#187 Nyúlcipőbolt Börzsöny Trail | 2020.07.26.

„Óh, július forró szerelme! részegséged
pezsgő borát öntöd emberre-állatra
s boldogan látod műved: hogyan
hevülünk egyre a dologban kövér
izzadással s mire készen vagyunk, mint
rogyunk le eltikkadt fáradtsággal nekiesni
a mennyei falatozásnak, mely után oly
jólesik majd a pihenés.”
(Berda József: Nyár)

A hosszúra nyúlt versenyínség után egy jó Nyúlcipőbolt Börzsöny Trail úgy kellett már, mint egy falat kenyér. Sajnos a dögmeleg, a gigapára és az első félév széthullott edzéstervei igazi sívó küszködéssé változtatták ezt az olyannyira várt versenyt. De végre verseny! Harminc kilométer a Börzsöny szívében, varázslatos gerinceken, sötétlő völgyekben, és nem utolsósorban: a rég várt találkozásban a terepfutó-közösséggel.

Hónapok után az első verseny

Valószínűleg nem én vagyok az egyetlen ember, akinek teljesen széthullot a tavasza, a nyara. Az év elején zsúfoltnak tűnő futónaptáram teljesen kiürült: egyre-másra maradtak vagy halasztódtak el a versenyek, közben a karantén által felborított, otthonoktatással, homeworkinggel tarkított életünk szétzúzta az edzéseket is. Összeszámoltam, március (utolsó versenyeim, a Hello Pilis Trail és a be nem fejezett Bükki Kilátások) óta nyolc olyan verseny maradt el, melyre érvényes nevezésem vagy meghívásom volt. Azt, hogy hány edzésem maradt el, azt már össze sem tudom számolni.

De valahogy így volt ezzel mindenki. A diósjenői versenyközpont tele volt elvonási tünetektől sújtott, versenyhiányos arcokkal. A falu széli erdőben tetőtől talpig technikaiba bújt alakok tántorognak, látványosan úgy kinézve, mint akik hosszú, sikertelen rehab után végre újra belőtték a cuccot.

Mindenki vigyorog, pacsizik, social distancinget sutba hajítva ölelkezik… Ritkán használok nagy szavakat, de ez most itt tényleg a terepfutó közösség nagy ünnepe. Ide igazából senki sem nyerni vagy őrült fastest known time-ot futni jött (ez lehetetlen is lenne ebben az eszelős párában) – hanem végre találkozni, együtt lenni a többi terepfutóval.

Páratlan párakatlan

Bármilyen fura, bármilyen sokat jártam már a Börzsönyben, tulajdonképpen most futok itt életemben először. Ez a júliusi időpont eleve nem kedvez részvételemnek a Börzsöny Trailen, hiszen ilyenkor épelméjű ember általában 3000 méter fölött tartózkodik. Vagy tengerparton. Vagy légkondicionált irodában. De semmiképp sem kirándul, még kevésbé fut magyarországi középhegységben, amely ilyenkor csak kellemetlen darázslegyek felhőit, végtelen csalánmezőket és száz százalékos páratartalmat kínál.

Mindez, kiegészülve a totális edzettséghiánnyal, biztos garancia a kudarcra. Nemigen érzem magamban az elhivatottságot, de egyrészt kötelez a VIP-státusz – a Terepfutás.hu cikkírójaként nagyvonalú meghívást kaptam a versenyre –, másrészt azért mégis csak szeretett Börzsönyöm vár, imádott Csóványosommal.

A Nyúlcipőbolt Börzsöny Trail L távjának specialitása, hogy tesz egy nagy kört az Északi-Börzsönyben is, végig a Kámor-Bugyihó gerincen. Erre nagyon ritkán szoktam járni, most is meglep, hogy milyen látványos ez az egyébként nem túl magas, kellemesen szintező, remekül futható gerinc.

A Nyúlcipőbolt versenyek egyik nagy hátránya a viszonylag késői rajt. Ez persze segíti a hosszas kvaterkázást-kávézgatást a versenyközpontban, viszont megvan a böjtje, mint most is. Majdnem dél van már, amikor Királyházától nekiugrunk a Nagy-Mána ötszáz méter magas kaptatójának.

Eddig viszonylag jól bírtam a futást, de itt forró trópusi zuhanyként szakad rám a párás meleg. Egyedül a Nagy-Mánán várható csodás kilátás reménye (ez szerepel a címplapfotón is) tart életben, miközben egyre jobban elcsigázva kaparok felfelé az izzó gerincen.

A Magas-Börzsöny csodái

Mire felérek, már az sem igazán érdekel, ahogy kitárul előttem a táj (pedig lényegében ezért jöttem ide). Velem szemben, a völgy túloldalán a Pogányvár markáns bordája, amely ott fenn, előttem, összefut a Magosfa és a Csóványos geroncében az én Nagy-Mánán vezető utammal.

Úgy várom a Magosfa-nyerget, mint a megváltást, pedig alig féltávnál vagyok. Ott vár Magyarország talán legszebb szintútja, az a fantasztikusan elegánsan vezetett piros háromszög a monumentális bükkösben.

Itt, az Oltár-kövön keresztülvágva, a Hangyás-bérc alatt valamennyire összeszedem magam… A Nagy-Hideg-hegy közelsége némi erőt önt belém, bár az értelmezhető teljesítést kezdem lassan elengedni. Jobb híján belefeledkezem ebbe az elképesztően nagyvonalú ösvénybe, amely remekül futható… lenne, ha a bringások nem gondolnák azt, hogy nekik itt szabad kerekezniük.

Nagy-Hideg-hegynél élesen visszafordul a track, fel, a Rakodó–Égés-tető–Csóványos-gerincre. Ez a gyönyörű egykori kráterperem teljes terepfutó-orgiával kínál. Finoman emelkedő, rafkósan kacskaringózó, a helyenként pengeélessé szűkülő gerincről le-letévedő single track, varázslatos kilátás, könnyű szellő… Ilyenkor az ember azt gondolja, hogy nem teljes mazochista hülyeség ez a terepfutósdi.

Ám pontosan tudom, hogy mindez illúzió. A Magas-Börzsöny újabb groteszk tréfával vár még, egy utolsó kegyetlen kaptatóval, fel a Csóványosra. Itt már nemigen tudom, hogy hol tartok a trackben, halántékomban üstdobként lüktetnek az erek, „hevülök a dologban kövér izzadással”, ahogy Berda József eufemisztikusan megfogalmazza a hőguta jelenségét…

Minden jó, ha vége jó

Aztán valahogy, magam sem tudom, hogyan, nagy nehezen felkúszom a Csóványosra. Innen már békés síelés vár rám, lefelé a jól ismert, domesztikált zöld jelzésen, egészen Diósjenőig. Pulzusom szép lassan visszaáll valami értelmezhető tartományba, egyre kevésbé érzem úgy, hogy menten stroke-ot kapok, és néha már-már elegendő oxigén is jut a szervezetembe.

Az útvonal végefelé mélyen magamba szállok. Minimum öt és fél óra lesz, mire a harminc kilométer végére érek. A szintidő hat óra. Tulajdonképpen rém kellemetlen ez az egész – ahhoz azért nem vagyok hozzászokva, hogy a szintidővel folytassak küzdelmet.

Mire eljutok a befutóig, a mezőny nagy része már szétfele szállingózik, a versenyközpont kis túlzással szinte kiürült. Tisztelettudóan szánakozó, elszórt tapsok a szedelőzködő futóktól, hiába, a terepfutókénál nincsen támogatóbb közösség. 5:33:18 lesz a vége, simán a mezőny utolsó 10 százalékában végzek, amit azért méltatlannak érzek magammal és a versennyel szemben is.

Nincs más hátra, hazáig esküdözni, hogy most már aztán tényleg összekapom magam!, és őszre méltó formába kerülök. Ha közbe nem jön persze egy újabb járvány, újabb elmaradó versenyek, újabb othonoktatós-otthondolgozós körök.