#165 Hello Fellegvár Trail

„Nappal kószáltam, éjjel nem pihentem,
vasárnap reggel a hegyekre mentem.”
Áprily Lajos: Tetőn

A Hello Pilis Trail egy új szervezőcsapat első versenye. Nem is egy verseny, hanem rögvest három. Én persze nagy elvakultságomban a leghosszabbra neveztem, de végül is nem bántam meg: a Hello Fellegvár Trail csodás vitorlázás 45 kilométeren és 1800 méter szinten keresztül a Visegrádi-hegység gyönyörű vidékén. Nagyon rám fért már, pár hónappal anyám, pár héttel apám halála után egy igazi befelé űrhajózós verseny ezen a jól ismert tájon.

A tavasz első versenye

Tulajdonképpen a legjobbkor jött ez a verseny. Három héttel ezelőtt halt meg az apám, és egyszerűen azt éreztem, hogy valahogy „ki kell futnom” magamból a traumát. Persze az ilyesmit nem lehet csak úgy egyszerűen „kifutni” – ez bebizonyosodott pár hónappal ezelőtt, anyám halála után. Akkor egy Bükkös Körbe tört bele a bicskám. De elképesztően hiányzott egy nagy, hosszú futás, amely során egy kicsit összeszedem széthullott önmagam, és erre ez a negyvenöt kilométeres verseny, részben pont a Bükkös Kör útvonalán, jó alkalmat adott.

Meg hát kellett valami a jövő heti Bükki Kilátások 66 kilométeres őrülete elé – az ráadásul pont a temetés másnapján lesz, így aztán nemigen tudom felmérni, milyen állapotban leszek.

A tavasz első versenye – meg a szervezőké is, a Hello Trails csapatáé. Persze hiába első verseny, a Hello Trailsesek azért elég profik a szakmában. Erről tanúskodott a marha jól kinéző, informatív honlap, és nevezés felület, meg az, hogy ők csinálják régi kedvencemet, a Túrafüggő blogot-platformot is.

Bár ez utóbbi főleg kirándulós-teljesítménytúrázós cucc, annyit azért megtudtam, hogy a túrafüggősök komoly terepfutók is. Így aztán bizakodva érkeztem a leányfalui rajtba ezen a csípős vasárnapi reggelen. Profi alutraverz, feszesre húzott molinó, frissen őrölt kávé és komoly terepfutó arcok… na, ez tényleg jó lesz!

Hello Fellegvár

Tényleg jó is lett. Ebben óriási szerepe van a zseniális útvonalvezetésnek. A Hello Pilis Trail a korszellemnek megfelelően voltaképpen három versenyből áll. A Hello Fellegvár Trail a leghosszabb, a maga 45 kilométerével: Leányfaluról Szentendre érintésével felszalad Pilisszentlászlóra, onnan a Spartacus-ösvényen át Visegrádra, el a fellegvár mellett (innen a neve is, sejthető), és ott fordul vissza Leanyfalu felé.

A Spartacus-ösvényen önmagában is jó futni. Egyszer majd megírom ennek a különleges, az Öreg-Pap-hegy oldalában kanyargó útnak a történetét, most elég annyi, hogy Magyarország talán leginkább kultikus, legtöbbet emlegetett, tényleg nagyon szép útvonaláról van szó.

Nagyon sokáig nem is volt rajta jelzés, csak terepbringások meg öreg túrázók ismerték a Lepencére menő zöld jelzésből kiágazó, alig észrevehető csapást. Aztán úgy alakult, hogy Lepence tönkrement, megvette a NER, aztán még jobban tönkrement… már nem volt miért odamenni, a zöld jelzést meg elterelték. Kapóra jött a Spartacus-ösvény fokozódó népszerűsége, így aztán most Lepence helyett Visegrádra, de legalábbis az Apát-kúti-völgybe lehet lebandukolni.

A Spartacus-ösvény megszűnt titkos csodahelynek lenni, az a meredek andezitlejtőbe vágódott egynyomnyi út fölé kacskaringósan belógó kőrisfa, a háttérben a Dunakanyarral a környék legtöbbet fotózott témája lett.

Szóval önmagában is jó itt futni, hát még versenyen! De sajnos viszonylag kevés verseny vezet itt, az Ultra Trail Hungarynak is csak a két hosszabb (84 és 112 kilométeres) hosszabb távja, így aztán keveset lehet itt versenyezni. Ezért külön öröm a Hello Fellegvár Trail.

A Kalicsa-szurdok

Illetve még egy komoly extrát rejteget a verseny – ez annyira extra, hogy én sem jártam még erre soha életemben. Visegrádról visszafelé az út, még mielőtt megtenné azt az eszelős kis tüskét a Hétvályús-forrás felé, majd vissza a Vörös-kő pusztító kaptatóján… szóval még ezek előtt fura kanyart tesz, le Dunabogdány felé.

Nemhogy nem futottam, de még csak nem is kirándultam errefelé soha, ezen a kacskaringós zöld jelzésen. Valahogy mindig fenn jártam, az Urak asztala nagyvonalú gerincén, az országos kéken, és sosem jutott eszembe erre kanyarodni.

Pedig itt egy ponton a zöld elunja a hegyoldalban szintezést, és beleszalad egy egyre szűkülő völgybe – mint később megtudtam, a Kalicsa-patak völgye ez, amely aztán végleg összeszűkülve egy igazi, Visegrádi-hegységre oly jellemző szurdokban végződik. Ez a Kalicsa-szurdok. Ha látványosságban nem is vetekedhet a többi andezites leszakadással, a Rám-szakadékkal, a Holdvilág-árokkal, azért elég látványos, és kifejezetten üdítő itt futni.

Persze ott van még utána az Ultra Trail Hungaryről jól ismert „tüske”: a Hétvályús-forrás–Vörös-kő-kaptató. Onnan meg már egyetlen nagy leszaladás Leanyfaluba.

Ide is visszajövünk

Eddigre már az eső is elered újra – az egész verseny ilyen volt, reggel eső, aztán ragyogó napsütés, végül a finsire újra csöpörészni kezd. A versenyközpont éppoly békés és meghitt, mint a rajt idején. Szinte sajnálom, hogy annyira el vagyok foglalva gondolataimmal, szüleimmel, a halállal, a támadó káosszal, hogy nemigen van kedvem szocializálódni.

A Vörös-kő oldalában fotóztam egy fát – tátongó, groteszk sikolyba merevedő odvai pontosan leírják állapotom. Valahogy most túlságosan el vagyok foglalva magammal, hogy a versenyre vagy a tájra figyeljek. Jól esett így is persze, kellett, mint egy falat kenyér végre egy rendes futás.

Tényleg úgy volt, ahogy Áprily írja: „nappal kószáltam, éjjel pihentem”, azzal a kis különbséggel, hogy éjjel sem pihentem, hanem inkább álmatlanul forgolódtam, de vasárnap már tényleg hegyre kellett mennem.

De most csak annyit tudok mondani, hogy na tessék, még egy verseny, amire vissza kell majd jönni.