Távnövelés – írja a nem létező edzésterv, így hát hirtelen ötlettel a Velencei-tó felé vettem az irányt. Egy jó kis tókerülés: ez a harminc kilométeres laza kör pont jó arra is, hogy egy kicsit elfussak magam elől.
Ha nagy bajod van – mondta a nagy bölcs, Ben-ce mester – fuss előle jó messzire, és rohadtul igaza volt. De ne körbe, te szerencsétlen! – tette hozzá három óra múlva, mert akkor oda jutsz vissza, ahonnan elindultál!
A legkisebb tókör
Igazából csak az ötlet jött hirtelen, valójában már marha rég tervezgettem ezt a tókerülést. Legalább azóta, amióta 2017 telén, az utolsó rendes, tóbefagyós télen az akkor tízéves lányommal körbekorcsolyáztuk a Velencei-tavat. Majdnem ugyanennyit koriztunk, mint amennyit most futottam, pont Agárdtól Agárdig. Nagyon nagy élmény volt bolyongani a nádasok titokzatos labirintusában, vagy éppen sebesen siklani a szinte végtelenbe nyúló, tükörsima jégen, amely minden mozdulatunkra furcsán pengett, mint valami gigantikus hangszer.
Balaton-kerülés már volt, nem is egy… Illett már, hogy meglegyen a Velencei-tó is. Nem is különösebben bonyolult, van rá GeoGo-útvonal is, csak végig kell kocogni a viszonylag jól kiépített kerékpáros-útvonalon. Szinte méterre pontosan 30 kilométer, a pákozdi dombok apró emelkedőjétől eltekintve teljesen sík, közel van Budapesthez… Lényegében minden maratoni edzésterv kötelező eleme az utolsó hetek felkészülésében. Én is megcsináltam volna már rég, ha lett volna az életemben bármi olyasmi, amit „maratonra felkészítő edzéstervnek” lehetne nevezni.
Majdnem minden futóismerősöm lefutotta már. Van, akinek jó élményei fűződnek hozzá, van aki rá sem bír gondolni. Sok-sok érzelem fűződik a Velencei-tó körhöz, ezt nem lehet tagadni.
Engem is átmostak az érzelmek, nem is a legpozitívabbak az utóbbi időben, ezért hát Ben-ce mesterhez fordultam, aki az első mondatokban leírt bölcsességgel ajándékozott meg. Nosza, ne tétovázzunk, fussunk egy jó harmincast a bajaink elől.
Monotónia-terápia
Természetesen hívtak egyébként a hegyek, jó kis erdős-szintes terepfutások szirénhangjaival, de monotónia-terápiára vágytam. Szokásommal ellentétben még tervet is csináltam: 21 kilométerig az általam jelenleg tudott félmaratoni tempó tetején, minél egyenletesebben. Onnantól meg lihegéshatár alatt. Azt sose tudom belőni, hogy ezek objektíve milyen tempót jelentenek, de szubjektíve azt gondoltam, hogy egy két órán belüli félmaraton és egy három órán belüli „teljesítés” nem irreális.
Nem is lett az egyébként. Agárdról indultam, ott éppen az állomás előtt van a GeoGós ellenőrzőpont, és valami homályos hajnali személy pont hatkor rakott le a rajtban. Ettől ponttól kezdve igazából már nincs sok mesélnivalóm, csak az ilyen aszfaltos síkfutások át nemigen adható, befelé űrhajózós élménye. Az ember csak teszi egyik lábát a másik után, törekedve arra, hogy kordában tartsa a légzését, és úgy érzésre minél egyenletesebb tempót vegyen fel. Lényegében órákig el lehet szórakozni ezzel a „ne lassuljunk, ne gyorsuljunk” mókával, egy idő után picit magára is csavarodik a futó ebben a magára erőltetett monotóniában. Éppúgy, mint az autópályán, csak kisebb a forgalom és kevesebb a külső tényező, azaz jobban lehet repülni a semmibe.
Úgy szelelt el két óra, hogy szinte észre sem vettem. Nagy megnyugvásomra tényleg pont két óra alatt értem a félmaratoni távhoz, Velence határában.
Elszállt szív
Itt aztán le is lassultam. Futás közben sosem szoktam az órámat nézegetni – csak ismeretlen terepen, ha éppen valami gigantikus eltévedést kell megelőzni –, pulzust meg nem mérek, csak légzést figyelek. Utólag láttam, hogy az első 21 kilométert tényleg sikerült viszonylag egyenletesen futni, pont 5:40-es átlaggal, ami kb. 5:32 és 5:49 között szórt. Ezt én sikerként könyvelem el: síkon alig szoktam futni, fogalmam sincs, hogyan és milyne technikákkal lehet az egyenletesen futott hosszú távokat kivitelezni. Terepen meg hát nyilván sétálni kezd az ember az első fenyegető emelkedő láttán.
Innemtől már fotózni is volt időm, felfedezni a velencei partszakasz sajátos romhalmazát. Például az egykor szebb napokat látott Ifi Szálló történelmi éttermét, az egykor Arató Diszkók legendás helyszínét. Most egyébként airsoft-pályaként üzemel, pedig lehetne brutalista építészeti múzeum is. Bónuszként ott díszeleg rajta az ország egyik legjobb CIPOE tagje.
De hogy maradjon meglepetés a végére: hiába lassultam le, alig három kilométerrel a cél előtt, Gárdonynál azon kapom magam, hogy totál elszállt a szívverésem. Mint írtam, pulzust sose mérek, de egyszerűen olyan szívdobogás tört rám, hogy meg is kellett állnom. Pár perc alatt helyreállt ugyan, de onnantól csoszogás volt, lényegében kilométerenként meg-megállás, és küzdelem a meg-meglóduló szívdobogással. A „befutó” már tényleg nagyon kínosra és szenvedősre sikerült.
Fogalmam sincs, mi okozhatta ezt. A legvalószínűbb magyarázat, hogy délelőtt 9-re már rohadt meleg lett, csak nem vettem észre. Pedig Isten látja lelkem, rendesen hidratáltam (a futók valamilyen okból ezt a szót használják az ivásra), de a futás után láttam, hogy ekkorra már 32 fok lett, úgyhogy érthető a pulzus erupciója. Hiába, ez is csak megerősíti legfontosabb alapelvemet: hogy normális ember május 1. és reggel 8 után egyáltalán nem fut.
Így végződött sokéves futókarrierem első Velence-tó kerülése. Messzire sikerült futni a bajaim elől, de Ben-ce mesternek igaza volt abban, hogy három óra múltán pont oda jutottam vissza, ahonnan elindultam. Ez is megvolt, és arra pont jó, hogy mondjuk egy év múlva egy sztenderd mérés keretei között, ugyanezt lefutva kiderüljön, hogy történt-e valami egy év alatt.
