Nyúlcipőbolt Budai Trail

Önkéntes jeladó

Jelzőszalag-csokor a Nagy-Szénáson

Igazából egészen meglepő, hogy milyen kevés terepfutóverseny van domesztikált házi hegyeinkben, itt a Budaiban. Egész évre elosztva talán négy-öt nagyobb rendezvény, ezek közül is a legnagyobb (az Intersport Terepfutás után, de az egyrészt valójában a Pilisben van, másrészt terepversenynek nagyon fura) a Nyúlcipőbolt Budai Trail. Ezen önkénteskedtem most egy jó, útvonalat jelöltem, irányítottam, bontottam, és a végére még egy kis szőnyegcipelés is jutott.

Felborult versenynaptár

A legutóbbi Terepfutás.hu versenyen, a Börzsöny Trailen annyira rákaptam az önkénteskedésre (erről itt mesélek hosszabban), hogy mindenképpen mielőbb el akartam menni a következőre. Bokaficamomból felépülve, augusztusban volt már egy versenyem, a jövő héten a Baradla Trailre megyek… nagyjából ebbe a hétvégébe fért bele, hogy éljek egy kicsit újsütetű addikciómnak. Szerencsére pont erre a hétvégére esett a versenynaptárat kicsit felforgató Nyúlcipőbolt Budai Trail, úgyhogy azonnal jelentkeztem is.

Hogy miért esik ki a versenynaptárból? Összesen négy Nyúcipőbolt verseny van egy évben, tavasszal a Mecsek, nyáron a Börzsöny, ősszel a Mátra, télen a Budai. Ez így van, amióta világ a világ, legalábbis az én nem túl régi terepfutó-időszámításom szerint. Voltam is korábban kettőn: a 2018-asról, arról a gyönyörű havas futásról itt írtam bővebben; a 2019-esről, arról a szikrázóan tavaszias versenyről meg itt.

Szóval, ha december, akkor Budai Trail. Igen ám, de tavaly a járvány miatt elmaradt a verseny, és tulajdonképpen ez került át mostanra, alig egy hónappal a Börzsöny Trail után. Zsúfolt a naptár, az tény, szintem minden elmaradt versenyt ebbe a későnyári, koraőszi időszakba sűrítenek bele a szervezők. Hogy mást ne mondjak, pont a Budai Trail napjára esett a Wizz Air Félmaraton is.

Papírpohár para

Erről tulajdonképpen akkor értesültem, amikor kora reggel kiléptem a házkapun, hogy elinduljak önkénteskedni Telkibe, a Budai Trail versenyközpontjába. Pont a házunk előtt volt ugyanis a Wizz Air Félmaraton egyik frissítőpontja, és már ekkor lelkesen sürgött-forgott a pontszemélyzet.

Wizzair frissítőpont
Wizzair frissítőpont

Nem akarom én itt gerjeszteni ezt a kicsit lerágott csont tömegfrissítés-vitát, de azért kurvára kiakasztó, hogy még mind itt tart a magyarországi mainstream versenyszervezés. Megy itten a nyígás, hogy a tisztelt főpogármester úr mekkora környezetvédő, meg méhlegelő, meg autósok kontra biciklisták… nade baszki engedélyt adni egy olyan versenyre, amelyen ilyen a frissítés, szóval ez még akkor is sok nekem, ha egyébként magával a versennyel semmi bajom – már természetesen azon kívül, hogy Magyarország egyik leginkább környezetszennyező cége a névadó szponzora, és ebből a szempontból még adkvátnak is minősíthetem a frissítőpontok műanyag- és papírpohár-őrületét.

Az úttörő ahol tud, segít

Önkénteskedésem igazából még az előző nap kezdődött. Megjött ugyanis hétfőn a Börzsöny Trail-beszámolóban már megénekelt Mindentudó Kézikönyv, amelyből kiderült, hogy rám az irányítás-útvonalbiztosítás felelősségteljes melója mellett az útvonal egy részének jelölése is várt.

Futóversenyt még életemben nem jelöltem, eltekintve egy-két aszfaltra fújt UV-színű nyilacskától meg záróvonalra pakolt bójától. Viszont szerencsémre viszonylag sokat festettem turistajelzést, elvi különbségek nem lehetnek, gondoltam. Annál is többet futottam már hol jobban, hol rosszabbul jelzett versenyeken (a kedvencem tényleg a legutóbbi Hajag félmaraton volt, ahol sötétkék szalagok voltak kihelyezve az árnyékos tölgyesben). Így tehát volt valami elképzelésem arról, hogyan kellene jelezni egy futóversenyt.

Még nagyobb szerencse volt, hogy azt a szakaszt kaptam, a Nagykovácsi-Kutya-hegy-Nagy-Szénás-Nagykovácsi kört (tehát a Budai Trail hosszú távjának nagy északi kunkorát), amelynél kevés útvonalat ismerek jobban a Budai-hegységben.

A megunhatatlan Nagy-Szénás
A megunhatatlan Nagy-Szénás

Mivel a jelölés a versenyt megelőző napon, tehát szombaton volt, az idő sem szorított. Az útvonaljezés remek móka, gyerekek is nagyon élvezik, hónom alá csaptam hát a családot és irány Nagykovácsi, a faluszéli híres Ebadta játszótér (igen, ez az, amit annak idején még a Kétfarkú Kutya Párt önkéntesei dobtak össze). Itt volt ugyanis megbeszélve a találkozó jelölőtársammal, aki idáig jelölt Telkiből, itt átvettem az engem megillető szalagokat, és irány az a végtelen kaptató, a sárga sáv a Kutya-hegy felé.

Gyerekekkel nagy móka jelölni, ilyenkor ugye nem rohan az ember, hanem békésen akasztgat, illetve időnként kisebb konzíliumba bocsátkozik a kölkökkel az aktuális szalag helyét illetően. Viszonylag ügyesen végig is jelöltük az utat, élveztük szeretett Nagy-Szénásunk (legutóbb májusban futottam erre) szokásosan páratlan kilátását, és a végén a frissen nyílt Unicornis cukrászda sokkoló edényzetével nyugtattuk fáradt tagjainkat.

Unicornis eszcjág
Unicornis eszcjág

Kolomp a sarkon

Másnap reggel aztán, a Wizz Air frissítőpont okozta sokk után bejelentkeztem a frissen átadott, csilli-villi telki sportcsarnokban. Erre még annyira vigyáznak, hogy az ilyen nem-zoknis rendezvényekhez le kell szőnyegezni az egészet, hogy ne sérüljön a parketta… gondolom ez az a tevékenység, amit az első itt tartott telki lóvásár után elfelejt majd mindenki. De most, a csarnokban tartott első rendezvény örömére egy tucat önkéntes bontotta zsír új, lecsomagolt gumiszőnyeg-tekercseket, és ugyanennyi pakolta el azokat a verseny után.

Hogy átélhető legyen a dolog súlya, tudni kell, hogy egyetlen tekercs hatvan kiló, és volt belőlük legalább húsz – tehát jóval több mint egytonnányi gumiszőnyeget mozgatott meg a csapat.

Az én feladatom szerencsére más volt. Irányítótársammal a hidegvölgyi elágazáshoz kerültünk, felelős beosztásban. Itt az út éles jobbkanyart vesz, a mezőny zöme jól futható ösvényen, boldogan száguld lefelé a Tarnai-pihenőtől, és aki nem figyel, könnyen eltéveszti ezt a kanyart, egyenesen robogva tovább, egész a Hidegvölgyi erdészlakig.

Na, a mi felelősségteljes dolgunk az volt, hogy útját álljuk a rohanóknak, megmutassuk nekik az éles kanyart, és elirányítsuk őket az innen pár száz méterre lévő frissítő- és ellenőrzőpontra. Élő útjelzőtáblák voltunk tehát.

Unalmasnak tűnik, pedig egyáltalán nem az, legalábbis számomra. Legutóbbi lelkendezésemből a Börzsöny Trailen már kiderülhetett: imádom ezt a flow-t, a futók, arcok, mozdulatok hullámzó áradását. Ott, a Csóványos tetején persze teljesen más élmény volt: akkori  egy nagyon nehéz verseny nagyon nehéz szakaszának végén, totál elcsigázott futókat biztattunk.

Ezzel szemben most egy hosszú lejtő aljában, kieresztett léptű, viszonylag friss mezőnyt kecsegtettünk a közeli frissítőpont ígéretével. Teljesen más élmény, már-már euforikus hangulat. Kolomp természetesen most is volt, meg lelkesítés, amennyire tellett tőlünk.

Bontás, ázás

Két és fél óra alatt elhaladt előttünk mindhárom táv mezőnye. Várt ránk még egy feladat: az „útvonalbontás” lovagi kötelessége, ami annyit tesz, hogy vissza kell szedni a tracket jelölő szalagokat. Felsétáltunk tehát a Tarnai-pihenőig, úgy szólt az eligazítás, hogy onnan kell a célig megtisztítanunk az erdőt.

Na, a Tarnai-pihenőnél, ahogy kibukkantunk az erdőből arra a jellegzetes, magashegyi hatású dolomitos sziklagyepre, bamm… azonnal leszakadt az ég. Durva záport kaptunk a nyakunkba, ömlött az eső, majd hamarosan a széles patak is a vályúvá erodált kavicsos ösvényen.

Bontás esőben
Bontás esőben

Aki nem tudná, esőben bontani kegyetlenül nyomorult dolog. Nyilván volt esőkabátunk, nem az a probléma, hanem elsősorban az, hogy a szalagok jellemzően magasan vannak az ágakra aggatva, tehát fel kell nyúlni értük. Na, ilyenkor jön az, hogy egy jéghideg kis patakocska szivárog végig az ember karján, a csuklójától a könyökén át, szép lassan elérve a hónalját, lecsorogva az oldalán. Na, ez kegyetlenül kellemetlen. Mint már Ultrabalaton-beszámolómban írtam, engem az eső egész egyszerűen paralizál, úgyhogy számomra kifejezett kínszenvedés az ilyesmi.

De aztán a zápor enyhe, bár masszív szitálássá szelídült, és mi is felfaltuk szépen a hátralévő hét kilométert. Mire az Anna-lakhoz értünk, egészen megbékéltem sorsommal, és már némi bukolikus idillt is volt erőm fényképezni.

Az Anna-lak szalaggal
Az Anna-lak szalaggal

Az útvonalbontók magányos farkasok. (Szemben mondjuk a frissítőpont-személyzettel, akik egész idő alatt vihorásznak és szocializálódnak.) Eleve van egy kis gyászmunka-jellege annak, ahogy a fél órája elporzó mezőny nyomában szétszedik a pályát. Mire beérnek a versenyközpontba, jellemzően minden versenyző lelép, sőt a szervezők és önkéntesek legtöbbje is. Általában lemaradnak a csapatfotókról, nem jut nekik maradék étel, a zuhanyból kifogy a melegvíz, épphogy el tudnak csípni egy-egy utolsó hazafelé tartó autót.

De hát ez a szép ebben.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük