Ultrabalaton 2020

Egy tavaszról őszre tolt balatoni váltóverseny. Ötfős csapat, kétszázhúsz kilométer, huszonegy órás teljesítés, fejenként 42 kilométer futás és 180 kilométer kerékpározás. Életem második Ultrabalatonja (az elsőről szép hosszú beszámoló itt) legalább annyi tanulsággal szolgált, mint az első. Ezek közül a legfontosabb, hogy Fonyód és Fűzfő között mindig esik. A második legfontosabb, hogy a végén mindig kisüt a nap.

„Agyvelőm: tó. Hasznos, komoly. Hullámzik déltől hajnalig”

(Nemes Nagy Ágnes: A szörny)

Hogy mi veszi rá az egyszeri, amatőr terepfutót, hogy húszórányi szívás, nyolcórányi esőben ázás, 180 kilométer bringázástól feltört fenék, maratoni távú futástól sajgó boka ellenére gondolkodás nélkül visszatérjen egy aszfaltos körversenyre? A „gondolkodás nélkül” lényegében szó szerint értendő, ugyanis, ha jól emlékszem, tavaly májusban rögtön a hazatérésünk délutánján írtam a csapattársaimnak, hogy idén mindenképp számítsanak rám.

A Balaton ritmusa

Az Ultrabalatonra valahogy mindenki visszatér, én legalábbis kevés futóval találkoztam, aki azt mondta volna, hogy „soha többet”. Az ország egyik legnépszerűbb és legnagyobb versenye, most már, a tizensok fős csapatokkal majdhogynem tízezresre duzzadt tömeggel, ötvennél több frissítőponttal, több száz autós váltókaravánnal, a pontokon dübörgő, kötelező lakossági négynegyeddel…

És hát nyilván mindenki másért tér vissza. Van, aki a buliért, a jókedvű, kicsit feszkós, éppen ezért felszabadult együttlétért. Van, aki az adrenalinért, a váltópontokon izgulásért, a hangosan kiabálós drukkolásért. Van, aki a szervezés és szervezkedés öröméért, mert mondjuk egy 13 fős csapatot összelogisztikázni tényleg embert próbáló feladat lehet. Van, aki a sportteljesítményért, az óramű-szerűen működő csapatért, a tizenhat órás teljesítésért, a brutális 3:30-as tempókért. És persze ne feledjük az eredeti célt: van, aki az emberfeletti próbáért, a gyilkos, befelé űrhajózós magányban végigküzdött 220 kilométerért.

Én pontosan tudom, hogy miért éreztem szinte azonnal ellenállhatatlan vágyat a visszatérésre: a ritmusért. A ritmusért, amelyet a legjobban a mottóként választott Nemes Nagy-idézet fogalmaz meg: „Agyvelőm tó. Hasznos, komoly. / Hullámzik déltől hajnalig”. Nemes Nagy egyébként is nagy kedvencem, nincs még egy magyar költő, aki ilyen mélységgel képes a természetről beszélni – erről itt áradoztam bővebben. Egyik legnagyobb erénye, hogy nagyon plasztikusan képes megmutatni a külvilág és a tudat összefonódását. És itt pont erről van szó: ez az „agyvelő mint déltől hajnalig hullámzó tó” tökéletes leírása az Ultrabalaton egyedülálló versenyritmusának.

Az Ultrabalaton – legalábbis abban a formában, ahogy a mi ötfős csapatunk teljesíti – nagyon különös tudatállapot. A tavalyi beszámolóban leírtam már a rendszert: öt ember, négy biciklivel, az éppen nem futó váltótagok bringával mennek előre a váltópontokra. A befutó ember átveszi az váltó ember bringáját, és teker előre, míg négy váltás múlva ismét rákerül a futás sora. Így mindenkire jut nagyjából egy maratoni távnyi futás (négy részletben), illetve körülbelül 180 kilométer bringázás (szintén négy részletben), nagyjából 20-21 óra alatt.

Ez a rendszer egészen különös és egyedülálló ritmust ad a versenyzésnek. Húsz órán keresztül szinte megszakítás nélkül ott vagy az úton, szinte karnyújtásnyira a Balatontól (leszámítva a Káli-medence kitérőjét), belesimulsz egyrészt a naplementébe, a holdfelkeltébe, a hajnalba, a délelőtti napfénybe, a hullámverésbe, másrészt a verseny, a váltások, a futók és kísérők, a váltópontok hullámzó aradásába. Hangsúlyozom, ez nem az ultrafutás súlyos, fanatizmussal határos, aszketikus monotonitása, nem a kíméletlen küzdelem önmagaddal – ó nem, az egy egész más tudatállapot.

Fizikai erőfeszítés persze ebben is van, nem akarom sem lebecsülni, sem felmagasztalni ezt az elaprózott, felszalámizott, úszás nélküli „kétharmad ironmant”, de pont annyi amennyit még különösebb önuralom, vasakarat és erőfeszítés nélkül egy viszonylag jó kondiban lévő, egészséges felnőtt meg tud csinálni.

A tavalyi versennyel ellentétben most én voltam az első futó. Nagyon vicces az Ultrabalaton rajtjában – aminek legendásan nagy feneket kerítenek, udvari fotóssal, szpíkerekkel – úgy álldogállni, hogy négy biciklista vesz körül. Az első futásnak nincs különösebben szimbolikus jelentősége, pusztán annyi, hogy rögtön belemerülsz az a verseny hullámzásába. Az „agyvelőd” rögvest „tóvá” válik, és a „hullámzik déltől hajnalig” metaforáját csak erősíti, hogy a csapatunk is délben indult. (Legalábbis a csillagászati délben, hiszen a nyári időszámítás szerint 13:05-kor rajtoltunk.)

Hátrányok, előnyök

Nem tudom pontosan, hogy a vírus vagy az utóbbi időben durván felduzzadt mezőny miatt, de idén először az ultrások, tehát az egyéniben, duóban és trióban indulók egy nappal korábban rajtoltak. Ez azt jelenti, hogy teljesen szétvált a mezőny, a 4-13 fős csapatok egyáltalán nem találkoztak az ultrafutókkal (esetleg talán a leggyorsabb csapatok a leglassabb ultrásokkal). Verseny közben jöttem rá, hogy ez mennyire fáj nekem.

A tavalyi Ultrabalatonom legnagyobb élménye volt az ultrázók között futni, látni kegyetlen küzdelmüket, elbringázni mellettük, aztán a váltóponton figyelni, ahogy befutnak-vánszorognak. Biztatni őket, tisztelni a teljesítményt, az elkötelezettséget, az elhivatottságot. Az ultrázókkal együtt futni: ez tétet ad az egész versenynek, mélységet, komolyságot, dimenziót.

A tavalyi versenyen az ultrások rengeteget tettek hozzá a feljebb emlegetett „ritmushoz”, e különösen hullámzó tudatállapothoz. Most nagyon hiányoztak. Valahogy olyan demitizálttá, hétköznapivá vált nélkülük az Ultrabalaton – egy kicsit olyan, mint bármelyik másik verseny. (Később aztán több ultrással beszéltem, és bármily meglepő, nekik is hiányzott a tömeg, a hangulat, a magányos kettőhúsz küszködését némiképp oldó zsezsgés.)

Ezzel szemben állt az Ultrabalaton történetének talán legnagyobb fordulata: a műanyag poharak elhagyása a frissítéseknél. Nagyon ritkán indulok aszfaltos „tömegversenyeken”, de mindig sokkol a brutális pohártermelés. Tavaly, első Ultrabalatonomon egészen elképesztett, hogy mi zajlik a frissítőpontokon, a pár óra alatt összegyűlő teherautóplatónyi szemét, az a laza nemtőrödömség, ahogy mindenki kezelte ezt a kérdést. Ehhez képest, úgy tűnik, 2020-ban villámgyorsan átment a szervezők üzenete: idén nincs eldobható pohár, mindenki hozza a magáét.

Egész egyszerűen nem lehet leírni a különbséget: normális, tiszta, szinte hulladék nélküli pontok, majdhogynem mindenütt profi személyzet, amelynek tagjai magával ragadó előzékenységgel töltik a kulacsot/saját poharat a ballonokból. Innen is lenyűgözve gratulálok a szervezőknek: ez az egyszerű gesztus, a poharak elhagyása egészen más szintre emelte az Ultrabalatont.

Megyefoci

A verseny előtti közös felkészülés tulajdonképpen kimerült az afelett való Messengeres aggodalmaskodásban, hogy csak ne olyan időjárás legyen, mint tavaly! Mert tavaly brutálisat szívtunk, éjfélkor ránk szakadt az ég, és reggelig el sem állt, nyolc órát futottunk-bringáztunk a zuhogó esőben, a tó felől fújó, elsöprő erejű szélben. Az esetből tanulva most még a pótzoknit is a pótzokni pótzoknijába csomagoltuk, egy Sargasso-tengernyi nájlonhulladékba rejtve ruháinkat. A babonás rettegés közben persze azzal nyugtattuk magunkat, hogy igazából felesleges az aggodalom, annyira úgysem lehet szar, mint tavaly volt. Nos, óriásit tévedtünk.

Udvarinál fejeztem be az első futásomat, és mire Akalira bringáztunk, ilyen derék, szupercellásan hullámzó felhők igazolták, amit az előrejelzésekből nagyjából már úgyis tudtunk: hogy itten hamarosan durva viharok jönnek. Szerencsére ez az első nyúlvány gyorsan eloszlott, mi pedig békésen biciklizhettünk Szepezdig, ahol…

…ahol belefutottunk a megyehárom egy kulcsmeccsébe, a Szepezd–Akali-összecsapásba. Aki olvasta mondjuk a tavalyi Bükki kilátásokról írt beszámolómat, az tudhatja, hogy nekem gyengém a megyefoci. Főleg úgy, hogy éppen a pálya mellett cangázunk el, amikor a hazai csapat bődületes gólt lő… Verseny ide, ritmus oda, nem volt kérdés, hogy itt meg kell állnunk, és a helyi szurkolókból ki kell szednünk, hogy mi is a helyzet. A Szepezd végül 5:1-re verte az Akalit, Krómer Patrik mesternégyesével. És mivel a Tapolcai Öregfiúk is legyőzték a Nemesgulácsot szoros 3:2-re (a Gulács nagyon összeszedte magát, tavaly 8:1-re kaptak ki a Tapolca ellen, azon a meccsen ott voltam, éppen a tavalyi Napfelkelte félmaraton előtt), ezért a Szepezd maradt a második helyen a megyeháromban, mindössze egyetlen ponttal lemaradva a pontvadászatban.

Nem kellett sokáig tekernünk a következő meccsig, a megyehárom újabb rangadóját a következő településen, Révfülöpön rendezték, ahol a Lesenceistvánd volt a vendég. Itt már szorított az idő, igyekeznünk kellett, hogy odaérjünk a váltáshoz, így csak egy gyors fotóval tudom bizonyítani elkötelezettségemet a megyefoci iránt.

Révfülöp és Badacsonyörs, a Varga Pincészet után szétszakad a csapat. Nekem valahol itt üt be az anyag, itt kezdődik az Ultrabalaton – magányosan repesztek a badacsonyi naplementében, aztán végig a Római úton… Foszlányok kavarognak a fejemben, saját emlékek, egykori kirándulások, nyaralások, futások, a tavalyi Ultrabalaton töredékei, a Tanúhegyek nyomában fantasztikus terepmaratonja, Kisfaludy regéi, Eötvös Károly kacskaringózó mondatai:

Kúpok fénylő orommal, szőlőhegyek zölden ragyogva, erdők fekete foltjai, zöld mezők, arany vetések, száz falu, ezer hegyi hajlék, csárdák, malmok, útszéli sorfák, patakok, csatornák, magas bércek, fehér házak, korhadt és mégis fényes várromok, Szentgyörgynek és Badacsonynak komoly fensége, s az a Balaton mintha rám nevetne, s az a nádas mintha nekem súgna-búgna, s a látásnak messze határán égnek, földnek, Bakonynak, Tihanynak, tengervíznek édes ölelkezése, bizalmas összehajlása, s mindez egymást kerülve, váltogatva, kergetve, egymással összejátszva s a hátam mögött nyugvó nap arany sugarával ragyogón fölékesítve: íme, ez a kép rohanta meg lelkemet. A jelennek minden élettünete, sok százados múltnak minden árnya, természetnek ősalkotásai, emberkéznek apró szép dolgai együtt, egymás mellett. Van-e még ily ragyogó foltja több a kerek világnak?

Igen, ezek a hosszúra nyúlt, maratoni pillanatok, ez az „édes ölelkezés”, ez az „egymást kerülgetve, váltogatva, kergetve, egymással összejátszva” – ez az Ultrabalaton különleges, varázsos ritmusa, amely ellenállhatatlanul vonz. Tördemicen van a váltópont, a kezdődő szürkületben kezdem második futásom, fel Szigligetre, aztán egy végtelen, enyhén lejtő, nyílegyenes úton le Edericsre. Talán ez az egyetlen szakasza az egész útvonalnak, ahol 5 kilométeren keresztül tényleg tökegyenesen, egyetlen apró kanyar nélkül fut az ember. Van abban valami magával ragadó, hogy pont ezen a monoton sztrádán sötétedik rám, nyílegyenesen rohanok bele a fokozatosan rám boruló éjszakába…

Szupercella

A györöki váltóponttól újabb fordulatot vesz az út. Délnyugatról tompa fények villannak, lassú, lusta morgás jelzi a közelgő viharzónát. Monoton tekerés a fenékpusztai éjszakában, csak az újra és újra feltámadó és elülő szél, a derengő dörgések adnak újabb ritmust a versenynek. Ahogy egyre beljebb merülök a verseny („agyvelőm”) hullámzásába, lassan kimerevedik az idő, majdnem túltekerek a fonyódligeti váltóponton, annyira elkezdek befelé űrhajózni.

Szinte leszállni sincs időm a bicikliről, amikor egyszercsak leszakad az ég, és mire a frissítőponttól húsz méterre lévő vasútállomás tornácára evickélek, már bőrig áztam. Éjfél körül jár, Fonyódon. Pontosan úgy, mint tavaly. Szerencsére gyors zápor, pár perc alatt eláll, de addigra mindent eláztat. Megérkezik a váltótársam, indulok futni. Bamm, újabb brutális vihar. Alig fél órával az előző után, mintha dézsából öntenék.

Befejezem a futásom a déli part végeláthatatlan, egybeépült üdülőövezetében, azt sem tudom pontosan a hetvenes évek egyen-nyaralóinak útvesztőjében, hogy ez most melyik település. Csak annyit látok a zuhogó vízfüggönyön keresztül, hogy az egész déli part egyetlen hatalmas lomtalanítás, út mellé baszott laminált konyhabútorokkal és garanciát vesztett, lerozsdált fűnyírókkal.

Kettőkor újabb menetrendszerű özönvíz. Átázik a váltóruhám. Csak annak örülök, hogy a tavalyi időjáráshoz képest kifejezetten meleg van, egyáltalán nem fázom, és nincs az a kilátástalan, a hullámokat egészen a bicikliútig verő szél. Ez már Zamárdi. Tavaly itt gondolkoztam a feladáson, most békésen tekerek az ítéletidőben, hűvös nyugalomban. Agyvelőm: tó. Köszi, Nemes Nagy Ágnes! Aztán még egy. Meg még egy.

Ez az utolsó, hajnali öt körül a legdurvább, egyetlen összefüggő vízesés egész Siófok, szégyenszemre bemenekülök egy buszmegállóba, de itt is úgy érzem magam, mint egy akváriumban. Az üvegkalicka minden oldalán (ideértve a tetejét is) dől be a víz, én meg feladom a védekezést, visszaülök a nyeregbe (ahogy ránehezedek, úgy préselem ki belőle a vizet, mint egy szivacsból), és lényegében egy folyóban tekerek a következő váltópontra.

Több mint harminc éve túrázok, mászok, sítúrázok. Láttam már ennél jóval durvább viharokat is, terepfutóként is találkoztam már sok esővel, lásd a tavalyi Sunset Trail-teljesítést, de sosem tudom leküzdeni ezt a gátat: engem az eső paralizál. Tényleg totál megbénulok az esőben. Nincs kedvem átöltözni, kifejezett kínszenvedés a cuccaim között kotorászni, pakolászni. Elvesztek minden energiát, nem bírok rendet tartani a hátizsákban, vagy adott esetben a biciklistáskában. Ahelyett, hogy szépen elrendezném a cuccokat, csak behányok mindent. Mozdulni sincs kedvem, csak ülnék meredten, még az sem zavar, hogy teljesen elázom, csak ne kelljen csinálni semmit, ha ömlik az eső! A magamfajta esőparalizált embereknek kegyetlen erőfeszítés bármit tenni az esőben. Tudom, hogy ennem kéne valamit, de nem bírok. Még egy nyomorult izót is kínszenvedés kikeverni. Átöltözés? Szóba sem jöhet. Csak álljon el végre!

(Utólag megnéztem a műholdképet, Normandia fölött ott az a vidám ciklon, és a kép közepén, az a vidáman kavargó karocska Nyugat-Magyarország fölött – na, az produkált öt óra alatt öt irgalmatlan égszakadást.) Fél hat körül felcsillan a reménysugár. Mire befutok az akarattyai váltópontba, eláll az eső és pirkadni kezd. Itt fogad az örömhír: a váltótársam ott áll, a hátsó kerék leszedve, a cuccok szanaszét, defekt van, valahogy vissza kéne rakni a belsőt, meg szerezz egy pumpát, mondja biztatóan, aztán elviharzik egy másik bringával.

Mondjuk megértem, nekem ez volt az utolsó futásom, neki van még egy, de itt, a Balaton egyik legrondább helyén, az akarattyai CBA előtt, csuromvizesen, száraz ruha nélkül, egy maratoni távú futással meg százötven kilométer bicózással a lábamban nem egy nagy élmény belsőt feszíteni a felnire, meg pumpát kajtatni az éppen váltó csapatok között. Szerencsére egy Ultrabalatonon csak segítőkész emberek vannak, egy csapatfurgon hátuljából villámgyorsan előkerül egy vérprofi pumpa, három nyomás és megvan a két bar, ennyi pont elég lesz Füredig, hajrá!

Csopaknál utolérem a többieket, eddigre kisüt a Nap is, pontosan úgy, mint tavaly. Még arra is van időm, hogy a keleti medence legjobb helyén, a Csopajóban elköltsek egy jól megérdemelt reggelit, és ezalatt teljesen meg is száradok.

Innentől meg már tényleg csak a diadalmas befutó marad. Áldom a csapattársaimat, hogy engem raktak első futónak, így a végére nem nekem kell futnom, hanem a ritmust teljesen átélve tekerhetek a bársonyosan simogató napsütésben, élvezve a jutalomjátékot.

A testemben még dübörög az adrenalinnal kevert endorfin (meg a csopaki IPA, Óvatos Duhaj), végtelen boldogság és mindent átitató elégedett nyugalom, a füredi sétány menő arcok által ültetett hársfái alatt, a szikrázó, ősz eleji napfényben, és nagyjából már most tudom, mielőtt egymást összevárva, együtt befutnánk, hogy délután már írni fogok a többieknek, hogy jövőre mindenképp számítsanak rám.