#029 Bakony félmaraton | 2018.11.11.

Végig a Cuha szurdokán

A Cuha-völgy

A városból az út karsztos völgyön át vezet a hegység mélyébe. S itt a vándor mindjárt tapasztalhatja a Bakony leglényegesebb vonását, a változatosságot. Ennek a tájnak van fantáziája.
(Hamvas Béla: A Bakony)

Amióta elkezdtem ezt a terepfutás nevű dolgot, lázasan, már-már mániákusan keresem az izgalmas útvonalakat. Több mint harminc éve járom az országot, főleg a Dunántúli- és az Északi-középhegységet, nagyjából van egy körvonalazható képem arról, hogy Magyarországon mi az izgalmas. Rögtön életem első nevezésével beletrafáltam a tutiba, mert a Panoráma trail varázsos útjánál szebbet úgysem találok egyhamar. A terepfutás számomra nem annyira felfedezés, mint inkább új dimenzió, ha úgy tetszik: sűrítés. A természettel való együttlét egyetlen intenzív tripbe kondenzált élménye. Kevés dolog testesíti ezt meg jobban, mint végigfutni a Cuha-patak szurdokán, Zirctől Csesznekig, csodálatos időben, természet, történelem és kultúra keresztútján, a Bakony félmaratonon.

Kissé fellengzősen hathat ez a „természet, történelem és kultúra keresztútján”-duma, pedig erről van szó: a rajt helyszíne, Zirc önmagában kiteljesíti ezt a kereszteződős, egymást átfonó kiazmus-gondolatot. A ciszterci apátság, mely egykor a vadon közepére épült, a cîteaux-i hagyománynak megfelelően testesítette meg a természettel való harmonikus együttélés ciszterciekre oly jellemző ideáját. Bár az egykori kolostorból mára néhány alapfal maradt a jelenlegi, barokk templom és rendház mögött, és persze a város körbenőtte az egykori magányos birtokot, az arborétum és a fűszerkert elárul valamit a ciszterciek csodálatos ökológiai víziójából.

És aztán végig Magyaroszág egyik legegyedibb hangulatú patakvölgyén, a Cuha szurdokán, amely Magyarország túlzás nélkül legkülönlegesebb vasútvonala is egyben. Igazi „kis Svájc” ez, az egymást érő viaduktokkal, alalagutakkal, a domboldalakban elegánsan vezetett pályával. Akár vonattal, akár gyalog jár erre az ember, mindig megkapó élmény. Én a legutóbb éppen a nyáron vonatoztam erre a gyerekekkel, és nagyszerű utazásban volt részünk. Fájó persze, hogy a béna menetrend, a lassú vonatok, a nem létező marketing miatt néhány elvakult kirándulón kívül jóformán senki sem utazik erre (legalábbis vonattal), pedig minden szempontból igazi különlegesség.

A befutó pedig, hát igen, hazánk egyik legnagyvonalúbban megépített erődítménye, a Bakonyon átvezető Győr–Veszprém-utat őrző cseszneki vár alatt önmagában egy nagy trip. Voltaképpen elég vicces, hogy a futkározással töltött elmúlt két hónap összes versenye valami várba vitt, vagy váron vezetett keresztül: a BUG futóverseny a Citadellától indult, a Szénás-kör a solymári vár mellett vitt el, a zebegényi Panorámafutás domináns kulisszája volt Visegrád, a Panoráma trailt nem kell külön magyarázni a három zempléni várral. Az Intersport terepfutás viccesen keresztülvitt az egri vár filmdíszletén a Kevélyek alatt, két hét múlva meg, ha minden igaz, Szigligetet és Csobáncot kötöm össze egy terepmaratonnal. Van ebben valami sorsszerű? Van-e titokzatos mintázat a nevezéseimben vagy csak véletlenül alakult így?

Van valami különleges ezekben a versenyre-odautazásokban. Régen, amikor még lelkes résztvevője voltam a felső- és felnőttoktatásnak, rengeteget tájoltam egyedül, végtelen vonatutakon előadásokra és szemináriumokra készülve, az utasellátós büfékocsik állandó törzsvendégeként. Aztán az utóbbi pár évben, egy vasútmániás meg egy utazásmániás gyerek vasút- és utazásmániás apjaként nem ritka, hogy csak úgy szórakozásból elvonatozunk Esztergomba vagy Vácra és a következő ellenvonattal jövünk is haza. De ez azzal jár, hogy a vonatutak zöme egy túlmozgásos gyermek szórakoztatásával és fegyelmezésével telik. Az ilyen versenyutazások (nem mintha eddig olyan sokat csináltam volna) pedig finom, hosszan tartó átmenetet jelentenek az egzaltált családállapotból a lelazult versenyállapotba.

A Bakony félmaraton 11 órai rajtja tökéletes arra, hogy egy emberi időpontban induló 6:30-as gyorssal pont időben odaérjek. Másfél óra Veszprémig, onnan fél óra Zircig – és közben szép lassan átadom magam a tájnak, a versenynek, hagyom, hogy magával ragadjon a vonatcsattogás ritmusa… És ezt az „átkelés-érzést” csak erősíti az, ahogy a ködben kapaszkodik fel a vonat a Bakonyba, hogy aztán Eplénynél felszakadjon a felhő és ragyogó napsütés öntse el a tájat.

Eplény ködben
Eplény ködben

Tényleg olyan, mint egy átlépés egy másik világba, Zirc bájos városkája már teljes fényárban, rikító kontrasztokkal fogad.

A zirci apátság
A zirci apátság

A rajt és a nevezés kétszáz méterre az állomástól, a sportpálya bejáratánál fogad. Korán érkeztem, alig néhány ember bóklászik egy parkolószerű, gyepes területen, gondolom, ide szoktak gyűlni százával az autók egy jó Zirc–Ajka rangadóra, feltéve, hogy e kettő azonos osztályban játszik. Balra éppen a Salming-sátrat installálják, és persze én annyira kezdő terepfutó vagyok, hogy a sok téblábolás közben jól lemaradok a méretemben szerezhető tesztcipőkről.

Aztán egyszer csak elkezdenek áradni az emberek, nemcsak a félmaratonra, hiszen teljesítménytúrát, meg egyszerű kirándulást is indítanak ma. Persze legkorábban a futást rajtoltatják, keresetlen egyszerűséggel, gyors visszaszámolás után az út széléről. Egy ideig a városszélen, aztán a patakvölgy oldalában, míg pár kilométer után beérünk a várva-várt Cuha-szurdokba.

A mély völgyben széles sétaút vezet, van hely bőven a kényelmes, szintező futásra. Ahogy elnézem, ezeken a kisebb vidéki versenyeken elég komoly arcok indulnak, legalábbis az én pár hónapos kezdő tempómhoz képest: bár az elején szaladok rendesen, pár kilométer után gyorsan visszaszorulok a mezőny utolsó harmadába, csúnyán be is lassulok, 6:30-7 körüli kilométeridőket produkálva. Mentségemre szóljon, hogy szájtátva bámulom a szikrázó napsütésben fürdő szurdok fény-árnyék kontrasztjait, a viadukt-alagút-viadukt ritmusra épített völgyvasút elegáns vonalvezetését, meg fotózok veszettül. Egyszóval csupa futóversenyhez nem méltó dolgot művelek.

A Cuha-szurdok
A Cuha-szurdok

A szurdok közepe táján aztán jön az igazi móka, a gázlózás. Öt vagy hat gázlón vezet át az út, nagy lelkesedéssel tapicskolunk bele a vízbe. Készültem erre, ott figyel a hátizsákban a váltózokni, de igazából jó meleg is van, a cipőmből meg gyoran kifolyik a víz (ez új tapasztalat a magamfajta, bakancshoz szokott turistának, hiszen abból mindig ki kellett önteni), a zokni állati gyorsan szárad, tehát ezért igazán nem érdemes megállni.

Főleg amikor Vinye után kiérünk a völgyből, és csodaszép, napsütötte mezőkön végunk át: itt már tényleg kezd elég meleg lenni, mire Csesznek határába érünk, el is felejtem, hogy fél órája még vízben gázoltam.

Csesznek felé
Csesznek felé

Ez már a félmaraton vége, itt már végképp nem sietek, arra figyelek, hogy az eredeti célt nagyjából tartani tudjam: hogy két órán belül fussam a távot. Nem egy forradalmi cél, belátom, végső soron ötszáz méter szint sincs ebben a távban, de nekem egyelőre tökéletesen megfelel.

Csesznek felé
Csesznek felé

Persze a végén még ezt a nem túlságosan ambiciózus célkitűzést sem sikerül tartani, 2:01:24 lett a vége, azzal együtt, hogy a befutónál akkora volt a tülekedés, hogy elfelejtettem lecsippantani a lapkámat. De nem bántam, mert nagyon szép verseny volt, gyönyörű útvonalon, nagyszerű időben, pompás kikapcsolódás…

Persze átverés volt a félmaraton, mert még a húsz kilométert is alig ütötte meg a táv, úgyhogy a verseny, a császármorzsa meg a sör után még szorgalomból körbefutottam a cseszneki várat, aminek a végén elég meglepő élmény volt beleszaladni a faluszélre száműzött zsidó temetőbe.

A cseszneki zsidó temető
A cseszneki zsidó temető

Relive ‘#029 Bakony félmaraton’

Olvass többet

“#029 Bakony félmaraton | 2018.11.11.” bejegyzéshez 2 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük