A Börzsöny vulkántúra nagyvonalúan sűríti magába egy klasszikus börzsönyi terepverseny minden szépségét. Maratoni távban eldugott 2200 méter szint, pengeéles gerinceken kacskaringózó single trackek, sötét völgyekbe leszakadó, bokát próbáló lejtők, kétszer megmászott Nagy-Hideg-hegy, egyszóval minden, amit a Börzsöny adni tud.
„a legnagyobb kihívás
(Friedrich Hölderlin: Empedoklész halála)
még előttem áll… fel hát, fiam, a
szent öreg Etna csúcsaira fel!
Hiszen a magasság az istenek hazája.”
Régóta szemeztem már a Börzsöny vulkántúrával, ezzel a kultikussá nemesedett tél eleji teljesítménytúrával. Valahogy sosem alakult úgy eddig, hogy eljöjjek, pedig hát… a „vulkán” nagyvonalúan sűríti magába egy klasszikus börzsönyi terepverseny minden szépségét. Maratoni távban eldugott 2200 méter szint, pengeéles gerinceken kacskaringózó single trackek, sötét völgyekbe leszakadó, bokát próbáló lejtők, kétszer megmászott Nagy-Hideg-hegy, egyszóval minden, amit a Börzsöny adni tud.
Futúrázók
A Börzsönyi vulkántúrát úgy általában az ország egyik legkeményebb, cserébe legszebb „nem-ultra” teljesítménytúrájának tartják, nem véletlenül marha népszerű a terepfutók körében is. Huszonvalahány éve rendezi meg a Hazajáró Honismereti és Turista Egylet – a csapatnak ez a, khm… politikailag kevéssé kényes túrái közé tartozik, mivel ők szervezik a Kitörést is. Na de nem azért túrázunk, hogy ítélkezzünk, hanem azért, hogy náci, komcsi, libsi, konzi egyetlen lélekként oldódjon fel a Természet Nagy Kalderaperemén, ahogy a mottóban idézett Hölderlin Empedoklésze is gondolta volt az Etna kráterszélén.
Az igazi törésvonalak nem is a náci-komcsi-libsi-konzi elköteleződések mentén osztják meg a vulkántúra közönségét, hanem a jól megszokott teljesítménytúrázó–terepfutó-ellentétben. A vulkántúra klasszikus, gyakorlónadrágos-surranós, Kitörés-felvarróval díszített szimatszatyros közönsége már erősen felhígult a globalizáció jegyében Decathlonos UV-színű technikaiba öltözött, Salomonban és Hokában pompázó terepfutók multikulti söpredékében.
Az idei túrának egyébként szomorú aktualitást adott a Börzsöny egyik legnagyobb kortárs zsenijének, egyszemélyes természet- és műemlékvédelmi intézményének, Teszáry Kálmánnak tragikusan közeli halála. Ő még a Börzsönyt kezelő erdőgazdaságnál, az Ipolyerdőnél kezdte, aztán kiugrott az erdész-szerzetből és „átállt az ellenséghez” – nem átallott a Duna–Ipoly Nemzeti Parknál dolgozni, fél életét a Börzsöny természeti értékeinek és a „drégeli rom” újjászületésének szentelve. A szervezők az ő emlékének ajánlották az idei túrát, ami igazán nemes gesztus.
Mire mi nagy kényelmesen megjelentünk Királyréten, a mezőny nagy része már elgyalogolt-elporzott. Csak néhány ráérős terepfutó bóklászott még a rajtként szolgáló Kastélyszálló kopottas, de otthonos díszletei között. Szerencsére az eredetileg kijelölt vécé azonnal eldugult (ismerős helyzet a hazai terepfutó-versenyeken), ezért az indulókat átírányították a szálló elit mosdójába, ahol igazi potpourri segítette a serényebb ürítést. A legjobb rajtvécé, amihez valaha szerencsém volt.
A vulkán peremén
A Börzsöny vulkántúra már nevében hordozza, hogy miért is olyan csodálatos. Az Északi-középhegységre oly jellemző, jól csengő márkanevű „miocén vulkánosság” egyik leglátványosabb emléke az a monumentális kaldera, amely a tér- vagy műholdképen is jól felismerhető tömböt alkot. A Nagy-Hideg-hegytől a Csóványoson és a Magosfán át a Holló-kő és a Salgóvár látványos gerincéig húzódik ez az eltéveszthetetlen ív. Az egykori kráterperem befelé meredeken leszakadó falait mintha geológiai sniccerrel metszették volna ki, a külső hegyoldalak pedig olyan látványos bordákra tagolódnak, mint a Pogányvár, a Nagy-Mána vagy a Három-hárs.
Na, ezen a gigantikus köríven vezet végig a Börzsöny vulkántúra negyvenkét kilométere. Persze nemcsak egy látványos gerincútról, terepfutósabban sky runról van szó. Az egykori kaldera mára jócskán lepusztult, több helyen patakok vágták át magukat a kráterperemen. Ilyen az északra, Kemence felé lefutó Csarna-patak túrázós-természetbarát és kisvasutas körökben oly sok villongást okozó varázsvölgye, meg a nyugatra, Nagybörzsöny felé nyíló Magyar-völgy.
Az egykori rétegvulkán eredetileg egyenletes gerince így aztán monumentális geológiai hullámvasúttá vált. Ebből csinál látványos kihívást a Börzsöny vulkántúra. Az útvonal a 250 méter magasan lévő Királyrétről hétszáz métert liftezik a Csóványosra, onnan le a Csarna-völgybe, fel a Salgóvárra, le Nagybörzsönybe, majd újra a közel 900 méteres Nagy-Hideg-hegyre. Három masszív emelkedőből áll össze a túra 2200 méteres szintje.
Tél és még telebb
Ehhez jön még az évszakok rétegzettégének a Börzsönyben mindig nagyon intenzíven megélhető élménye. Itt majdnem minden kirándulás „négy évszak túra”, azaz tavaszból induló, a napsütötte déli lejtőkön nyárba hajló, a széljárta, havas gerinceken telet hozó, a nyirkos, mély völgyekben őszt ígérő móka lesz.
Nem volt ez másként most sem. Ahogy – a késői indulás miatt jócskán a mezőny végén – baktatunk felfelé a Nagy-Hideg-hegyre, egyszer csak megjelennek az első zúzmarák az ágakon, majd az alig észrevehető hódara az úton. A Nagy-Hideg-hegyre már értelmezhető hóban, a fölénk boruló fákra rakódott több centiméteres zúzmarában érünk fel. Igen, megérkeztünk a télbe.
A turistaházban hatalmas élet, pedig a felújítás miatt zárva van. Túlságosan is nagyhangú társaság böböl az előtérben, gyorsan indulunk is tovább, még a múltkori tűzeset nyomait sem igen keressük. A hirtelen körénk csavarodó ködben taposunk a Csóványos felé, a jól ismert kalderaperemen.
Olyan ez, mintha nem is teljesítménytúrán lennénk, szinte magunk vagyunk az egész hegyen. Csak néha kocog el mellettünk egy-egy későn rajtolt terepfutó. Nem beszéltük meg, de szinte egyetlen percet sem vesztegetünk az ellenőrzőpontokon, a Csóványoson sem. Csak megkapjuk a pecsétet, és már megyünk is tovább, nem túl sietősen, de stabil tempóban. Nincsenek nagy terveink, – terepfutóhoz teljességgel méltatlanul – nagyjából tíz óra alatt akarunk teljesíteni, ez 4,2 km/órás átlagot jelent, ami pont kényelmes sétatempó, beleszámítva persze a kétezer méteres szintemelkedést is.
Végtelenül barátságosak a körülmények, jóformán tökéletes szélcsend van, fenn 900 méteren olyan -2 fok lehet. Szokatlan a Börzsönynek ilyen felhasználóbarát arcát látni. Ha van hegység, amely képes kegyetlenül kibaszni a túrázókkal-terepfutókkal, akkor a Börzsöny az, de az idei Vulkántúra nagyon békésre sikerült. A Magosfán megállok egy pillanatra, a tökéletes csendben szürreális élmény a fák roppanásait hallgatni innen-onnan.
Szocializáció
Na de terepfutóversenyre, teljesítménytúrára nem a magányos Goethe-i természetélményért jár az ember, hanem a társasági életért. Szép lassan utol is érjük a mezőnyt: a Csarna-patak völgyébe az utóvéddel együtt érkezünk. Az itteni ellenőrzőpont már hozza a klasszikus „hazafias, honismereti” teljesítménytúrák megszokott körképét: minden önkéntes tökrészeg, víz nincs, tea nincs, kenyér nincs, csak egy fél üveg pálinka és fél bödön közepesen dermedt disznózsír árulkodik arról, hogy ezt a vircsaftot a szervezők valaha úgynevezett „frissítőpontnak” tervezték.
A Jancsi-hegy–Holló-kő–Salgóvár-gerinc nekem nagyon ki szokott esni az útvonalaimból, úgyhogy teljes áhítattal mászom meg a finoman csipkézett andezittufa-letöréseket. Totális köd van, csak elképzelni tudjuk a velünk szemben tornyosuló Magas-Börzsöny jellegzetes körvonalait. Csodaszép ez a gerinc, szűk, technikás ösvény kanyarog az éles peremen, időnként látványos kiszögellésekre szalad fel, aztán rafkósan kígyózik az állandó széltől görcsbe csavarodott tölgyek között. Most először sajnálom, hogy túrázni jöttünk és bakancs van rajtam, meg szép nagy hátizsák… fú, de kurvára megfutnám ezt most!, gondolom, de aztán győz a bölcsességgel vegyes lustaság, és sétálok tovább a téli erdőben.
Itt már egészen utolérjük a mezőnyt, egymás után hagyjuk el a túrázókat. A fantasztikusan vadregényes Salgóvár után szóba elegyedünk egy magányos kirándulóval. Megelőzzük, ő beáll mögénk az ösvényen, és amikor előre engedném, azonnal mondja, hogy „á, nem, kösz, én csak húzatom magam”, és marad mögöttünk.
Ennyiből azonnal levettem, hogy nyilván gyakorlott bringás. Aztán elmeséli, hogy ez már a sokadik „vulkánja”. Szép lassan kiderül róla, hogy fehérvári hegymászó, idén egy 75 éves sporttársát kísérte el születésnapján a Dent du Géant-ra. Többedmagával jött, de a társai előreszaladtak, és majd megvérják a célban. Lenyűgözve hallgatjuk a történeteit, innentől kezdve mászó-, bringás és terepfutó-sztorikkal szórakoztatjuk egymást a következő tizenöt kilométeren, majdnem a Nagy-Hideg-hegyig.
Közben a Magyar-hegyről lefelé egy nyomorult állapotban vánszorgó sporttársra akadunk. Valami térdhajlító-sérülése lehet, alig tudja mozgatni a lábát. Valahol a harmincadik kilométernél lehetünk. Az nyilvánvaló, hogy emberünk már nem fogja befejezni a túrát, már csak az a kérdés, hogy lejut-e a két kilométerre lévő frissítőpontig.
Mindig meglep, hogy a magyarok mennyire nem képesek segítséget kérni és elfogadni. Mi felajánljuk, hogy levisszük a csekkpontra, az ember váltig tiltakozik, nincs semmi probléma, lemegyek simán. Pedig már három óra van, egy óra múlva sötétedik, onnantól meg már nem vicces a dolog. Kis lelkiismeretfurdalással megyünk tovább, én már majdnem visszafordulok az emberért, amikor pár méterrel lejjebb egy stramm kiállású, nagyon magabiztosan telefonáló, Excelsior-műnyulas emberbe botlunk, két hihetetlenül szép kutyával meg egy nagyon csinos barátnővel. Üvölt róla, hogy hegymászó. Mint kiderül, éppen a hegyimentőket hívja, hogy jöjjenek a sérült emberért.
Megnyugodva megyünk tovább, bár én elmorzsolok egy szokásos „a Börzsöny nem viccel” mantrát. Szinte észre sem vesszük, úgy sújt le ránk az este, és a barátságos erdő úgy változik át átláthatatlan, ijesztő rengeteggé.
Esti Börzsöny
Még egy nagy kapaszkodó van előttünk, fel a Nagy-Hideg-hegyre. Már jócskán benne járunk a túrázómezőny közepében (a terepfutók persze rég elhúztak, a zömük ilyenkorra be is ért), mégis, ebben a sötét, ködös erdőben, ahol a tőled húsz méterre lévő embert sem látod, teljesen magányosnak érzed magad.
Eddig vidáman trécselő társaságunk is szanaszét szakad. Az éjsötét erdőben fogalmam sincs, hogy ki hol van, csak kaptatok felfelé magányosan az egyre meredekebb ösvényen. Az estében nem a sötét az ijesztő, hanem az hogy végtelenné nyújtja a legkisebb távolságokat is De hát pont ezért szeretjük a téli teljesítménytúrákat.
Valahol Nagy-Hideg-hegy előtt egymásra találunk, aztán már csak a végtelen „lefelé síelés” van hátra Királyrétre. A tízórás teljesítést rég elengedtük, egyre jobban sajgó talppal bandukolunk le a célba.
Onnan tudjuk, hogy mennyire elment előttünk a mezőny, hogy már alig parkol autó Királyréten. A terepfutók rég elhúztak, bent a „Kastélyszállóban” a kényelmesebb túrázók és a szervezők múlatják az időt a teleltetni berakott leanderek és a falra peckelt trófeák között. Villámgyorsan befaljuk a jó megérdemelt célgulyást. Éppen szedőzködünk, amikor az egyik asztalnál hatalmas üdvrivalgás tör ki: a terembe éppen betoppanó, frissen szerzett hegymászó ismerősünket köszöntik ifjabb, már régesrég befutótt, de őt megváró társai.
Már kifelé tartunk, amikor összetalálkozunk a Magyar-hegyen telefonáló Excelsioros hegymászó barátnőjével (a hagymászó maga kint vigyáz a kutyákra, amíg a lány pecsételteti az ellenőrzőfüzetet). Kérdésünkre megnyugtat minket, hogy a hegyimentők megérkeztek, és levitték a sérültet. Ennél jobb hír nem is kell mára, és pont elég ahhoz, hogy kellemesen elzsongva érjünk haza egy korrektül végigsétált terepmaraton után.
Utószó
Nagyon vicces, hogy az ember csak utólag, az ilyen túrákat-versenyeket követő kötelező Stravázás során döbben rá, hogy milyen népszerű is a Börzsöny vulkántúra. Mivel mi az utolsók között indultunk, ott helyben fel sem tűnt, hogy mennyi ismerős indult idén. Összesen 582 induló volt, de tényleg rengeteg volt köztük a közeli-távol terepfutó pajti, Ultrabalatonos futótárs, UTH-s önkéntescsapat-tag, ameddig a szem ellát. Hiába, a Börzsöny mindenkit szólít.
