#017 Szénás kör | 2018.09.21.

Először harminc fölött

Kilátás a Remete-hegyről

Indulótársaimmal számtalanszor elhatároztuk már, hogy elmegyünk valami közös edzőfutásra a Panoráma trail előtt, de valahogy sosem sikerült összehozni. Hetek óta tervezzük ezt a Szénás körös próbafutást, hogy felmérjük, nagyjából mire is vagyunk képesek. Erre persze elsősorban nekem lett vona szükségem, hiszen nekem lesz ez életem első terepmaratonja. Futótársaim kipróbált szaladgálók, több csapat-Ultrabalatonnal, maratonnal, szarvasűzővel, meg ki tudja, miféle versenyekkel, több évtizedes futómúlttal. De igazából csak azért írom le, hogy hetek óta készülünk, hogy világosan kiderüljön: mi nem ám csak Tenczer Gábor frissen megjelent Index-cikkének hatására mentünk rá divatból! Mi már régóta a Szénás körben gondolkodunk, mert true, early adopter trailes arcok vagyunk, nem ám amolyan mainstream kései követők, de nem ám! Bizonyítékul annyit tudok felhozni, hogy már augusztus 17-én, alig több mint két hónappal a Szénás kör megnyitása után regisztráltam a futásra, sajnos csak egy hónappal később sikerült összehozni.

De mi is ez a Szénás kör? Hát, az egyik legjobb dolog a világon: e-trail vagy instant trail, aminek az a lényege, hogy nem kell hozzá verseny, bármikor teljesíthető. Maga az instant túra fogalma nem ismeretlen sem előttem, sem a természetjáró tömegek előtt – aki látott már kéktúrás bélyegződobozt, az biztosan látta rajta az első pillantásra értelmetlennek tűnő QR-kódot is. Nos, ez a kód azért van rajtuk, mert valamikor, majd egyszer a kéktúra is instant túra lesz, igazi digitális, korralhaladós dolog, és a teljesítést nem a pöcsételőfüzetkével, hanem a kód mobilos beolvasásával kell majd igazolni. Nos, a Szénás kör pontosan ugyanígy működik (pontosabban, a Szénás kör működik): a rajtban, a célban és útközben elhelyezett ellenőrzőpontokon ilyen QR-kódok vannak, amelyeket beolvasva igazolható a teljesítés. Nevezéskor az induló e-mailben kap egy ötjegyű kódot. A QR-minták mindegyike egy-egy weboldalra vezet, amelyeken az ötjegyű kódot beírva a rendszer egy-egy időbélyegzőt rendel az indulóhoz. A rajt és a cél időbélyegzőjének különbségéből adódik a teljesítés bruttó ideje. Az útközben kapott időbélyegzők pedig a teljesítést igazolják. Zseniálisan egyszerű rendszer, nem kell hozzá más, mint ami amúgy is van majdnem minden futónak és túrázónak: okostelefon, mobilnet és GPS.

Magyarországon már sok – bár sosem elég – ilyen instant túra létezik a Bükktől a Medvesen át a Vértesig. A Szénás kört valamikor idén júniusban rakta össze egy lelkes terepfutó és solymári lokálpatrióta, Perl Gergely. Azóta lassan, aztán nem is olyan lassan, hanem inkább futótűz-szerűen kisebb kultusz alakult ki körülötte. Közel Budapesthez, szuper útvonalon, két nehézségi fokon (egy 31 kilométeres „kis” kör és egy 75 kilométeres nagy kör), jó helyről – a solymári főtérről – induló és ugyanoda érkező körtúra. Az instant versenyekben az a jó, hogy bármikor teljesíthetők, nem neked kell igazodnod a versenyhez, hanem a verseny igazodik hozzád, nem a versenyhez igazítod az edzéstervet, hanem az edzéstervhez a versenyt, indulhatsz éjjel, a hajnali hűvösben, vagy ha végtelenül perverz vagy, akkor augusztusi delelőn. A kódok leolvasása hajszálpontos időt ad, és aztán a honlapon láthatod, mit teljesítettél. A többi, meg majdnem pont olyan, mint egy „igazi” versenyen, szépen nevezel, elrajtolsz, végigmész, befutóérmet kapsz, mérik az idődet, teljesítőként felkerülsz a honlapra. És persze van rendes szintidő – erről majd később –, itiner, szintrajz, GPS-track, csak egyvalami nincs: frissítés. Azt magadnak kell vinned, de hát ez pontosan így lesz a Panoráma trailen is, ott a 45 kilométerre jut három frissítőpont, amúgy is viszel magaddal egy kis madárlátta hazait.

Teljesíteni lehet futva vagy túrázva, a nevezéskor ezt meg kell adni. A kettő között a szintidő a különbség: a futóknak ez a kis körre öt óra. Ez 6,2 km/órát, azaz 9,6 perc/km-et jelent, ami lényegében gyalogló tempó, tehát igen messze esik a teljesíthetetlentől. Inkább egy gyors teljesítménytúrázó szintidő. ÉS ami különösen elegáns: ahogy egykor a Tájak–Korok–Múzeumok buliban, itt is lehet többszörösen teljesíteni: második teljesítésre ezüst-, harmadikra aranyérmet kap a lelkes vállalkozó, bár én marhára kíváncsi lennék arra az őrültre, aki harmadszor is nekivág a 75-ös körnek. (Mondjuk van olyan, aki kétszer már teljesítette.)

Az úvonal, az nagyon decens. Solymárról rajtolunk életem első ultrafélmaratoni tereptávján, két futópajtásomhoz képest látványosan túlzásba is viszem a bemelegítés–nyújtás rítusát. Laza 31 kilométer, 900 szint, megalázó módon körbefutjuk Nagykovácsit, a Budai-hegység legkrályabb helyeit érintve. Végig a Paprikás-patak meglepően látványos völgyében (itt van ugyebár a környék legnagyobb, két és fél méteres vízesése, de ezt most minden irónia nélkül mondom, mert tényleg nagyon szép), aztán a Remete-hegy csodás kilátása, kis betekintéssel imádott Remete-szurdokomba. Az első ellenőrzőpont, ahol jól begyakorolhatjuk a mobilos QR-kód olvasást, a remeteszőlősi Örkény-telefonfülke mellett, ahol a folyton Bachot játszó zenélő kút érdekes kontrasztot ad a fülkében hallgatható egypercesekkel. Kicsit túl van ez így tolva, állapítjuk meg, itt még húz a kaland, repesztünk tovább, hogy aztán fenn, a Nagy-Kopasz oldalában elfogyjon a lendület.

Derekas belesétálásokkal jutottunk fel a „Csergezánig”, a Nagy-Kopasz tetején álló, elegánsan ívelt, geometrikus mintázatú, első oszályú bivakkilátóig.

A Csergezán Pál kilátó a Nagy-Kopaszon

A belesétálásról – végső soron most először futottam terepen másokkal együtt, azokkal a barátokkal, akikkel majd egy hónap múlva nekimegyünk a Panoráma trailnek. Aggódtam, hogyne aggódtam volna, mert ugyan a Straván látom mások produkcióit, futótársaim meg megosztották pár futóidejüket, de igazából fogalmam sem volt arról, hogyan osszam be a saját erőmet, mikor érdemes tartanom velül a lépést, mikor okos dolog hagyni, hogy ellépjenek. Tulajdonképpen még azt sem tudom, hogy mi az erősségem és a gyengeségem terepen. Dinamizmus? Gyorsaság? Állóképesség? Emelkedők? Lejtők? Technikás terep?

Teljesítménytúrákon az a tapasztalat, hogy jellemzően másoknál jóval durvábban tolom az emelkedőket, a huszonöt év masszív dohányzás ellenére is. Sítúrákon is ez a jellemző, viszonylag óvatos lesikló vagyok, lefelé általában rám várnak, míg felfelé én várok másokra. Fénykoromban meg se kottyant negyven-ötven kilométer, a komolyabb távok hatvan fölött kezdődtek, száz környékén meg nem is a fizikai fáradtság volt a döntő, hanem a nyers hússá roncsolt, egyetlen lüktető víz- és vérhólyaggá puffadt lábfej. Aztán persze jöttek a gyerekek meg a családi élet, és már idejét se tudom, mikor túráztam harminc kilométernél többet. (Egészen pontosan tudom, két éve egy aggteleki Föld alatt és föld feletten, de akkor már megvolt a sérvem, és az utolsó pár kilométer, 36 fokban maga volt a pokol.)

A tavaszi dupla sérvműtét viszont felszabadító volt: a dohányzást abbahagyva, a lábadozás után végre kényelmesen tudtam mozogni, és a regenerációként bevállalt Insanity fitneszprogram az állóképességemet is összerakta valamennyire.

Ehhez képest kellett nagyjából felmérnem, hogy mire is vagyok képes, és legfőképp: az, amire képes vagyok, hogyan viszonyul mások teljesítményéhez. Mert persze, megvan az ideológia, hogy a terepfutás a kiazmus, a természettel szimbiotikus viszonyt ápoló, másokkal nem, csak önmagukkal versenyző, az önmagukkal szemben állított elvárásoknak megfelelni kívánó, önazonos emberek sportja – de a szép éthoszon túl azért mégis csak kíváncsi az ember arra, hogy mások is belesétálnak-e ott, ahol neki elfogy a szufla.

Tulajdonképpen kinek is akarunk bizonyítani? – hangzott el a kézenfekvő kérdés már a solymári rajtban. Itt vagyunk, aránylag elégedett, családos, többé-kevésb boldog, öntudatos, érett férfiak az ötödik ikszünk közepén – mondtuk magunknak –, minek ez a bizonygatós futkározás? Mi tudjuk, minre vagyunk képesek, nem kell bizonygatnunk semmit se magunknak, se másoknak, úgyhogy hagyjuk ezt a futkározást, irány a kocsma! Aztán persze mégis elindultunk.

Ennek a nem bizonygatunk semmit-ezésnek persze egy elég rémes, 4:20-as bruttó idő lett a vége (3:48 nettó futóidő, ami fél óra pöcsölést jelent, azaz a bruttó idő több mint 10%-át álldogálással töltöttük, ami azért nem vet ránk túl jó fényt, és elég jó tanulópénz a Panoráma trailre).

A fél órából nagyjából 10 perc volt a kilátó, összesen 4-5 perc az ellenőrzőpontok beolvasása, a maradék negyed órával nem igazán tudunk elszámolni, kis pisi, kis pihi, fotózkodás a Nagy-Szénáson, nagyjából ilyenekből áll össze. A 3:48 nem lett volna olyan rossz első harminc kilométeres terepfutásnak, a négyhúsz már annál siralmasabb. Ez jóval nyolc perc feletti kilométeridőt mutat, és ez tizenöttel kevesebb, mint az egy hónap múlva következő Panoráma trail – magyarán, hiába nem akarunk semmit sem bizonygatni, azért itt az ideje összekapni magunkat.

A másik, amit tanultam: a beosztás. Persze, a teljesítménytúrákon is vannak holtpontok (ezek azok a pillanatok, percek, órák, kilométerek, amikor a túrázó elméjére sötét fátyol ereszkedik, a lábára mintha ólomsúlyokat raktak volna, és belealszik minden lépésbe), de ott nem járnak olyan súlyos következményekkel, mint futáskor. Terepfutáskor egy holtpont egyrészt szélsőséges lassulást jelent, másrészt sokszorosára növő baleseti kockázatot, hiszen a holtpont kómájában, a széteső mozgásban sokkal nehezebb a talajfogásra koncentrálni, sokkal nehezebb korrigálni.

Régen, boldog ifjúkoromban a holtpontot törvényszerűen bekövetkező, kikerülhetetlen állapotnak tartottuk, aminek nincs ellenszere, csak az akaraterő. A holtpontot le kell küzdeni, majd úgyis jobb lesz, majd úgyis magunkhoz térünk. Lövésünk se volt glikogenezisről, szénhidrátpótlásról, frissítési tervről meg ilyesmikről. Most, két hónapnyi terepfutkározás után tudom már, hogy a holtpont nagyon leegyszerűsítve a glikogénraktár lemerülése, tehát normális (azaz: tapasztalaton alapuló, egyénre szabott frissítéssel) tulajdonképpen teljesen el lehet kerülni. Nyilván egy durva versenyző elmegy a végsőkig, teljesen lemeríti magát, de a magamfajta, ötvenhez közelítő, koca-, kényelmi és örömfutó ilyen béna négyhúszas időkkel nem tud (akar) akkorát futni, hogy kizsigerelje magát.

A Szénás kör során én a Nagykovácsiból kivezető erdészeti úton, a sárga jelzésen, a Kutya-hegy alatt durrantam el, az útvonal egyetlen 9:30 fölött (tehát 6 km/h gyalogló tempó környékén) teljesített kilométerén. Na, ott tényleg ájulás-közeli állapotba kerültem, és igazából csak szeretett csúcsom, a Nagy-Szénás közelsége tartotta bennem a reményt. Ha ismeretlen terepen járok, biztosan feladom, de a csodás Nagy-Szénás, a Budai-hegységnek ez az ízig-vérig magashegyi csúcsa úgy húzott, mintha zsinórra lettem volna kötve.

De annyi azért látszik, hogy egyelőre amolyan félmaratonra vagyok kalibrálva, huszonpár után kidurranok, mint a használt belső, lefutni Solymárra már egyáltalán nem volt szórakoztató. A többiek el is húztak előttem, aztán elegánsan bevárogattak, nehéz elmondani, hogy mennyire vágyakoztam a legendás Muflon Itató sörei után, de erőt vettem magamon.

A Szénás kör instant túrájának nagy előnye, hogy az utolsó checkpointtól elég könnyen kiszámítható, hogy mikor érnek a célba a teljesítők. Így volt ez velünk is, a főtérre fordulva már messziről láttuk Perl Gergőt, aki meg már messziról látott minket a honlapos bejelentkezés alapján. Perl Gergő az egész Szénás kör kitalálója, működtetője, propagálója és szellemi atyja. Ott várt minket az érmekkel, mint az előttünk teljesítő 421 embert. Így lettünk a kis, a 31 kilométeres Szénás kör 422., 423. és 424. teljesítői. A tanulságokat persze még le kell vonni. Egyelőre annyi világosan látszik, hogy egy értelmes terepmaraton-teljesítésbe azért még bele kell tenni egy kis felkészülést.

Relive ‘#017 Kis-Szénás kör #001’

Olvass többet

“#017 Szénás kör | 2018.09.21.” bejegyzéshez 6 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük