#057 Vértes terepmaraton | 2019.03.10.

Domesztikált vadon

A Haraszt-hegyen a Vértesben

A Vértes kedves, nem tagadom
(Amorf Lovagok: Napséta)

Tulajdonképpen ez volt az a verseny, amelyen eszem ágában sem volt elindulni. A Vértessel távolságtartó, tiszteletteljes viszonyt ápolok: szeretem ugyan és érzelmes kapcsolat fűz hozzá, de annyira nem izgatott, hogy kezem-lábam törve nevezzek egy itteni versenyre. Az elmúlt két hétvégén egy-egy napot egyébként is versenyen töltöttem, igazán nem hiányzott még egy a naptárból. Aztán amikor Terepfutas.hu cikkíróként kaptam egy ellentmondást nem tűrő Facebook-üzenetet a főszervező Csanyától, miszerint „Tessék nevezni!”, elgondolkodtam. Igazából még sosem futottam ennyit, és az áprilisi nagy durvulások, a Mátrabérc meg az UltraKék előtt kifejezetten reálisnak tűnt egy ilyen kis „laza”, barátságos terepmaratonnal felkészülni. „Ultramaraton”, ez egyébként is marha jól hangzik, még akkor is, ha csak nyolc kilométerrel több egy maratonnál. Meg hát, ez a „tessék nevezni!” voltaképp egy VIP-helyet jelentett, és épp eleget voltam újságíró ahhoz, hogy tudjam, az ingyen dolgokra azonnal rá kell hiénázni. (A sajtótájékoztatókon se hagyjuk a szervező nyakára rohadni a szendvicset, ezért vagyok olyan ügyes a frissítőasztaloknál is.)

Egyszóval, a Vértes. Régi, több mint harminc éves, és ennek megfelelően bonyolult viszony fűz a Vérteshez. Hiába van nagyon közel Budapesthez, valamiért csak nagyon ritkán jutok el ide. A Vértes nekem igazából egyet jelent: ráérős gimnazista-egyetemista ifjúságomat, amikor évente háromszor-négyszer megfordultunk e végtelenül barátságos és változatos hegység hívogató kulcsosházaiban. „A Vértes kedves, nem tagadom” – hallgattam másfél évtizeddel később Tariska Szabolcsot és Tövisházi Ambrust az Amorf Lovagok gyerekzenekarban, és valóban… A Vértes igazából egy nagyon kedves hegység.

Az emberközeli terepmaraton

Van itt minden, de ez a minden olyan emberközeli. Vannak itt csodás kilátással kecsegtető látványos ormok, de közülük a legmagasabb is alig négyszáz méteres. Vannak mohos sziklákkal pettyezett, szűk szurdokok, de a leghosszabb is pár száz méter. Vannak vakítóan fehér szirtekkel csipkézett meredek letörések, de nyomába sem érhetnek – legalábbis méreteikben – mondjuk a Bükk múlt héten megfutott sasbérceihez. És persze vannak hatalmas rengetegek, végtelen tölgyesek és látványos bükkösök, de az egész valahogy sokkal barátságosabb, emberibb léptékű, mint akár csak a szomszédos Gerecsében.

 

És ott vannak a kedvenceim: a nagy erdőség stratégiai pontjain elszórt tanyák, egészen pontosan „puszták”, amelyek zöméből – az egykori eocén program jóformán egyetlen pozitív öröksége – vadregényes kulcsosházakat varázsoltak a tatabányai és oroszlányi bányászok turistaegyletei. Csákányospuszta, Kőhányáspuszta, Mindszentpuszta és a többi – számomra ezek a Vértes igazi kincsei, ahol pompás hétvégék tucatjait töltöttem el egykor. „Jobb nekünk a Vértes vadonában, / kis tanyánk ott nyugodalmat ád” – mondja Vörösmarty, és el kell ismernem, marhára igaza van.

Hát ebben a Vértesben, ennek is az északi részén rendezi évről-évre a Terepfutas.hu finom vonalvezetésű terepmaratonját, a tizenvalahány év alatt kultikussá vált „vétéemet”. A Vértes terepmaraton már-már Futanet- vagy BSI-méretű megarendezvénnyé nőtte ki magát. Igazán nem futok régen, viszonylag kevés versenyen voltam, így aztán mellbevágó élmény volt belépni egy sportcsarnokba, amelyben közel ezer terepfutó zsibong.

Négy táv, két rajt, kilencszáz versenyző… mindettől függetlenül a VTM tényleg nagyon barátságos verseny, és ennek oka – a gördülékeny és családias szervezésen meg az előzékeny és családias közösségen túl – maga a Vértes. Ez a finom lankás, szelíden hullámzó, titkos völgyekkel teli domesztikált vadon.

Domesztikált vadon: kilátás a körtvélyesi földmérőtoronyból
Domesztikált vadon: kilátás a körtvélyesi földmérőtoronyból

Mert melyik még az a magyarországi középhegység, ahol olyan szellősre lehet tervezni egy ötven kilométeres tracket, hogy csak ezerkétszáz szint fér bele? Talán csak egy körözés a Bükk-fensíkon ilyen. Látszik pedig, hogy itt minden lehetséges szintet belezsúfoltak, a Nagy-Csákány tömbjéről le Csákányospusztára, onnan fel Vitányvárhoz, le Várgesztesre, át Vérteskozmára, le a Fáni-völgybe…

Tulajdonképp alig akad „megfuthatatlan” emelkedő, annál több finom, puha rugózású, lazán kanyargó erdészeti út. Nyilván ez az útvonal az, ami maga lehet a terepfutó sárpokol egy háromnapos, kiadós eső után, de így, ebben a semilyen-semolyan, friss, tavaszi, viszonylag száraz időben maga a tökéletesen futható természet-mennyország.

Mindenütt futók: az összeérő ösvények Körtvélyespusztánál
Mindenütt futók: az összeérő ösvények Körtvélyespusztánál

„Ultra”

Ezen a terepen az egyetlen kihívás maga a táv. Soha életemben nem futottam még „ultrát”, már ha nevezhetjük ultrának a negyvenkettő helyett ötvenet. Későn indult, lassú, öreges, ebben-a-korban-minden-nap-ajándék típusú fejlődésemben mégis fontos állomás volt ez, hiszen az eddigi két maraton után életemben először futottam több kilométert, mint ahány éves vagyok. Ez nyilván nem valami egzakt edzéselméleti megállapítás, inkább egyfajta personal milestone, személyes mérföldkő, a mérföldkövet szó szerint értve.

Alapvetően rövid, háromnegyed éves futó-pályafutásom alatt most éreztem először, hogy ez már sok. Az utolsó hat-hét kilométer, tehát nagyjából a hallgató-völgyi frissítéstől, a maratoni távtól a célig már jókora senyvedés volt, csak húztam a belemet, sajgott a combom, gondolataim a hátizsákban lapuló Richtofit körül forogtak, de nagyjából sejtettem, hogy ha most megállok kenegetni-masszírozni, akkor soha nem indulok el újra.

Körtvélyespuszta mellett
Körtvélyespuszta mellett

Nem voltak egyébként óriási, embert próbáló céljaim. Reggel, a várható tíz-tizenegy fok és az 1200 méter szint tudatában körülbelül 6 óra 30 perc és 6:40 közé tettem a teljesítést. Nem terveztem (igazából sose tervezek) nagy harcot az órával. Alapvetően két célkitűzésem volt: 1) felújítani tíz éve megszakadt viszonyomat a Vértessel; 2) meglépni egy újabb grádicsot a Mátrabérc és az UltraKék Budai 54 kilométeres, kétezer méter fölötti szintes útjai felé vezető lépcsősoron.

Egy hatnegyvenes terepötvenbe tulajdonképpen minden belefér. A vértesi viszonyfelújításba beletartozott, hogy ki-kiszaladtam a trackből, főleg Körtvélyesen, ahol legalább húsz éve nem jártam a csóványosihoz, nagy-gerecseihez vagy naszályihoz hasonló földmérőtoronyban, illetve sosem láttam még a viszonylag frissen épült, látványosan organikus-konstruktivista körtvélyesi kilátót, mintha Makovecz Imre és Finta György pillanatnyi elmezavarukban közös építészirodát nyitottak volna.

A körtvélyesi földmérőtorony
A körtvélyesi földmérőtorony

Így aztán valamivel több lett a táv a hivatalos ötvennél, összesen körülbelül negyed órát tapsolhattam el a három kitérővel (belefért még Vitányvár is).

A körtvélyesi kilátó
A körtvélyesi kilátó

Ehhez képest óriási meglepetés volt pont 5:00-ra a 38. kilométernél lévő kapberekpusztai frissítőhöz érni. Innen már elég egyértelmű volt, hogy jóval a tervezett 6:30-on belül teljesítek. A nagy megkönnyebbüléssel együtt valószínűleg a motiváció is elveszett, és ennek a pszichikai megomlásnak volt köszönhető az utolsó pár kilométer nyomorult küszködése.

Hát így lett „ultra” az ultra. Ultra, abban az értelemben, hogy bizony most egy kicsit túl, túlterjeszkedtem a határaimon. Kifejezetten érdekes élmény volt megtapasztalni, hogy a terepfutásban nincsenek fokozatok. Nem úgy van ez – legalábbis nálam –, hogy egyre fáradtabb leszel, ó nem. Egyszer csak elérkezik egy pont, szinte lépésre, méterre pontosan meg lehet mondani, hogy hol, ameddig minden príma, és ahonnan minden mozdulat kegyetlen kínszenvedés. Nincs látványos sérülés, ficam, görcs vagy hasonló – hanem egy pillanat alatt kiesel a ritmusból, a természettel való összeolvadásból, a harmóniából, a kiazmusból… és fogcsikorgatva küzdesz a nyomorult teljesítésért.

Vitányvár
Vitányvár

Ha nem felkészülési versenyként – vagy hogy kell ezt mondani – fogtam volna fel a VTM-et, hagytam volna a fenébe az egészet, és békésen bebandukoltam volna a célba, mint egy rendes teljesítménytúrázó. Öreg vagyok én már a kihívásokhoz, magamnak meg aztán végképp nem óhajtok bizonygatni semmit. Viszont ha úgy fogom fel ezt a kis halált – töprengtem a Szállás-kút mellett, teljesen elmerevedve, sajgó fájdalomban bicegve, derékig az önsajnálatban – mint a nem létező edzésterv egy fontos állomását a Mátrabérc felé, akkor érdemes meghúzni a végét. Ami nem öl meg, az megerősít, és jobb itt a Vértesben szopni egy kicsit a verseny végén, mint majd áprilisban valahol az Ágasvár alatt csúfosan elpusztulni és feladni.

Domesztikált vadon

Így lett a vége 6:15:36, ami negyed órával, tehát nagyjából két kilométerrel jobb volt a tervezettnél. Mint talán ebből a blogból is kiderül, a természetben való létezés mindig is jobban érdekelt, mint az órával folytatott küzdelem, de ettől függetlenül kitört belőlem a sztahanovista öröm. Túlteljesíteni a tervet nagyon jó dolog – eleget éltem a szocializmusban, eleget láttam Andrzej Wajda Márványemberét, meg Dziga Vertov filmjeit, hogy evolúciósan belém égjen ez az örök igazság.

Vértesi erdő
Vértesi erdő

Viszont ami a holtpont előtt történt – az életem egyik legszuperebb versenye volt. Gyönyörűen, egyenletes, kiegyensúlyozott tempóban futható, csodás utak, finoman alkalmazkodó, puha, ruganyos ösvények, barátságos emelkedők, izgalmas szurdokok… És a stáb!

A stáb, a krú, az önkéntesek. Hát ők külön bekezdést, külön bejegyzést, külön blogot érdemelnek. Rövid terepfutó-életem egyik legfantasztikusabb élménye volt a csákányospusztai frissítőpont, ahol a meglepetéstől még fotózni is elfelejtettem. Ezernyi gyerek nyüzsgött mindenütt, és kétgyerekes apaként egészen elbűvölt az a felelősségtudat, ahogy a frissítőpont előtt egy nyolcéves-forma kislány, mély koncentrációval tartja a Sportident-kütyüt a csekkoláshoz, nehogy egy másodpercet is veszíts (ötven kilométeren, jó vicc!). Komoly figyelemmel izót töltő, banánt szeletelő, eszméletlenül kötelességtudó, ugyanakkor a rájuk bízott munkában elképesztően felszabadult gyerekek, a pont után pedig még áll két kölök, és bátorítóan lepacsizik mindenkivel, aki éppen nekiindul a Mária-szurdok kaptatójának… Nem tudom, olvassák-e ezt a posztot a csákányospusztai önkéntesek és családtagjaik, de innen küldöm nekik a terepvilág összes kudos-át, mert rajtuk átfutni a legnagyobb futóflashek egyike.

Az Észak-Vértes tetején
Az Észak-Vértes tetején

A többi meg: csodálatos élményfutás. A híres Fáni-völgyben, szégyenszemre, most jártam először, de még ennél is sokkal szebb volt a geometriai tisztaságú, tökéletes V-profilt alkotó Sárkánylyuk-völgy, amely erős versenyben van a „Magyarország legszebb völgyei” címért, mondjuk a Dunakanyar, a Cuha-völgy vagy a Garadna mellett.

Az „ultrák” jellegzetessége, vontam le a nagyvonalú következtetést a végén, egyetlen ultrából, hogy apró villanásokból, bevésődő pillanatok szilánkjaiból áll össze az egész. A körtvélyesi kilátóban életemben először láttam szitáló parlagi sast – onnan tudom, hogy az volt, hogy minden eddig látott ragadozómadárnál nagyobb, elképesztő szárnyfesztávú madár volt. A fennsíkon a tökéletes, botanikai tankönyvbe illő gyertyános-tölgyesek, patikamérlegen kimért cseresznyefa-állománnyal. A Vértes egyik jellegzetessége az intenzív erdőművelés, amelynek félreérthetetlen jelei az irgalmatlan tarvágások és az ezzel együtt járó, hatalmas kiterjedésű egyidős, telepített bükkösök. Bármennyire is természetellenes négyszáz méteren szálbükköst találni, azért el kell ismerni, hogy kevés látványosabb dolog van egy aljnövényzet nélküli, avarral borított tavaszi bükkösnél.

A Vértes tetején
A Vértes tetején

Talán csak egy tavaszi bükkösön átfutó tavaszi terepmaraton. Csodás verseny, csodás tájon, igazi, barátságos, emberközeli, háziasított élmény. „Futható, nem technikás, gyors verseny”, mondják róla a szervezők, és agyorsaságáról sokat elárul, hogy a dobogósok a teljesen súlyos négy óra körüli idővel futották az ötven kilométert. Ehhez képest nyilván értelmezhetetlen az én 6:15-öm, de annyi bizonyos, hogy a Mecseken kívül nagyon nehéz olyan hegységet találni, ahol ennyire alkalmazkodó, igazodó, köréd boruló terepen futhatsz komoly távokat. A VTM minden szempontból telitalálat, nem véletlenül ilyen népszerű.

Olvass többet

“#057 Vértes terepmaraton | 2019.03.10.” bejegyzéshez egy hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük