Úgy általában sok mindennel tartozom az Ultra Trail Hungarynek. Magyarország legnagyobb terepfutó versenye az évek során rengeteg motivációt adott, nagyszerű élményeket, magával ragadó hangulatokat, rengeteg spanolást, és egyszer-kétszer még azt az illúziót is, hogy rendes terepfutó vagyok. Na, ezért van az, hogy ha tavasz végén felhangzik a hívó szó: „önkéntest keresünk”, akkor szinte gondolkodás nélkül indulok Szentendrére.
Jó estét, jó szurkolást!
A hívó szó idén is felhangzott, egy Facebook-üzenet formájában. Tavaly úgy alakult, hogy útvonalat szalagoztam Dobogókőtől Lepencéig, és ha már arra jártam, élőben közvetítettem Facebookon a Vertikál 500-at (erről majd később). Az UTH-n addigra hagyománnyá váltak a befutó utáni interjúk, de akkor felmerült, hogy idén csinálhatnánk valami átfogóbb közvetítést magáról a versenyről is.
Nos, a Facebook-üzenet erre vonatkozott. Illusztris társaságba, igazi televíziós újságírók közé keveredtem: az RTL Klub, a Tilos Rádió és a Euronews jelenlegi és egykori munkatársai gondoskodtak a balliberális médiatúlsúlyról. Én magam pedig a velem született, Papp Dániel-i értelemben vett közszolgálati objektivitást voltam hivatva megtestesíteni.
Nem gondoltuk túl a dolgot, én viszonylag gyorsan kitaláltam a magam szerepét. Mivel az UTH hosszú távja 111 kilométeren keresztül csillagtúraszerűen kacskaringózik keresztül a Visegrádi-hegységen, egy jól kitalált útvonallal öt-hat ponton is el lehet csípni az élmezőnyt. Jól ki is találtam a jól kitalált útvonalat, megbeszéltünk egy hozzávetőleges bejelentkezéses idővonalat, és mire észbe kaptam, szombaton éjfél előtt nem sokkal már a rajt felé baktattam a kihalt szentendrei utcák macskakövein.
Az UTH-t pént ezekért a – most már ismerős, de egykor nagyon különlegesnek ható – hangulatokért szeretem… Ilyenek egyik másik versenyen sincsenek: például ahogy közeledek a versenyközpont felé, a turistás díszletváros éjjel üres utcáin egyszerre egyre több lesz a furcsa árnyalak. Jellegzetes futósapkák, camel bagek, kompressziós zoknik alkotta jelmezekben, sietős léptekkel róják útjukat a korzó felé, amerre a szpíker hangosított beszédfoszlányai kószálnak a terméskő homlokzatok között.
Aztán egyszer csak kitárul a tér, és elém ugrik több száz, kordonok közé szorított őrült, akiknek feltett szándékuk, hogy a rendelkezésükre álló következő húsz órában valahogy lefussanak-gyalogoljanak-vánszorogjanak 111 kilométert, keresztül a Visegrádi-hegység varázsvidékén. Vezényszóra felgyulladnak a fejlámpák, a gyors visszaszámlálás mindenkit magával ragad, és a felharsanó kereplők, alpesi kolompok viharában a mezőny nekiindul, előbb a Bükkös-patak kövezett árkának, majd az éjszakai erdőnek.
Dobogókő csekkpont
A rajt után úri módon felfurikáztunk Dobogókőre a pontfőnökkel és gyerekeivel. A pontszemélyzet már ott várt minket, a gyilkos pontossággal érkező furgonnal együtt, amely a felszerelést szállította. Öt perc eligazítás, és végtelen precíz melóval nagyjából negyed óra alatt felépül a frissítőpont.
Itt kell kitérőt tennem arra, hogy miért olyan elképesztően jó dolog UTH-önkéntesnek lenni. Félreértés ne essék, önkéntesnek mindenütt, bármelyik versenyen jó lenni, de az UTH-n különösen az. Elsősorban persze a jó társaság miatt, na de jó társaság azért majdnem minden futóversenyen van. Ami viszont az UTH-n (illetve hát a főszervező Csanya összes versenyén) egyedülálló, az a szervezés végtelen aprólékos precizitása. Sokadszor tapasztalom már, hogy egy Terepfutás.hu versenyen annyira, de annyira össze van rakva minden, hogy az önkénteseknek nem kell mást csinálniuk, csak idegeskedés, felesleges körök és problémázás nélkül csak tenni a dolgukat és jól érezni magukat – illetve hát, ami a legfontosabb, kiszolgálni a versenyzőket.
A saját példámból tudom, hogy ez milyen sokat jelent. Nekem az egész civil – mármint nem önkéntes – életem nagyjából abban merül ki, hogy megpróbálok valahogy úrrá lenni a káoszon. Na, pont a pünkösdi hétvégémet nem szeretném a káosz kétségbeesett uralásával tölteni, henm egyszerűen csak tenni akarom a dolgom valami kényelmes flow-ban. Na, erre pont jó az UTH önkénteskedés.
A pont tehát gyorsan összeállt. Nem maradt más dolgunk, mint várni a futókat, akik közül az élmezőny nagyjából kettő körül ér fel ide, húsz kilométerre a rajttól. A pálya egyötöde. Az első frissítőpont. Az első ütősebb tüske a szintrajzban. Az első feladók.
Készülök az első Facebook Live közvetítésre, nézegetem legfontosabb segédeszközömet, a futók nagyjából aktuális helyzetét mutató Runtimingot. Annyit látok, hogy félúton ide, Lajosforrásnál a cseh Tomáš Štverák vezet, de szorosan a nyakában lohol a tavalyi második, tavalyelőtti harmadik Dittrich András. A ponton már egész sokan összegyűlünk, a személyzet mellett kísérők, drukkerek, és a világ leglelkiismeretesebb edzője, a női győzelemesélyes Fazakas Bíborkát felkészítő és őt itt a versenyen is segítő Lőrincz Olivér.
Nő a feszültség, szinte a semmiből harsan fel a várva várt és jól ismert kiáltás: „Futó!” – A ballonlámpa fénykörébe Dittrich András robban be, jó öt perccel korábban a vártnál… jól meg is lepődök, és aztán gyorsan el is engedem az első élő bejelentkezést, mivel valamikor most lehet az élő közvetítés a Szentlászló Trail szentendrei rajtjáról. Csak videózok, és a felvételt teszem ki később. András eszméletlen nagyott futott Lajosforrástól, három percet vert rá a cseh fiúra, aki akkor érkezik, amikor ő már eltűnt az erdőben Szentlélek felé.
Itt csodálkozom rá először a cseh srác frissítésére: egy angyalarcú fiatal lány (nyilván a barátnője, legalábbis erre következtetek a továbbindulás előtt váltott iszonyú cuki és rém szenvedélyes csókból), és egy idősebb hölgy (jó eséllyel az édesanyja) pakol ki neki minden földi jót a sörpadra. Tomáš átszellemülten kanalazza a proteines zöldséglevesnek kinéző valamit az acélbögréből, majd András után veti magát az éjszakában. Közben megérkeznek az üldözők, a dobogókői pontra bezúdul az élet.
De én ezt már nemigen várom meg. Lassan el kell indulnom Prédikálószék felé, hogy ott elérjem a Szentlászló Trail élmezőnyét. Mondjuk van még addig három órám, de én most nem futok, hanem békésen sétálgatok az éjszakai erdőben.
Éji erdő
Király-kút felé a hosszú táv teljesítőivel megyek szembe, a hegyoldalban gyöngysorként villognak a felfelé baktatók fejlámpái a fák között. Kötelességtudóan mormogom a „hajrákat” meg a „toldmegeket”. Aztán egyre ritkásabb a mezőny, egyre elcsigázottabb a futók sora. Láttam már jó pár versenyt, elég pontosan be tudom lőni, hogy kik azok, akik feladják, de azért igyekszem biztatni őket. Király-kútnál találkozom az utolsókkal, ők széthullva vánszorognak az emelkedőn. Aki ilyenkor megomlik, annak komoly oka van, jellemzően rosszullét vagy gyomorrontás… De azért büszkén tartják magukat, nemet mondanak a felajánlott segítségre. Nagyon szar lehet a vaksötét erdőben tök egyedül kaparni a frissítőpontig, csak reménykedem, hogy a mezőny mögött megy valami „záróbusz”, aki összeszedi az elveszetteket és erőt ad nekik.
Én itt letérek a trackről, és magányosan baktatok az Akasztó-hegy oldalában. Csodás, kristálytiszta, szinte balzsamosan langyos éjszaka van, az erdő moccanatlan áll a teljes szélcsendben. Optimális futóidő, gondolom, nem túl hideg, nem túl meleg, olyan tizenöt fok lehet. Teljesen átadom magam az éjjeli erdőnek, áhítattal bandukolok az ezerszer járt ösvényen, a Prédire vezető piros háromszögön.
Imádom ezt a részt, a szívem mindig lezuhan a gyomromba itt a Visegrádi-hegység északi völgyeiben és gerincein. Ez a csodálatos gyertyános-tölgyes, a meredeken lezuhanó andezites völgyfalakkal, rejtelmesen kanyargó szintutakkal, az északi hegyoldalak bükköseivel, a közéjük ékelődő rejtelmes sziklatornyokkal… ez adja az Ultra Trail Hungary savát-borsát. Csanya mesélte egyszer, hogy a külföldieket is ez ragadja meg: ahogy a rezzenetlen hajnalban egyszer csak megszólal az erdő, és ahogy a sötétségből elkezd kibontakozni a táj, úgy zendítenek rá a madarak hajnali dalukra.
Most is részese vagyok ennek a hajnali szimfóniának, mintha csak Kosztolányi lennék egy Logodi utcai erkélyen. Csak az én szívem nem negyven cigaretta, hanem a Prédikálószék-gerinc izgatja épp. Megértem Csanya külföldi futóit – nekünk, elkényeztetett budapestieknek a világ legtermészetesebb tája ez a közép-európai lombos erdő, a nemzeti park, a burjánzóan gazdag madárvilág hajnali szónikus tobzódása. Másoknak meg: különleges, ritkán átélhető élmény.
Hajnal a Dunakanyar fölött
Pirkadat előtt érek a Prédikálószékre. Itt már feltámad a szél. Nem kellemetlen, de arra éppen elég, hogy egy bénán felvert sátrat cibáljon a kilátó tövében. A kilátóban persze a szokásos hétvégi teltház: hajnali négy, minden emeleten sátrak, derékaljak, hálózsákok, legfelül még egy otthagyott függőágyat csapkod a szél – a tulajdonosa nyilván bemenekült a mellé felvert sátorba.
Sosem értettem ezt a „sátrazzunk fedett kilátóteraszon”-fílinget, most is úgy kell felbalettoznom a legfelső szintre. Négy óra van, a keleti égbolton finoman dereng fel a hajnal, lent a Duna halvány csíkja egyre élesebben válik ki a hegyek keretéből. Úgy számolom, van még legalább egy órám, amíg megérkezik a Szentlászló Trail eleje, úgyhogy belekezdek egy timelapse-be.
Csak utólag, vasárnap este tudom meg, hogy a csodás hajnali táj odalent durva dráma díszlete. Pár órával ezelőtt, szinte pontosan abban a pillanatban, amikor Szentendrén elrajtolt az UTH mezőnye, Verőcénél egy szállodahajó gázolt át egy motorcsónakon (vagy a motorcsónak csapódott a hajóba, ahogy tetszik). Két halott, öt eltűnt, és miközben én itt fent békésen timelapse-ezek, odalent már százak keresik az eltűnteket.
Ahogy világosodik, úgy ébredezik a kilátó lakossága, illetve az UTH csekkpontszemélyzet. A Prédikálószék ugyanis egy „verseny a versenyben” befutója is. Itt zajlik a Leki Hillclimb, ami tulajdonképpen arról szól, hogy ki tudja a leggyorsabban teljesíteni a Dömösről a Vadálló-köveken át a Prédikálószékre vezető útvonalat. 2,3 kilométer, 500 méter szintemelkedés. Pontosan ugyanaz, mint a Vertical 500, amit tavaly közvetítettem, csak éppen ízlésesen beleillesztve egy 111 és egy 84 kilométeres táv közepébe.
A pontszemélyzettel együtt lelkesen frissítgetjük a Runtimingot, és hamarosan ki is derül, hogy jól saccoltam: fél ötkor becsekkol a dömösi Szentfa kápolnánál a Szentlászló Trail éllovasa, a lengyel Marcin Gwiżdż. Nagyjából fél órára becsülöm, amíg felér, hiszen egy ultratávot senki sem a Vadálló-köveken akar megnyerni.
Mire Marcin áthalad, már majdnem teljesen kivilágosodik. Öt óra van, a kilátó ébredezik, kezdődik a nap. Kis szünet után elindul az áradat, egymás után csekkolnak a „Szentlászlósok”, köztük valami elképesztő idővel, az elsőtől mindössze húsz percre lemaradva az első lány, az osztrák Cornelia Oswald. Úgy megy, mint egy gép, leszegett fejjel tolja – ezt az eltökéltséget aztán a nap során többször látom tőle.
Tőle újabb húsz perccel lemaradva jön a második női versenyző, Bartos Virág. Nagyon vicces, hogy Dittrich András pont itt éri utol, szinte egyszerre csekkolnak. Dittrich elképesztő időt megy, húsz perccel jobbat a saját tavalyi, és harminccal a tavalyelőtti részidejénél. Dobogókő óta annyi változott, hogy a nyomában loholó két „Tamás” közül a cseh Tomášt megelőzte a lengyel nevű szlovák srác, Tomasz. Ő olyan tíz perce csekkolt be Dömösön, Dittrich tehát olyan húsz percre növelte az előnyét. Én nyomom a Facebook Live-ot és lassan kezdek beleőrülni az adatokba. Mindez nyilván nem is érdekel senkit pünkösd vasárnap hajnali ötkor, csak később látom meglepve, hogy több mint 2200 megnézésnél tart a videó.
„Lovagkirályunk nyomában”
Eredetileg valahogy így hangzott a Szentlászló Trail szlogenje, és ez még akkor is megható, ha Szent Lászlónak vajmi kevés köze volt a környékhez (bár a kedves papa itt, Dömösön halt meg, és kedves ellenlábasát, Salamont Visegrádon záratta be). Utam következő állomása a róla elnevezett falu volt – a Prédikálószékről kényelmes tempóban leérek, mire Dittrich odaér és tolni kéne a következő közvetítést.
A reggeli napsütés finom árnyékokat csipkéz erre a gyönyörű gerincre, a Nyesett-bérc meg a Tüskés-hegy ámulatba ejtő tölgyesére. Már éppen aggódni kezdek, hogy szegény futók meg fognak sülni, amikor egyszer csak leszakad az ég: Pilisszentlászlóra már zuhogó esőben érek le.
Az UTH minden frissítőpontja közül talán Szentlászlót szeretem a legjobban. Egyrészt a Skanzen után ez a legforgalmasabb csekkpont, másrészt tényleg a falu főterén van, megkerülhetetlen problémát és egész napos témát jelentve a helybelieknek. A „helybeliek” Pilisszentlászlón külön téma: nagyon vicces látni a települést feszítő társadalmi kettősséget. Félig még mindig az egykori szlovák favágók és szénégetők kicsit elvadult világa, ugyanakkor a Waldorf-iskola, a újabb lakóházak meg a Pilis-szerte híres Kisrigó már a feltartóztathatatlan dzsentrifikációt hirdeti.
Akárhogy is van, pünkösdkor általában az UTH uralja a falut. Az ellenőrzőpont egyenesen a központban van, a helyiek csak félve mernek áthajtani a leszakadt Dusterekkel. Innen kell bekanyarodni a frissítőponthoz a Waldorf-iskola udvarán. Itt találkozom közvetítőtársammal, aki a masszív eső ellenére lelkesen kiszalad a Spartacus-ösvényre interjúzni. Én maradok a központban, és a 111-es élmezőnyt várva modernista filmművészt játszok: korunk Antonionijaként Jancsó Miklós-i aprólékossággal koreografált hosszú, tekergős snitteket posztolok a Facebookra sáros terepfutókról a végtelenített Tarr Béla-i esőben.
Megérkezik Dittrich András, magabiztos előnnyel. Húsz perccel utána a tetőtől talpig La Sportivába öltözött szuperelegáns szlovák Tomasz, aki nagyon utol akarja érni Andrást, mert egyetlen másodpercet sem tölt a ponton, hanem víztöltés után azonnal rohan tovább. Újabb húsz perccel később befut a cseh Tomáš, itt szokásos a rítus, odaadó barátnő és valószínű anyuka ugrálnak körülötte, proteines zöldségleves, hosszú, forró csók, és szalad tovább. Nagyon megszerettem ezt a cuki srácot.
Fájó szívvel hagyom itt ezt a jó hangulatú pontot, mert vár már a közeli Pap-rét.
Rohanás a mezőny nyomában
Valahogy elkalandozhattam Pap-rét felé, mert másodpercre akkor érek oda, amikor Dittrich András. Még pont fel tudom venni, ahogy villámgyorsan becsekkol, és már rohan is tovább. Nehezemre esik elhinni, hogy ilyen tempót diktál 92 kilométernél, pánikba is esek, hogy hogyan fogom utolérni Vörös-kőn. Itt, Pap-réten nincs térerő, tehát mindenképp oda kell érnem Vörös-kőre, ha még élőben akarom közvetíteni az élmezőnyt. Igaz ugyan, hogy nekik le kell menni Hétvályús-forráshoz (ás ami rosszabb, még fel is kell jönniük onnan), nekem meg elég átvágni a gerincen, de hát van némi életkor-, állóképesség- és erőnlétkülönbség köztünk.
Kocogósra veszem hát a tempót, közben – szó szerint – összefutok Cornelia Oswalddal. Döbbenetes elszánsággal fut, komoly koncentrációval és mély ökonómiával. Csak később realizálom, hogy valójában a Szentlászló Trail összetett ötödik (!) helyén van és ott is végez, mindössze fél órával (!) lemaradva az első, a lengyel Marcin Gwiżdż mögött.
Ez utóbbit esélyem sincs elkapni Vörös-kőn, azonban, legnagyobb meglepetésemre egy hozzám képest viszonylag gyors rohanás után pont odaérek Dittrich András előtt, így még be tudok jelentkezni élőben. A Runtimingon látom az üldözők, a „két cseszlovák Tamás” időit. András a legutóbbi 30-40 kilométeren nagyon masszívan és magabiztosan tartotta húszperces előnyét. Vörös-kő olyan száz kilométernél lehet, egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy Dittrich innen elveszítse, ha nem sérül meg.
Vörös-kőről mér nem sietek sehova. Innen már egyenes az út a célig, le Szentendrére, esélyem sincs valahol utolérni az élmezőnyt. Megvárom a királytáv második és harmadik helyezettjét, majd a Szentlászló Trail két dobogós női versenyzőjét. Aztán szépen lesétálok az Álló-réten keresztül a Skanzenhez.
Közben azon töprengek, hogy igazán nem volt szép tőlem, hogy alig közvetítettem a többieket: a dobogóról alig lemaradó Belus Tamást vagy a 111-en elképesztő női pályacsúcsot futó Fazakas Bíborkát. Belus pont egy szép harangvirágnál fut el mellettem, gyorsan le is fényképezem, hogy enyhítsem lelkiismeret-furdalásomat, íme:
Ez a rész amúgy is a kedvenc helyeim egyike: ahogy a Nagy-Berseg-hegy lendületes formája az égbe tör a lombos erdő tobzódó, májusi smaragd sűrűjéből, és az aranymetszésben még egy terepfutó is feltűnik… hát, nemigen tudok elképzelni ennél varázsosabbat.
Közben újra kisüt a Nap, egy szempillantás alatt párás trópusi dzsungellé változtatva az erdőt. A skanzenhez gyilkos, saras vályú, egy igazi bobpálya vezet le. Na, ez igazi kibaszás, gondolom, száz kilométerrel a lábukban még ezen lemenni… Na de aki ilyenen fennakad, az menjen pályaatlétának, hát nem? De!
Fazakas Bíborka is így gondolhatja, mert dermesztő tempóban síel le mellettem a saras vályúban. Sajnos eddigre már nemcsak a telefonom merült le, de a power bankem is, tehát erről nem születik közvetítés.
Lent Szentendrén összegyűlik a stáb a Duna-parti fiesta-hangulatban. Én lassan kicsekkolok, míg a többiek lenyűgöző tempóban, lendülettel és lazasággal tolják a finisher-interjúkat, viccesen, vidáman és vér profin.
Célszalag
Persze van konklúziója is ennek az olyan hosszúra nyúlt posztnak, mint maga az UTH. Először is: állati szórakoztató élemény volt együtt rohanni a mezőny elejével, de nem frissítő-kísérőként, hanem úgymond „pártatlan szemlélőként”. Egy terepfutóversenyen élhettem át azt a közösségi, és mégis mélyen individuális flow-élményt, amit például az Ultrabalatonban annyira szeretek: a mezőnynek azt a végtelen hullámzását, áramlását, amit versenyzőként, a démonaiddal küzdve, magányosan harcolva nem lehet átérezni.
Másodszor: így, össze-vissza szaladgálva a versenyközpont, a frissítőpontok meg az útvonal bármelyik, térerővel bíró helye között megtalpasztalható nemcsak a verseny, de a szervezés áramlása is, amit nem biztos, versenyzőként észreveszek. Ahogy a pontok között furikázó teherautók fuvarozzák a több tonnányi felszerelést. Ahogy a pontok nyitnak-zárnak, ahogy az önkéntesek áramlanak ide-oda, ahol épp szükség van rájuk. Ahogy a fotósok bringával, kocsival, ki hogy tud, rohannak egyik tuti fotóspontból a másikba. Ahogy mondjuk a szentlászlói önkéntes polgárőrök egész nap lankadatlanul nyitják-zárják az autóutat a futóknak… ahogy az egész rendszer életre kel, és mint egy szerves organizmus, lüktetve szolgálja ki a versenyt.
Harmadszor: bár ez a mezőnykövetős, erdőben rohangálós közvetítés jórészt magányos móka, mint egy fotósé például, azért mégis nagy élmény „a nagy UTH családhoz” tartozni. A vidám csitcsetek a frissítőpontokon, az esélylatolgatások, a pálya elemzése, a Nagy Megszakértések és az apró évődések, a drukkolás elemi élménye, a versenyzői átszellemültség és a pontszemélyzeti alázat és odaadás megtapasztalása… na, ezek azok a dolgok, amiktől az ember jelképesnek tartja, hogy az Ultra Trail Hungary pont pünkösdkor, a Szellem Kiáradásának ünnepén van.
