#270 Hajag félmaraton

Emlékverseny

Kleintanya fíling

A hegységek általában földrajzi helynevek. A Bakony nem az. A Bakony a magyar számára és elsősorban mítosz.
(Hamvas Béla: Bakony)

Persze ez az idézet így túlzás, a hegységek számomra általában éppen nem földrajzi helynevek, hanem mítoszok. Emlékek és élmények kavargó helyszínei. De abban igaza van Hamvasnak, hogy a Bakonyhoz tényleg különleges viszony fűz – ha nem is minden magyart, de engem biztosan. Különösen ahhoz a Hárskút környéki részhez, ahol most ezt a fura, nagyon pici, nagyon fura, nagyon kézműves versenyt, a Hajag félmaratont rendezték.

Pici, fura, kézműves

Hogy miért pici, fura és kézműves? Hát, először is a versenyközpontot, a Magas-Bakony küszöbén fekvő Ráktanyát autóval nem, vagy csak alig-alig lehet megközelíteni. Ez már önmagában – hiába, a terepfutó kényelmes fajta! – körülbelül a tizedére redukálja a potenciális indulók számát.

Másodszor is a szervező, a Veszprémi Bridzs és Tájékozódási SE viszonylag visszafogottan hirdette az eseményt. Tulajdonképpen én is véletlenül, egy futótársamtól tudtam meg a verseny hírét, ennek megfelelően talán ha tízen „gyülekeztünk” a rajt előtt Ráktanya tornácán. De hát pont ezért szeretjük az ilyen bakonyi versenyeket.

Harmadszor: az indítás. Teljesítménytúrázó múltamból már hozzá vagyok szokva az „egyéni indítás” jellegzetesen országútibringás megoldásához, meg ha jól tudom, a tájfutók is így csinálják, de azért terepfutó-versenyen viszonylag ritka az ilyesmi. Különösen úgy, hogy a szervező egyszerűen csak annyit mond: „Indulhattok, amikor akartok!

Persze, tudom, ez a tájfutós Sportident rendszer nem igényli a tömegrajtot, de akkor is vicces volt, ahogy a tíz versenyző egyesével-kettesével elszállingózott a versenyközpontként funkcionáló tornácról. „Na, induljunk? – Ja, ja, felőlem mehetünk!” – e párbeszédet követően odasétáltunk a „rajthoz”, lecsippantottuk a dugókánkat, és elkezdünk futni az előre kijelölt tracken.

Negyedszer: ja, hát az előre kijelölt track! Nos, hát az nem volt. Előző este nagy nehezen hozzájutottunk ugyan egy letölthető gpx-fájlhoz, de a rajt előtt kiderült, hogy az nem is úgy van. Az útvonal egy része pont az ellenkező irányba fut, de amúgy sem pontos, tehát igazából nem sok hasznát vesszük. Kövessétek a szalagozást!

Ötödször: a szalagozás. Ha valakiben a továbbiakban felmerülne, hogy jó ötlet-e egy árnyékos, nyári lombos erdőben sötétkék szalagokkal jelölni az utat, akkor megnyugtatom: nem! Helyenként nyolc-tíz percet is eltökörésztem a szalagok keresésével a sűrű cserjés tölgyesekben. Ha van használható track az órámon, nyilván nem különösebben izgat a szalagozás, de így, hogy se track, se látható jelzés, csak egy hozzávetőleges „valamerre”… így azért elég elveszettnek éreztem magam.

Az Alsó-Hajag aljában
Az Alsó-Hajag aljában

Hatodszor: a frissítőpont. Talán ez volt a legviccesebb elem az egész versenyen. Nemcsak én vesztem el ugyanis, hanem a frissítőpont személyzete is. Az eligazítás úgy szólt, hogy az ötödik és a tizennyolcadik kilométernél van frissítőpont. Ez önmagában sem különösebben futóbarát beosztás, szerintem egy félmaratonra elég lenne egy frissítőpont, nagyjából a táv felénél. De ha már kettő van, akkor azokat érdemesebb lenne héthez meg tizennégyhez rakni. De tizennyolchoz? Mire megy az ember egy frissítéssel 3 kilométerrel a cél előtt, úgy, hogy előtte 13 kilométeren keresztül nincs semmi?

De sebaj, mert szerencsére nem is volt frissítőpont 18-nál. Az első frissítőpont is inkább a negyedik kilométernél volt, aztán legnagyobb meglepetésemre a nyolcadik kilométernél barátságos asztalka terül elém az út szélén.

Ti vagytok a frissítőpont? – kérdezem az asztal mögött álldogállókat, teljes pánikban, hogy totál eltévedtem, levágtam, elvesztem. Lelkes igenjükre még nagyobb kétségbeesés fog el, és csak sokára esik le, hogy nem én vagyok rossz helyen, hanem ők. Na mindegy, ha a többiek nem panaszkodtak, én sem fogok. Az nyilvánvaló, hogy ha ennek a frissítőpontnak kellene a 18. kilométernél lennie, akkor a 18. kilométernél nem lesz frissítőpont. Így is tárazok be, a vizem nyilván el fog fogyni addig, de majd porzó torokkal futjuk a végét.

Olyat még mindenesetre eddig sehol sem láttam, hogy a frissítőpont nem ott van, ahová ígérik, és egy félmaratoni távon az első nyolc kilométeren két frissítés van, az utolsó 13 kilométeren meg egy sem. Vicces volt, na.

Bridzs és tájékozódás

Az igazághoz hozzátartozik, hogy – ha nem is pont ezekért, de kicsit ezekért is – nagyon szeretem ezt a szervezőbrigádot. Nem kell mindent túlgondolni. Nem kell mindent túlaggódni. Egy laza, családias bakonyi félmaratonba pont beleférnek az ilyen dolgok, és most én is kellő derűvel voltam képes szemlélni ezeket a furcsaságokat. Pont azért, mert annyira bírom a szervezők laza sztoicizmusát.

Másrészt a Veszprémi Bridzs és Tájékozódási SE szervezet ötvözi két szenvedélyemet, a bridzset és a terepfutást – ez már önmagában elég lenne arra, hogy térdre boruljak előttük. (Bár bridzsversenyt még nem láttam általuk meghirdetni.) A tetejébe a veszprémi bridzsező-terepfutók még nagyszerű, és ennél a hajaginál jóval nagyszabásúbb versenyeket is rendeznek. Ilyen például egyik kedvenc hazai versenyem, a Bakony félmaraton.

Ez Magyarország egyik legszebb völgyén, a Cuha szurdokán vezet keresztül, és mit mondhatnék – lenyűgöző. Fokozta a várakozást, hogy a Hajag félmaratonra is ígértek szurdokot, a Kőszorost az Öreg-folyás völgyében.

Az Öreg-folyás Kőszorosa
Az Öreg-folyás Kőszorosa

Emlékverseny

Mint feljebb írtam, szinte véletlenül értesültem a Hajag félmaratonról, de amikor kiderült, hogy hogy hol is lesz a verseny, elemi vágy fogott el. Nagyon régen nem jártam errefelé, talán húsz éve utoljára, addig viszont rengeteget. A terep, ami leteper – valami ilyesmi a szervezők szlogenje, és a Bakony tényleg leteper.

Egykor, boldog gimnazistaként, aztán az egyetem alatt rengeteget jártunk Hárskútra, különösen a Kleintanyára, amely akkor még kulcsosházként működött. Ráktanya, Augusztintanya – a környékbeli tanyákat mind ismerem, és még azzal is dicsekedhetek, hogy annak idején élesített gépfegyverrel fektettek hasra a hajagi szovjet katonai bázis éber őrei.

Azóta persze sok-sok év telt el. Mint most a szervezőktől megtudtam, Kleintanyát már megvette Simicska – a Hárskútra visszahúzódó, bukott kényúrnak köszönhető, hogy mélyen tájidegen, tükörsima aszfaltút vezet a zsákfaluba –, Augusztintanyát visszaszerezték az Augusztinok.

Némettanya
Némettanya

A Hajagon sincs már ruszki bázis. De azért jönnek fel az egykori kirándulós emlékek, futás közben egyre jobban belemerülök rég látott barátok, kirándulótársak alakjaiba, a Bakony finom formáiba.

Az út elején kemény menet az Öreg-folyás Kőszorosa, elhagyott szurdok, rengeteg bedőlt fával, alattomos kőküszöbökkel. Itt szóba sem jöhet a futás, csak bukdácsolás van a hűvös, mély völgyben.

Az Öreg-folyás völgye
Az Öreg-folyás völgye

De aztán a völgyből kiérve jönnek a Bakony jellegzetes, finom, lekoptatott formái. Itt, a Hajagon semmi durvulás, nagyszerűen futható utak, hajlongó, titokzatos erdők – tényleg mítosz ez.

Kifejezetten jót tett a versenynek is, nekem is, hogy az autót lenn kellett hagyni Kleintanya mellett. Egy barátságos két kilométeres „beszálló séta” – pont olyan lett ettől a verseny, mint egy szikla- vagy hegymászó túra. Van idő lenyugodni, ráhangolódni a futásra, és aztán hazafelé van idő elengedni azt.

Minden furcsasága ellenére nagyszerű hangulatú, barátságos bulifutás a Hajag félmaraton, különleges, nagyon szívemhez nőtt tájon.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük