#068 Mátrabérc Trail | 2019.04.20.

Vergődésben nyomorultul az ország legszebb gerincútján

Fel a Kékesre

Kimondhatatlan fájdalom gyűlt össze bennem. Könnyekben akart kitörni, de roppant erőfeszítéssel visszatartottam a könnyek árját; szemeim szárazak maradtak, s én e vergődésben igen nyomorultul éreztem magamat.
(Augustinus: Vallomások)

Ha van teljesítménytúra-terepfutóverseny, amelyet a krónikások joggal illetnek az általában rém elcsépelt „klasszikus”, vagy „legendás” jelzőkkel, hát a Mátrabérc biztosan az. Ide mindig ünnep jönni, és nem volt kérdés, hogy viszonylag rövid terepfutó-karrierem egyik kitüntetett pillanata lesz, amikor a bakancsot futócipőre cserélve végre trailként vághatok neki a Mátra-gerincnek. Azt hittem, euforikus örömfutás lesz, repülve bele szeretett hegyeim és Magyarország leglátványosabb gerincútjának varázsába. Ehelyett első futós Mátrabérc Trailem maga volt a földi pokol, a véget nem érő senyvedés, a Megtestesült Demotiváció, a bármelyik-pillanatban-feladás hívogató kísértése. Nagyon különleges és tanulságos tapasztalat volt: eddigi terepfutó-versenyeim mindegyike felszabadult, lelazult, endorfin-mámorban végigszaladt trail volt. Most viszont szinte végig kegyetlen, fogcsikorgató küzdelem a kilométerekért, helyenként a lépésekért. Hogyan alakult így? Megpróbálom összerakni.

Az ország legszebb hegygerince

Szóval „klasszikus” és „legendás”. Már gimnáziumi éveink alatt, a kádárizmus alkonyán óriási kultusza volt a Mátrabércnek, aminek egyrészt az volt az oka, hogy a Kinizsi Százas – meg talán a Gerecse 50 – mellett ez volt az egyik első nagy, szervezett teljesítménytúra. A másik ok ennél fontosabb: tulajdonképpen ez az egyetlen olyan látványos, nagyszabású magyarországi traverz, amely egy egyértelműen követhető, szinte vonalzóval rajzolt gerincen fut végig. Az összes többi magyarországi középhegység (a Pilis kivételével) voltaképp szétfutó, felismerhetetlenségig erodált, patakvölgyektől és tektonikai mozgásoktól deformált, lepusztult, egyértelmű főgerinc nélküli egység. (Talán nem véletlen, hogy a másik nagy kalsszikus teljesítménytúra, a Kinizsi 100 eredetileg a Pilis Csillaghegytől Esztergomig húzódó gerincén futott végig.)

Nem véletlen, hogy a Mátrabérc lett a legnépszerűbb, legnagyobb tömegeket mozgató teljesítménytúra-komplexum. A szervező, a nevét a Mátra egyik legnagyobb turisztikai népszerűsítőjéről választó Hanák Kolos Turistaegyesület egész túracsokorral díszítette az alapútvonalat, amelyeken aztán évről évre ezrek indultak, illetve hatalmas kultusza lett a többszörös teljesítéseknek is.

Ahogy a Kinizsi 100-nál, itt is hamar kiderült, hogy a távot tulajdonképpen meg lehet tenni futva, vagy ha nem is végig futva, de legalább az óra ellenében is. Így aztán egyre több terepfutó indult a Mátrabércen, amíg aztán olyan népszerű nem lett körükben, hogy végső soron 2010-ben kettévált a teljesítménytúra és a futóverseny. Az utóbbit már a miskolci terepfutók szervezik, kifejezetten terepfutó-igények szerint, ami általában azt jelenti a szebb honlapon, a jóval nagyobb nevezési díjon kívül, hogy a frissítőpontokon nem a zsíros kenyér áll halmokban, hanem a legkülönbözőbb halmazállapotú glükóz. A trailt hagyományosan egy héttel a teljesítménytúra után rendezik (kivéve 2017-et, amikor az április végi hóvihar brutálisan szétfújta a versenyt), így aztán rengeteg a kettős indulás. Nem kevés olyan őrült van, aki egy héten belül kétszer lenyomja a Mátrabércet, és az eddigi gyorsasági rekord, Németh Csaba elképesztő, 5:08-as ideje éppen egy teljesítménytúrán született. (Akkor még, ha jól tudom, máshol volt a trail rajtja, így az négy kilométerrel hosszabb volt a standard Mátrabércnél.)

A polgármesteri rajt Kőkútpusztán
A polgármesteri rajt Kőkútpusztán

Visszatérve a gerincekhez: a másik kivétel talán a Börzsöny, de ott is csak pár kilométeren, a Nagy-Hidegy-hegy–Csóványos–Nagy-Mána-vonalon húzódik végig az egykori vulkánperem. A Mátra az egyetlen hegység, amelynek jellegzetes, fekvő S alakú gerince látványosan és követhetően húzódik végig félszáz kilométeren – ilyen értelemben már-már magashegyi, lekicsinyítve bár, de pontosan követve északabbra fekvő, és kis szerencsével innen is látható nagyobb tesói: a Tátrák vonalát.

Egykor én még úgy tanultam, hogy ez a látványos S alak egy hatalmas, félbevágott vulkáni kaldera, kráterperem kelet-nyugati irányban elcsúszott íve. Azóta persze, mint annyi más tetszetős elmélet, ez is megdőlt, szegény Mátrám követhetetlenül bonyolult geológiai modellekbe fulladt, de én még mindig úgy képzelem Magyarország leglátványosabb gerincútját, mint egy egykor fortyogó tűzhányó kráterének pengeéles peremét.

A Saskő-nyereg a Mátra-gerincen
A Saskő-nyereg a Mátra-gerincen

Bárhogy is van, annyi biztos, hogy nincs még egy ilyen gerinc a csonkamagyar hegységekben. Majdnem hatvan kilométeren keresztül húzódik, Siroktól egészen Apcig. Középső része, a Domoszlói-kaputól egészen Mátrakeresztesig jóformán egyetlen hatalmas, összefüggő ív, melynek északi oldala meredeken szakad le távoli származási helyembe, a Palócföldbe, délen pedig valamivel lankásabb, de nem kevésbé monumentális lejtőkkel öleli körül a Mátraalját és a Jászságot. Ezen a gerincen van Magyarország három legmagasabb csúcsából kettő (a harmadik, a Hidas-bérc egy, a a Kékestől pár száz méterre délre lefutó oldalgerincen van).

Vár nékül nincs jó trail

Akárhonnan nézzük, a Galya–Kékes-vonulat messziről uralja a tájat, amit csak erősít a csúcsokra épített két átjátszótorony, mintha csak egy panorámaképen lennének jelzőtüskék: „Ide nézz, itt vagyunk, a Mátra büszke csúcsai!”, kiabálják annak az őrültnek, akinek eszébe jut végigfutni a gerincet. Most éppen nekem kiabálják, egy nappal a verseny előtt, ahogy az ország egyik legnagyvonalúbb kilátását élvezem a siroki vár fölött, a Törökasztala nevű dácittömbön, ahová egyfajta mentális tréningként felszaladtam alkonyt és real world tracket nézni.

A Mátrabérc a siroki várral a Törökasztaláról
A Mátrabérc a siroki várral a Törökasztaláról

Vár nélkül nincs jó trail – ezt már megtanultam korábbi szép versenyeimből. A Panoráma Trail, a Tanúhegyek nyomában, a Vértes terepmaraton, a Bakony félmaraton mind-mind gyönyörű várakkal kecsegtet, de még a barátságos kis Szénás-kör vagy az Intersport terepfutás is tartogat egy-egy várszerű képződményt.

A Mátrabérc a siroki várral indít, legalábbis azoknak, akik rászánnak egy megelőző, rákészülős estét. Az „előző este” számunkra történetesen nagypéntek estéje volt, így aztán tényleg merengősre sikerült ez a csodás siroki naplemete, szemben a Magas-Mátra, másnapi utunk tiszteletet parancsoló tömbjével.

Vergődésben nyomorultul

Nem vagyok valami nagy katolikus (igazság szerint: semekkora katolikus sem vagyok), de azt azért vágom, hogy a nagyszombat a teljes, Isten nélküli üresség napja. Nem a megrendült gyászé, hiszen az nyilván a nagypéntek, nem a feltámadás euforikus öröméé, hiszen az a vasárnap, hanem tényleg a reménytelen semmi napja: a becsukott oltárok előtt nincs szentmise, nincs áldozás, nincs semmi, csak a szorongó várakozás.

Nem azt mondom, hogy a nagyszombat miatt, de reggel már éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben. Más versenyeken ilyenkor, rajt előtt egészséges izgalom, kordában alig tartható várakozás tombol bennem. Valami ilyesmire számítottam most is, hiszen a Mátrabérc Trail 54 kilométeres, 2800 méter szinttel megspékelt útvonalával mélyen személyes viszonyban vagyok.

Ehhez képest csak valami öregasszonyos aggodalmaskodást, szorongó bizonytalanságot voltam képes kipréselni magamból. Sehogy sem tudtam felrajzolni az elmémben a track mentális képét, sehogy sem tudtam elvégezni a projektmenedzseri gyorstalpalók első órájának első feladatát: a szeletelést. Tehát azt a mentális műveletet, amellyel apró, viszonylag egyszerűen megoldható részelemeire bontod a teljes projektet, jelen esetben a remélhetőleg hét és nyolc óra között teljesítendő távot. Folyton csak az a mantra járt a fejemben, hogy „úristen, ez rohadt hosszú, hát én meghalok, mire Szurdokpüspökibe érünk!

Valahogy próbáltam kényszeríteni magam, hogy „másfél óra a Domoszlói-kapu, három a Kékes”, de képtelen voltam koncentrálni. A rajt után szinte azonnal tudtam, hogy óriási baj van: szinte méterenként estem ki a ritmusból, össze-vissza futottam, hol megálltam, hol nekilendültem, de csak pár lépésig, aztán megint belassultam. Valahogy folyton gyökérre léptem, kőbe rúgtam, úgy botorkáltam, mintha már a maratoni távon túl lennék.

Le a Domoszlói-kapuhoz, balra az Oroszlánvár, középen a Kékes, jobbra a Galya-tető
Le a Domoszlói-kapuhoz, balra az Oroszlánvár, középen a Kékes, jobbra hátul a Galya-tető

A ritmustalan futásnak meg is lett az eredménye. Mire a Domoszlói-kapuhoz értünk, tehát alig tíz kilométer után már úgy sajgott a lábam, mint ahogy harminc után szokott. Minden lépés egy kínszenvedés volt; szó sem volt a Mátrabérchez méltó, gyönyörű, nagy kiazmikus futásról, hanem szánalmas senyvedésről, rémes, demotivált laposkúszásról. Egyszerűen el sem tudtam képzelni, hogy hogyan fogok innen még egy maratoni távot teljesíteni, kétezerpárszáz méter szinttel megtolva. És ami még különösebb: egyszerűen el sem tudtam képzelni, miért és hogyan kerültem ilyen mentális – és ebből következően: fizikai – állapotba.

Vallomások

Nagyszombatkor, senyvedésben kihez forduljon hát az ember máshoz, mint a legnagyobb siránkozók egyikéhez, a zseniális Szent Ágostonhoz? Nem azt mondom, hogy jobb, mint a magnéziumshot, de ha semmi más nem segít, a Vallomások általában segíteni szokott. Ahogy a legnagyobb önképző, Augustinus, én is megpróbáltam lépésről lépésre összerakni magam, de egyelőre semmi reményt nem láttam.

Kilátás a Galya-tető alól
Kilátás a Galya-tető alól

A Kékesre ugyan felértem a tervezett három órán belül, de a rettegett keleti letörésnél, aztán a Csór-hegy gerincen tucatjával futottak el mellettem a népek. Mindenem fájt, lépni sem volt kedvem, az energiaszelettől émelyegtem, a zselétől öklendeztem, és igen intenzíven gyűlöltem az egész béna helyzetet, amelybe kerültem. Még a Galyáig valahogy elvánszorgok, gondoltam, oszt’ jónapot! Hát nem vagyok teljesen hülye, hogy vénségemre itt szopassam magam…

A Galya-tető frissítőpontja ráadásul a nemrég felújított, csillivilli természetjáró-kirakathütte teraszán volt. Eszméletlenül hívogató sörök és kaják, karnyújtásnyira a buszmegálló – hát az se normális, aki itt nem adja fel azonnal. Sajnos sokan meg is tették, köztük ismerősök is, én meg elkezdtem azzal áltatni magam, hogy mindjárt jobbra fordul sanyarú sorsom. Az ágasvári turistaházig még elvánszorgok valahogy, az ottani gombás rántotta mindent megér, és ha már ilyen közel vagyok, nem hagyom ki Magyarország legjobb turistaházát.

Persze illúzió volt a javulásban reménykedni, a széthullás, ha ez lehetséges, csak fokozódott. Két dolog tartotta bennem a lelket, az egyik a Piszkés-tetőtől az Ágasvárig húzódó csodaszép gerinc, imádott Mátrám legimádottabb része, a másik pedig a kislányom lelkesítő kézmozdulata két évvel ezelőttről, amikor errefelé múlattuk az időt a kölkökkel.

Hát, most nem voltak gyerekek, voltak viszont csodás, virágzó cseresznyefák. Ágasvár egyébként is terápiás gyógyhely, egy fantasztikus fekvésű, remek emberek által vezetett, élményszerű turistaház.

Az ágasvári turistaház rétje
Az ágasvári turistaház rétje

Csodák csodájára itt, majdnem negyven kilométernél kezdtem összeszedni magam. Valahogy végre sikerült belőnöm, mérhetetlen mennyiségű kovászos uborka segítségével az anyagcserémet, valahogy már nem tűnt olyan drámainak a hátralévő 15 kilométer, innen a tízórás szintidőn belül már mankóval is beérsz, bátorítottam magam, a többit meg engedd el! A lábfájásom is elmúlt (vagy csak megszoktam?), és Mátrakeresztesre már szinte frissen-üdén érkeztem le.

Egy tanulságos verseny

Innen már csak a Muzsla tömbje volt hátra, csodás tavaszi erdő, a teteje fiatal, áttetszően fátyolos bükkös, a hegy derekán és a gerinc alacsonyabb részein meg olyan szépséges gyertyános-tölgyes, mintha valami botanikai szakkönyv illusztrációja lenne. A friss rügyek között a laza kézzel elszórt,  éppen virágzó vadcseresznyék hófehér buborékjai, mindehhez ragyogó idő, békés szellő… Ha nem lett volna az előző hat-hét óra kegyetlen szívása, boldog örömfutásba olvadtam volna.

Bükkös a Muzslán
Bükkös a Muzslán

A Muzsla előtti utolsó frissítőponton kiderült, hogy megtörtént az, amire mindenki évek óta várt: az ország legjobb maratonistája, Józsa Gábor áttörte az ötórás álomhatárt, és egészen elképesztő 4:57:46-os idővel győzőtt. Az idei versenyről elég sokat elmond, hogy mindhárom férfi dobogós a korábbi csúcson belül futott be.

Persze ezek az űridők az én nyomorult vánszorgásom szempontjából értelmezhetetlenek voltak. 8:56:45-tel kocogtam be a célba, és itt a kocogáson van a hangsúly, hiszen a táv első felében egyáltalán nem is hittem, hogy egyáltalán eljutok a célig, a második felében meg azt képzeltem, hogy valahogy majd átkúszom a célkapun, és a hullámat letakarják frissen szerzett finisher pólómmal.

Hogy mégsem így történt, annak jórészt az is az oka, hogy az utolsó kilométeren fantasztikus orgonaillat hátán úsztam be a faluba. Különös ez a tavasz, összeér a cseresznye- és az orgonavirágzás, fent a gerincen még a salátaboglárkák nyílnak, de itt lenn már őrjöngve zubognak az orgonák a kertfalakról…

Fura érzés volt, hogy a befutó utáni nyújtást követően szinte frissebbnek éreztem magam, mint tíz kilométernél, a Domoszlói-kapunál. Nagyon tanulságos verseny volt, merőben különbözött rövid terep-pályafutásom minden korábbi élményétől. Eddig azt hittem, hogy a terepfutás tényleg olyan, hogy ha az ember józanul választ távot-szintet-tempót-versenyt, ha értelmesen felépíti és megtervezi a dolgot, ha kulturáltan tartja magát a tervhez, akkor nem lehet hibázni. Akkor minden futás élménnyekel teli, endorfintermelő örömfutás, mint ahogy eddig tulajdonképpen mindegyik az is volt.

Ez most egész más tapasztalat volt. Nem vagyok rá különösebben büszke, mert mi értelme lenne büszkének lenni egy elbaszott versenyre, de nagyon tanulságos volt egy trailt kegyetlen szenvedések, fájdalmak között, totál demotiváltan és fókusz nélkül, a mentális szétesés határán végigfutni. Az világosan kiderült, hogy nem fizikailag voltam alkalmatlan életem eddigi leghosszabb távjának és legnagyobb szintkülönbségének végigfutására. Már aznap délután semmi bajom sem volt, az égvilágon nem fájt semmim, se izomláz, se húzódás, se görcs… Hát igen, egy furcsa, szokatlan, kilencórás befelé űrhajózás az önismeretbe Magyarország legszebb hegygerincén.

Olvass többet

“#068 Mátrabérc Trail | 2019.04.20.” bejegyzéshez 3 hozzászólás

  1. „Ide mindig ünnep jönni…” Hát – torta helyett- tele is pakoltad a futóhátizsákodat jó sok szeletre szeletelt „Én” – nel. Nem is csoda, hogy a sok érzelmi fel-lemenésben elrontottad a gyomrodat! Nem koncentrálni voltál képtelen, hanem – Elengedni.

    Meddig?

    Úgy ÁgasvárkeresztesiG. Te magad mondat ki és írtad le a kulcs szót az utóbbira érve „…engedd el” És erre figyelmeztetett a lányod lelkesítő kézmozdulata megelevenedve a múltból, az Ágasvári szereteted, a cseresznyefák panoráma képe és a kovászos uborkás „megtisztulás” a jelenből. Amikor pedig az alvajárásból felébredtél – és a képzeletbéli mankóidat is eldobtad – még időd is volt gyönyörködni a Múzsla, “áttetszően fátyolos bükkösében, szépséges gyertyános-tölgyesében” a boglárkák ünnepi fogadtatásában és az utolsó méterekre pedig orgona illat töltötte meg az üres hátizsákodat…

    Gratulálok a futáshoz az íráshoz az őszinteséghez!

    Ahhoz viszont nem, hogy jó szar képet sikerült készítened rólam a Múzsla tetőn! De mi tagadás, úgy is néztem ki 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük