Nyúlcipőbolt Börzsöny Trail

Csóványos csekkpont jelentkezik

Kilátás a Csóványosról

Nem véletlenül nincs sorszáma ennek a bejegyzésnek. (És idézet sincs az elején, mert csak a versenybeszámolók elejére rakok.) A futásaimat általában – vagyis hát mindig – számozom. A legutóbbi, a dicstelen, bokaficamos DNF a Zemplén Terep Kupán, nos, az volt felnőtt életem 262. futása. Azóta egy métert sem futottam, csak a sebeimet nyalogattam… elméletileg tehát ez a remek Nyúlcipőbolt Börzsöny Trail lett volna a 263., ha nem lábadoznék még mindig a ficamból. De hát érvényes VIP-meghívóm volt rá a Terepfutás.hu jóvoltából, és hát sajgó bokám ellenére mindenképp ott akartam lenni. Na, akkor jött a nagy ötlet: ha versenyzőként nem tudok indulni, akkor jövök önkéntesnek!

Egy verseny kulisszatitkai

Nosza, be is jelenkeztem Csanyánál, a Terepfutás.hu és a Nyúlcipőbolt Trailek apukájánál az erre rendszeresített jelentkezési lapon. Néhány perc múlva már jött is a visszaigazolás, örömmel vettük, szeretettel várunk, hamarosan értesítünk… És elkezdődött egy rövid és velős folyamat, amelyet hétköznapi nyelven úgy neveznek, hogy versenyszervezés.

Nem akarom én kiadni a versenyszervezés kulisszatitkait. Életemben először voltam önkéntes terepversenyen; ez azonban nem jelenti azt, hogy sosem láttam még versenyt belülről. (Itt van például ez a SUHANJ! 6, ezt nemcsak szerveztem, de még dobogós is lettem.) Azt meg végképp nem jelenti, hogy sosem szerveztem még rendezvényt.

Igazság szerint fél életemben rendezvényt szerveztem, mégha nem is közvetlenül organizátorként, hanem marketingesként. Nyugodtan mondhatom, hogy legalább ezer-ezerötszáz rendezvény kommunikációját csináltam már végig. És hát az az igazság, hogy nagyon kevés olyan profi, egyértelmű, félreértésektől mentes, gördülékeny és minden apró részletre kiterjedő rendezést láttam, mint a Nyúlcipőbolt Börzsöny Trail.

Csak annyit mondok, hogy eleve több mint ötvenen önkénteskednek egy ilyen versenyen, akik az esemély előtt hétfőn megkapják a tízoldalas kézikönyvet. Ez a hajszálpontos beosztások, indulások, érkezések, pontnyitások, felszerelések, elsősegélydobozok, szállítások, dugókák, pályaépítések és -bontások, telefonszámok, végtelen listája mellett még olyan szabályozásokat is tartalmaz, hogy ki hogyan hordja a brandingelt pólót vagy hogyan fotózhatja a versenyzőket.

De nehogy azt hidd, hogy ettől olyan „túlszabályozott”, karót nyelt vállalati multikarácsony-hangulata lesz a versenynek! Épp ellenkezőleg: ez az áttekinthető, egyértelmű, tiszta rendszer segít majd hozzá, hogy kaotikus péniktól mentesen, igazán felszabadultan élvezhesd önkéntesként is a versenyt – legalább annyira, mint a versenyzők maguk.

True crew, baby, I love you

És ez az egésznek a lényege. Most már kezdem kapisgálni, hogy miért olyan jókedvűek, jó fejek, felszabadultan kedvesek a crew tagjai még az olyan embert próbáló Terepfutás.hu-s megaversenyeken is, mint a Vértes terepmaraton vagy az Ultra Trail Hungary. Hát egyszerűen azért, mert nincs miért idegeskedni (mint annyi más rendezvényen, amit láttam), mindenkinek megvan a dolga, de mindenkinek pont annyi, amennyit elbír, és viszont: minden dolognak megvan a maga gazdája.

Csóványosi hiúzos idill
Csóványosi hiúzos idill

Persze azért vicces dolgokat produkál a rendszer, vagy Csanya önkénye. Nekem például azt dobta a gép, hogy a Csóványoson legyek pontellenőr – ami elég fájó annak fényében, hogy pont egy bokaficam miatt nem indulok versenyzőként. Mindegy, gondoltam, kétszer hét kilométer laza séta mégsem harmincöt kilométer pusztító terepfutás, jó lesz nekem az a Csóványos!

Így aztán pontőr-társammal összepacsiztunk a diósjenői rajtban, összeszedtük a pont legszükségesebb kellékeit, mindenekelőtt a KOLOMPOT. Én még felpattintottam ünnepi hiúzos MME-kitűzőmet (mégis csak a Börzsönyben vagyunk!), és nekiindultunk a már ezerszer járt zöldnek a Három-barát-nyereg felé.

Kolompország vagyunk

Csanya kézikönyvéből világosan kiderült a feladatunk: a nálunk lévő két dobozzal mindenkit le kell csippantanunk, aki csak arra téved.

Aki nem ismerné a dolgot, ez a klasszikus Sportident ellenőrzőrendszer, jellemzően a téjfutók használják. Minden induló kap egy kis, sípszerű valamit – ezt nevezik dugókának, és ebből fakad a létező összes verseny létező összes ellenőrzőpontján a létező összes alkalommal elsütött szuperkincstári, kellőképp frivol vicc: „Gyere, dugjunk!” –, szóval ezt a kis valamit kell hozzáérinteni az ellenőrzőponton egy tenyérnyi dobozkához. Az csippanással nyugtázza az ellenőrzést, ad valami jelet a versenyközpontba, és a futó így igazolja, hogy érintette a pontot, azaz: teljesítette a távot.

Szóval alapfeladatunk az ellenőrzés volt, de én szerencsére tavaly futottam már a Nyúlcipőbolt Börzsöny Trailt, és pontosan tudtam, hogy itt, közel harminc kilométer és ezerhatszáz méter szint után már nem annyira ellenőrizni kell, mint lelkesíteni. Én akkor már teljesen készen voltam, amikor a tavalyi versenyen végre felkapartam széthulló testemet a Csóványosra.

Pontőr-társammal pontosan tudtuk, hogy milyen állapotban érkezik majd ide a mezőny. Aki az elején lohol, az azért, aki meg a végén küszködik, az azért. Mi csak ellenőrzőpont voltunk, szigorúan tilos volt bármilyen frissítést adnunk a futóknak, akik pár kilométerrel odébb, a Nagy-Hideg-hegynél depózhattak kedvükre. Nem volt nálunk más, csak a két dobozka, meg hát persze a KOLOMP!

Na, azt ráztuk felváltva, ahogy a mezőny eleje végigsöpört, a mezőny közepe végiglihegett, a mezőny vége meg végigkúszott rajtunk. Itt fenn, a kilátó árnyékában bizony még irányítani is kellett, mert hát sok út fut össze a Csóványos csúcsán, nem mindenki tudta (főleg abban az állapotában!), hogy merre is menjen tovább.

Szemben a mezőnnyel

Nekem külön hatalmas élmény volt szemben állni a teljes mezőnnyel. Amikor az ember versenyző, akkor egyrészt egyszerre mozdul a többiekkel, másrészt az ekkora távokon már komolyan szétszakad a mezőny, és az indulúk hosszú kilométereken keresztül egyedül repülnek valahol az erdőben. Ha találkozunk is valakivel, jórészt a hátát vagy a fenekét látjuk.

Ez most teljesen más élmény volt. Kicsit fotósnak éreztem magam – hosszú másodperceken keresztül nézhettem az arcokat, az ezerféle kifejezést. Feszült koncentráció vagy elgyötört mosoly, valakin az erőfeszítéstől ugráló izmok az állkapocs körül, máson széles vigyor. Volt, aki vérkomolyan vette, más meg halál lazán. Volt, akiért tényleg aggódtunk, és volt akivel felszabadult röhögcsélés közepette pacsiztunk le. Ezerféle arc, grimasz, mimika, amely mögött ezerféle attitűd, állapot és motiváció rejlett…

Gyönyörű volt az arcoknak, a mozdulatoknak ez a szaggatott áramlása. Kicsit azt a flow-t tapasztaltam meg, mint amit az Ultrabalatonon „szoktam” átélni. Egy szempillantás alatt teljesen függővé váltam, és már ott elhatároztam, hogy ezért az élményért biztosan önkénteskedni fogok más versenyen is.

Pár óra… ennyi volt dicsőségünk a csóványosi csekkponton. Az arra túrázók – nem voltak kevesen ezen a könnyed nyári vasárnapon – derűs megértéssel vették tudomásul, ahogy a kolompszóval felvertük a Magas-Börzsöny csendjét, és még azt is elviselték, hogy megköttettük velük a kutyáikat.

Aztán egy gyors pontzárás, útvonalbontás (ez a jól hangzó szakkifejezés azt fedi, hogy lefelé Diósjenőre le kellett szednünk az összes szalagot, ami a tracket jelezte), lent a szabadidő-központban meg a kötelező csoportkép. Megvan az egésznek a rítusa, ami a vérprofi szervezés mellett igazán szerethetővé teszi ezeket a versenyeket.

“Nyúlcipőbolt Börzsöny Trail” bejegyzéshez egy hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük