamonix – nagyjából ez járt a fejemben, amikor átvágtam a főtéren és rákanyarodtam a célba vezető kordonokra. Barátságos kisváros, hangulatos, szűk utcák, csak éppen a Bossons-gleccser, az Aiguille Verte vagy a Brévent helyett a Nagy-Csikóvár, a Vöröskő vagy a Kő-hegy kandikál be a szűk utcákba. Négyezresek helyett négyszázasok, de ahogy a Terepfutas.hu önkéntesek szívből jövő, lelkes ovációja átragad a szuvenírvadász japán és holland turistákra, a Fő téren átfutva az ember a Világ Legnagyobb Sportolójának érzi magát. Még akkor is, ha a nem a tényleg súlyos ultrán vagy a Szentlászló Trailen, hanem a viszonylag rövid Szentendre Trailen indult, és nem a dobogóért, hanem a szintidővel küzdött. Nagyon ravasz szervezői trükk ez a tapsviharos befutó a kirakatváros közepén: akkora érzelmi löketet ad, hogy emocionális impulzusvásárlóként azonnal fizetném a jövő évi verseny nevezési díját. Ami meg a befutó előtt történt: 54 kilométer euforikus vitorlázás hazai pályán, a Visegrádi-hegység barátságos völgyeiben és kanyargó gerincein.

“#079 UTH Szentendre Trail | 2019.06.09.” bővebben