„Kimondhatatlan fájdalom gyűlt össze bennem. Könnyekben akart kitörni, de roppant erőfeszítéssel visszatartottam a könnyek árját; szemeim szárazak maradtak, s én e vergődésben igen nyomorultul éreztem magamat.”
(Augustinus: Vallomások)
Ha van teljesítménytúra-terepfutóverseny, amelyet a krónikások joggal illetnek az általában rém elcsépelt „klasszikus”, vagy „legendás” jelzőkkel, hát a Mátrabérc biztosan az. Ide mindig ünnep jönni, és nem volt kérdés, hogy viszonylag rövid terepfutó-karrierem egyik kitüntetett pillanata lesz, amikor a bakancsot futócipőre cserélve végre trailként vághatok neki a Mátra-gerincnek. Azt hittem, euforikus örömfutás lesz, repülve bele szeretett hegyeim és Magyarország leglátványosabb gerincútjának varázsába. Ehelyett első futós Mátrabérc Trailem maga volt a földi pokol, a véget nem érő senyvedés, a Megtestesült Demotiváció, a bármelyik-pillanatban-feladás hívogató kísértése. Nagyon különleges és tanulságos tapasztalat volt: eddigi terepfutó-versenyeim mindegyike felszabadult, lelazult, endorfin-mámorban végigszaladt trail volt. Most viszont szinte végig kegyetlen, fogcsikorgató küzdelem a kilométerekért, helyenként a lépésekért. Hogyan alakult így? Megpróbálom összerakni.
