Garmin WTF Szentendre újratöltve

Rendhagyó közösségi futás – jókora nyomorban

Az Álló-rét felé

Eredetileg minden olyan szépen el volt tervezve. A bokaficamom után a harmadik hétre már szépen beiktathatónak láttam egy komolyabb terepes futkározást, és hát pont szembejött ez a nagyon nagy jófejségnek tűnő esemény: a Garmin WTF Szentendre újratöltve, ez a rendhagyónak meghirdetett közösségi futás. Hogy miért rendhagyó? Mert maga a futás célja rendhagyó. Nemrég volt ugyanis a Garmin WTF Szentendre elnevezésű, remek koncepciójú futóverseny, amiről megmaradt pár érem, és a szervezők, a RUNaway csapata azt találta ki, hogy egy közösségi futás keretében szórja ki a kredencben maradt érmeket. Közösségi futás? Ingyen érem? Alap, hogy ott a helyem, ha már az eredeti versenyen már nem tudtam részt venni, mert oly közel volt a már betervezett Bükkös Kör próbálkozásomhoz. Persze, amikor jelenkeztem, még nem tudtam, hogy a futás előtti éjjel még a biztonság kedvéért le kell szaladnom egy félmaratont egy végigdolgozott éjszaka közben. Nem csoda, hogy úgy húztam a belemet, mint még soha életemben.

Pedig minden adott volt egy laza örömfutáshoz, leszámítva természetesen a rojtosra szakadt bokaszalagomat, de úgy ítéltem meg, hogy három hét alatt csak összeragadt már annyra, hogy egy közepes tereptávot „közösségifutás-tempóban” – ha létezik ilyen – teljesíteni lehessen vele. A WTF Szentendre eleve tök jó koncepciójú verseny, melynek lényege, hogy az erdőben zajlik, de van aszfaltos és terepes útvonal is. Ez önmagában bomba ötlet – ahogy elnézem, ráférnek az ilyen „harmadik típusú találkozás”-versenyek az egymástól egyre jobban elidegenedni látszó „aszfaltos” és „terepes” futóközösségekre.

Másrészt az útvonal szeretett, Szentendre környéki hegyeimen vezet keresztül, a Sztaravoda völgyéből fel az Álló-rétre, ahová egész méltóságteljesen omlik alá a Nagy-Berseg. Az Álló-réttől aztán a megunhatatlan, mindig más arcát mutató Vörös-kő következik. A hegység legkeletibb pontja meredek keleti fallal szakad le a Duna itt szétterülő völgyére, egészen térképszerűvé varázsolva a hegyek közül kitörő, lelassuló, ellustulva kavicszátonyokat és persze Budapest egykor rejtelmes, mára teljesen beépített szigetvilágát építő folyó síkságát.

Az Álló-rét felé, a Nagy-Berseggel
Az Álló-rét felé, a Nagy-Berseggel

Másfél hónapja, a Szentendre Trailen rekkenő hőséggel sújtott a Vörös-kő. Most hőség éppen nem volt, viszonylag korán is volt még, csak éppen áthatolhatatlan pára borította a tájat. Én mindenesetre elégedetten szemléltem a Szentendrei-szigetet, hiszen alig három órával korábban még ott róttam végtelen köreimet a SUHANJ! 6 hatórás versenyén. Más okom nem is nagyon volt az elégedettségre, mert itt már kijött rajtam a fáradtság, itt az utolsó etapon már csak szédelegtem felfelé, a bokám úgy sajgott, hogy csillagokat láttam, és igazából a pokolba kívántam az egész közösségi futást, a megnyerhető cuki rókás érmet, és azont töprengtem, hogy közel az ötvenhez miért vagyok még mindig ilyen idióta. Ez a kép nagyjából mindent elmond lelkiállapotomról.

Elcsigázva a Vörös-kőn
Elcsigázva a Vörös-kőn

Útitársaim aggasztóan frissnek tűntek, én meg elképzelni sem tudtam, hogy hogyan fogok még egyszer ennyit lefutni, előbb Pap-rétig, aztán vissza a skanzenhez. Szerencsére itt a Kis-Bükkön a Pap-rétre vezető piros jelzés pompásan futható, autópálya kényelmességű úton vezet.

Pap-rétnél pedig szégyenszemre, a lehető legnájlonabb megoldást választottam: fogtam magam, és lekocogtam a Sztaravoda völgyében kanyargó erdészeti aszfaltúton. Az igazsághoz tartozik, hogy ez az út az ország legszebb erdei műútjai között van, rejtelmes, mély völgy oldalában merészen kacskaringózik a gigantikus szálbükkök között. A skanzenhez visszaérve már nem nagyon tudtam magamról, és mélyen meg voltam döbbenve az önismeret ilyen mértékű hiányán. A rehabosnak tervezett közösségi futás jóformán mindent kivett belőlem, egyetlen remegő ideg-és izomcsomóvá sorvasztott, és kábé úgy éreztem magam, mint a Mátrabérc trail ötvenedik kilométerénél.

Nem vagyok egy nagy éremfetisiszta, ebben a blogban, azt hiszem, egyszer sem írtam egyetlen sort sem semmifée éremről, de a Garmin WTF Szentendre cuki, térképészeti szintvonalakkal tarkított zománcrókája kicsit visszahozta az életkedvemet – éppen csak annyira, hogy ne haljak meg, amíg odaérek a skanzen hívogató büféjéhez, hogy egy életmentő sörrel azonnali szénhidrátpótlást valósítsak meg.

A skanzenben ért a döbbenet: a büfébe csak akkor lehet bemenni, ha az ember jegyet vált, mármint a teljes skanzenbe. Hiába próbáltam megértetni a szigorú pénztáros nénivel, hogy engemet, jelen állapotomban egyáltalán nem érdekel a szalafői kerített ház vagy a szilsárkányi kovácsműhely, csak egy jéghideg pilseni, azért meg már hadd ne vegyem meg a belépőjegyet két rugóért. Annál is inkább, mert éppen egy hete voltunk itt a gyerekekkel. De a néni hajthatatlan volt, én pedig sör nélkül maradtam, legalábbis addig, amíg be nem bumliztam valahogy Szentendre citybe.

Hát így végződött ez a meglehetősen intenzív huszonnégy óra, kis versenyszervezéssel, szpíkerkedéssel, csapat-harmadik-hellyel a SUHANJ! 6-on, kis, tikkasztó terepfutással, szép-nagy-hegyről-hajnali-versenypályára-visszanézéssel, cukirókás éremmel, és sok-sok fogcsikorgatva-káromkodással.

Olvass többet

“Garmin WTF Szentendre újratöltve” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Visszajelzés: #086 SUHANJ! 6 | Kiazmus

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük