#076 Sunset Trail

Akkor fuss, ha jól esik!

A Magas-Vértes bükkjei között

Van ez a kissé kincstári, de azért sokat alkalmazott, és elég találó bátorító mondatocska, amellyel az özönvízben szaladgálást nyugtázzák a terepfutók: „Akkor kell futni, amikor jól esik!” Nos, pontosan ezzel a mondattal fogadott minket a vértesi instant terepmaraton, a Sunset Trail céljában az egyik szervező, hogy átadja a finisher érmeket. Ami ezt a mondatot megelőzte: hatórányi folyamatos ázás a kilátástalanul zuhogó esőben, tapicskolás a sárban, és reménytelen küzdelem a telefon csuromvíz kijelzőjével, hogy egyáltalán le tudjuk olvasni a kódokat az ellenőrzőpontokon. Életem egyik legvizesebb negyvenkét kilométere.

Egy instant terepmaraton

A Sunset Trail, ez a gyönyörű, maratoni távú körút a Vértesben tulajdonképpen a legendás Vérkör, a nagy múltú vértesi utratrail és teljesítménytúra fiatalabb kistesója. A honlapja is büszkén hirdeti, akár egy hollywoodi filmplakát: „A Vérkör alkotóitól”. A Sunset annyira fiatal, hogy alig múlt egy éves, és eddig még háromszázan sem mentek végig rajta – összehasonlításul, a Vérkör már közel ezer teljesítővel büszkélkedhet, a legnépszerűbb instant trail, a Szénás Kör kisebbik, 31 kilométeres távját meg több mint kétezren teljesítették már.

Magukat az instant traileket – remélem – nem kell bemutatni: olyan, bármikor teljesíthető trailekről-teljesítménytúrákról van szó, amelyeken a teljesítést általában online bejelentkezések vagy rögzített GPS-trackek igazolják. Kis instantrailológia itt.

A Sunset Trail esetében egyébként nem beszélhetünk „bármikor teljesítésről”, ugyanis létrehozóinak van egy kikötése (a szintidőn túl): az induló „legyen gyorsabb a Napnál”, azaz kizárólag nappal, napkelte és napnyugta között lehet teljesíteni. A trail egyébként a klasszikus QR-kódos túrák közé tartozik, tehát az ellenőrzőpontokon lávó kódokat kell telefonnal beolvasni, és megnyitni a linkeket, így kapja meg a teljesítő a visszaigazolást. Ebből a szempontból pont olyan, mint a már említett Szénás Kör, a Bükkös Kör vagy a Bükk 900-as csúcsai.

Vérteskozma felett
Vérteskozma felett

Az útvonal az Északi-Vértes klasszikus látványosságait érinti, pont maratoni távon: Oroszlányból indul, újtba ejti Majkpusztát, Várgesztest, Vérteskozmát, Körtvélyespusztát, Vértessomlót és fölötte a Nagy-Somlyó kilátóját, hogy a Majki-tó mellett térjen vissza Oroszlányba. Szinte sajnálja az ember, hogy van szintidő, mégha meglehetősen nagyvonalú is, 7 óra, mert szívesne benézne a majki kolostorba, a bányászmúzeumba, a gesztesi várba vagy a körtvélyesi temetőbe. Imádom a Vértest, e barátságos, ám rém nagyvonalú hegységhez való viszonyomról itt írtam bővebben, amikor nemrég a Vértes Terep Maratonon jártam.

Oroszlány

Külön említést érdemel a rajt-cél város, Oroszlány. Talán azért, mert a gyermekeim anyja dunaújvárosi, talán azért, mert a legjobb magyarországi kirándulóhelyekre bányász- és iparvárosokon keresztül (Bükk – Miskolc; Mátra – Bátonyterenye, Recsk, Gyöngyössolymos; Mecsek – Komló, Pécsvárad, Kővágószőlős; Gerecse – Tatabánya, Tardosbánya;  Pilis – Dorog; Medves – Salgótarján; Zemplén – Rudabánya, Telkibánya; Vértes – Oroszlány, Gánt; Bakony – Ajka, Várpalota) vezet az út, hogy az igazán kemény külföldi példákat (Fogarasi-havasok – Zsil-völgy; Szlovák-paradicsom – Dobsina; Hochschwab – Eisenerz) ne is említsem; talán azért, mert életem egyik legnagyobb filmélménye Tarkovszkij éppen negyven éve bemutatott Sztalkere; szóval valamiért nekem nagyon a szívem csücskei ezek a szocializmusból ittragadt, megpusztult, de a fennmaradásért félelmetes életerővel küzdő iparvárosok.

Oroszlányt tulajdonképpen az eocén-program hívta életre, és annak bukása jelentette a vesztét. Az egykor a Csákok egyik, mára teljesen rommá vált várának ellátására alapított, alig pár száz fős faluból így lett egy évtized alatt húszezres bányászváros. Én először több mint harminc éve, 1986-ban voltam Oroszlányban, pont bányásznapon, alig pár évvel az egyik legszörnyűbb magyarországi ipari szerencsételenség, a több mint harminc ember életébe kerülő márkushegyi bányarobbanás után. Abban az évben egy másik ipari katasztrófa, a csernobili nyomta rá bélyegét az életre, de még mi, nemtörődöm tinédzser kirándulók is éreztük Oroszlányban a gyász mindent betöltő szagát.

Aztán Oroszlány pontosan ugyanarra a sorsra jutott, mint a többi, erőltetett iparosításra épülő település: lassú kínhalál lett az osztályrésze. Nagy nehezen kilobbizott állami támogatások tartották életben a gazdaságtalan termelést, amíg szép lassan el nem halt az egész. Az utolsó barnaszén-bányák pár éve zártak be, az eocén-program tulajdonképpen katasztrófa volt, de ez a legkevésbé vigasztalta Oroszlány tizennyolcezer lakóját, akik valójában egy hatalmas zsákfaluban éltek-élnek.

A magyaroszági turizmusnak, és ezen belül a túrázás-terepfutásnak van egy különös jellegzetessége: mégpedig az, hogy az – egykori – bányavárosok elképesztően erős természetjáró-kultúrával bírnak. Ahogy a dorogi bányászok karbantartották a Getéket vagy a Pilist, és a mai napig működtetik például a csodás fekete-hegyi kulcsosházat, a tarjáni bányászok gondozták a Karancs-Medves vidékét, a tatabányaiak gondoskodtak a Gerecséről, a komlói egyesületek a Mecsekről, úgy vigyáztak az oroszlányiak a Vértesre.

A Sunset Trailt és a Vérkört is az Oroszlányi Sport Egylet természetjáró szakosztályának tagjai, a Kószákalkották meg”, és bár ők maguk már nyilván nem bányászok, de a tradíciók nagyon erősen érződnek. Különös összjátéka a sorsnak, hogy pont a mi Sunset-teljesítésünk estéjén, május 22-én az egylet kosárlabda-szakosztálya, az OSE Lions több ezer őrjöngő oroszlányi szurkoló előtt nyerte meg a magyar bajnokságot, pont abban a sportcsarnokban, amelynek bejárata a Sunset Trail rajt-cél checkpointja is. Sajnos mi voltunk a bénák, hogy a futás után rögtön hazajöttünk, és nem néztük meg a meccset. Innen üzenem a Sunset szervezőinek, hogy éremátadáskor legközelebb szóljanak, mert nem tudok elképzelni nagyobb flasht, mint egy délceg futás után egy jóízű szurkolást, mint azt például márciusban, a Bükki Kilátások után meg is tettem.

Akkor fuss, ha jól esik!

A korábban említett Vértes Terep Maraton szlogenje egyébként az, hogy „Legyen ez az első terepmaratonod!”, hiszen a Vértes barátságos, viszonylag lankás, jól futható ösvényekkel és erdészeti utakkal tarkított, nem túl technikás, de annál szebb, klasszikusabb, jellegzetes középhegységi terep. Valószínűleg ez győzte meg alkalmi futótársamat, Rolandot is, hogy érdemes itt, a Vértesben kipróbálnia magát első terepmaratonján. Hát, közel egy év futkározás, és öt terepmaraton után nyugodtan mondhatom, hogy ha nekem ilyen lett volna az első, akkor nem biztos, hogy lett volna több.

Az eső tulajdonképp abban a pillanatban kezdett el esni, hogy viszonylag későn odasétáltunk az oroszlányi sportcsarnok bejáratához, hogy az ablakba rakott lapról leolvassuk a rajtkódot. Ekkor még pont annyira szemerkélt, hogy értelmetlen dolognak tartsam felvenni az esőkabátot, hiszen 1) úgyis mindjárt eláll; 2) majd az erdőben úgysem esik annyira. Ez a két feltételezés a terepfutó logika két alapvetően téves premisszája, amelyekre érdekes módon komplex világképeket építenek alkalmazóik. (Mondjuk ebből a szempontból – mármint hogy téves feltételezésekre komplex világképeket építenek – a terepfutók egyáltalán nem különböznek bármely dogmatikus ideológia követőitől a katolikusoktól a marxistákon át a szürrealistákig.)

Hát nem, kedves terepfutók, az eső egyáltalán nem áll ell mindjárt, és ha nem áll el mindjárt, akkor az erdőben is épp úgy fog esni, sőt még jobban. Az eső sosem-ellálló természetéről egyébként a két héttel ezelőtti Ultrabalaton is meggyőzőtt, annyival árnyalva a képet, hogyha mégis eláll, akkor a legrosszabbkor kezdi újra. Ez meteorológiai tény.

Kis sár
Kis sár

Két kilométer után, Majkpusztánál már nagyon zuhogott, és mire nyolc kilométer után Várgesztesre értünk, már az erdő is átázott. Persze, van egy – maratoni távon induló terepfutók szempontjából – értelmezhetetlenül rövid idő, amíg a késő tavaszi erdő lombja átmenetileg feltartóztatja az esőt, de aztán a koronaszint megadja magát, és nagy, hízott cseppeket kezd eregetni. Az erdőn néha végigsöpör egy-egy szélroham, ami olyan, mintha a túlbuzgó vendéglős éppen a nyakadba partvisnyelezné az esküvői sátorponyván megült vizet. És ha már esküvő, akkor nyilván November Rain.

Két óra után átáznak az utak. Szerencsére a Sunset Trail útvonala viszonylag kulturált ösvényeken vezet, és nem erdészeti munkagépektől széthordott, cuppogós sártengereken keresztül. Három óra után elfogy az összes száraz ruhaanyag, zsebkendő, trikósarok, gatyaszegély, ami önmagában nem lenne baj, de egy kizárólag okostelefonnal leolvasható checkpointos instant trailen váratlan problémákat okoz.

Esőisten siratja
Esőisten siratja

Például a kijelző egyáltalán nem reagál. Nedves ujjad csúszkál a vizes kijelzőn, esélyed sincs, hogy megnyisd a QR-kód-olvasót, de nekem igazából amúgy is mindegy, hiszen szemüveges vagyok, és nem látok semmit, mert már a lencséket sem tudom megtörölni.

Ilyenkor a lejtők rosszabbak, mint az emelkedők. Eleve nem látok semmit a szemüvegemen megálló víztől és a rajta kicsapódó párától, és minden lépésemre jut még egy lépéshossznyi csúszás. Persze, sokat tud a Salomon XA Lite, de ennyit azért nem – a talpát már amúgy is megkoptatta a belerakott ezer kilométer. Az ember ilyenkor pont fordítva fut, mint egyébként: száraz időben a köveket kerüli, most meg pont a köveket keresem, azokra lépek, mert azok nyújtják a stabilitás minimális illúzióját.

Fenn, a Magas-Vértesben
Fenn, a Magas-Vértesben

Ketten együtt legalább húsz-harminc percet elszarakodtunk a vizes kijelző bűvőlésével a checkpointokon. A vastag, lusta, alacsonyan lógó felhőréteg, a vizes lombkorona szanaszét szórja a GPS-jelet, a nedves kijelzőn amúgy sem lehet navigálni, tehát tulajdonképpen fogalmad sincs, hogy hol vagy. Azért mégis csak igazuk van az oldschool tájfutóknak, akik laminált Cartographia-térképekkel, meg totál analóg laptájolókkal győzik le az erdőt. Úgyhogy további húsz-harminc perc elment a „Szerinted hol a faszban vagyunk?” heideggeri kérdésének tisztázásával.

Ezzel kezdeni

Ettől függetlenül az eső, mint általában a közép-európai hegységekben, csak mág intenzívebbé teszi a táj élményét. A Vértes az egyik „legkisebb” magyarországi középhegység, alig négyszáz méteren terül el fennsíkszerű, gyalult felszíne. Annál nagyobb az élmény, ahogy itt, ezekben az alacsonyan fekvő, telepített szálbükkösökben megülnek a mélyre lógó felhők.

Bükkös a Magas-Vértesben
Bükkös a Magas-Vértesben

A Sunset Trail az egyik legbarátságosabb terepmaraton, a negyvenkét kilométeren alig ezer méter szintet lehet felhalmozni. A hazai terepmaratonok zöme, mondjuk a Tanúhegyek nyomában vagy a Panoráma Trail minimum 1500 méter szintemelkedést tartalmaz, sokkal keményebb lejtőkkel-emelkedőkkel. A Vértes egykorú, hatalmas bükköseiben komolyabb szintek nélkül is úgy érezhetjük magunkat, mintha 8-900 méteren járnánk a Mátrában vagy a Bükkben, a távolságok viszonylag emberiek, és az erdőben romantikus romvárak (Vitányvár, Gesztes), barátságos kirakatfalvak (Vérteskozma), csodaszép, vonalzóval húzott völgyek (Fáni-völgy), és romantikus kulcsosházak (Körtvélyespuszta, Mindszentpuszta, Csákányospuszta) fogadnak.

Szikár lábsár
Szikár lábsár

Öt-hat óra esőben ázás és sárban tapicskolás után a futót már nem igazán zavarja, hogy hogy néz ki. Az eső természetesen szinte abban a pillanatban elállt, hogy visszaérkeztünk az oroszlányi sportcsarnokhoz, és fogadtuk az elénk kijött szervező gratulációit. Tőle tudtuk meg, hogy velünk egyidőben a Vérkörön is indult valaki, de ő 42 kilométer, a maratoni táv után sajnos feladta az időjárás és a terepviszonyok miatt. Hát, hetvenhetet mi sem vállaltunk volna be, ez a maraton épp elég volt, de jobb időben biztos visszajövünk még a Vérkörre.

Olvass többet

“#076 Sunset Trail” bejegyzéshez 5 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük