Hihetetlen, hogy ez már a hatodik Ultrabalatonom! És az első, amelyen tulajdonképpen nem történt semmi váratlan vagy rendkívüli. Egyszerűenk csak szépen, békésen, kiszámított módon körbefutottuk és -tekertük a tavat. A normalitás diadala.
„Útnak indulok, és érzem, hogy
(Horváth Attila: Szabadnak születtem)
szabadnak születtem.”
Bizony, a hatodik. Minden Ultrabalaton-rajt előtt eszembe jut a másik életem. Amikor még nem futottam (nem is volt különösebben régen, 2018 előtt), és el sem tudtam képzelni, hogyan lehetséges egy napon belül negyvenkét kilométert futni és száznyolcvanat biciklizni. Azóta az Ultrabalaton és ez a jól bejáratott ötfős, kerékpáros-váltós teljesítés rutinná vált, szinte magától értetődővé vált.
A normalitás diadala
Na jó, a rutin kifejezés azért erős túlzás. Ugyanis egy Ultrabalaton sosem lehet rutinszerű, ugyanis nincs két egyforma verseny, és valamilyen módon mindegyik kiforgat a komfortzónából. Az első, de főleg a második Balaton-kerülésen a pusztító szupercellák, a coviddal terhelt 2021-esen az elrontott váltások meg az űzött bringázás, a tavalyin meg az irdatlan defekt, meg a kihulló csapattag… Sosem sikerült problémamentesen teljesíteni. Na, ezekhez képest volt az idei Balaton-kerülés a normalitás diadala: semmi rendkívül nem történt, az eső nem esett, defekt nem volt, minden pontosan úgy zajlott, ahogy terveztük.
Már amennyiben normie-nak lehet nevezni egy társaságot, amely így néz ki az Ultrabalaton rajtjában:
Változások persze voltak a tagságban: visszatért körünkbe két évvel ezelőtti, annak idején internetes álláskereséssel toborzott szolnoki csapattársunk, aki hozta magával barátját is, így ismét újoncot avathattunk.
És voltak változások a verseny lebonyolításában is, aminek én személy szerint rettenetesen örültem. Az UB szervezői ugyanis feneketlen pénzéhségükben már nonszensz módon felduzzasztották a focicsapatnál népesebb váltók számát (például a 10-13 fős csapatoknél eltörölték a létszámlimitet, amit én a magam részéről csak a „végtelen kapzsiság” szakszóval tudok jellemezni). Így aztán az ötfős váltók átkerültek péntekre – a rendes, komoly ultrázók, tehát az egyéni indulók meg a 2-4 fős csapatok mellé.
Én egyáltalán nem bántam ezt a változtatást, mert futókarrierem egyik legnagyobb élménye volt a 2019-es Ultrabalaton, amikor együtt futhattunk az ultrázókkal (ezt meg is írtam akkor). Halál boldog voltam, hogy ismét belekerülünk abba meditatív hullámzásba, amit az együtt futás jelent a komoly ultrázókkal. Ez még akkor is csodálatos dolog, ha a pénteki indulás miatt ki kell hagynunk az északi part nagyszerű csapatainak, a Révfülöp, az Akali, de legfőképp a csodálatos szepezdi csapat forró hangulatú megyehármas meccseit. (Elnézést, a Szepezd a megyekettőben vitézkedik, ráadásul gyilkos küzdelmet folytat az Ösküvel a feljutást jelentő első helyért!)1
Záróbusznak lenni
Egyszóval így esett, hogy a fenti képen ábrázolt csürheszerű csapat péntek délelőtt ott strichelt az Ultrabalaton rajtjában. Rajtunk kívül egyetlen biciklis váltó volt még a több száz csapat között: ők természetesen ismerősök voltak, alig öt perccel utánunk rajtoltak.
A start maga elég nyomorult élmény volt az idei Ultrabalatonon. A balatonfüredi Spar parkolója egyébként az egyik legszebb magyarországi szupermarket-parkoló, terebélyes nyárfákkal és egy kegyetlenül vasízű vizet adó csevicével, de azért futóverseny-rajthelynek kibaszottul méltatlan. Mindig, minden évben meglepődöm, hogy egy ilyen rohadt jó természeti adottságokkal bíró versenyt hogyan lehet ilyen igénytelenül megrendezni.
A rajthely-változtatásnak egyébként remek oka van: végre ledózerolják az évek (évtizedek?) óta üresen álló füredi görög giccsfalut, ezért ott már nem fért el a rajt. Na de berakni egy istenverte parkolóba? Kinek jut eszébe ilyen otrombaság?
Na de mindegy is, Ultrabalatonra nem a szervezésért megy az ember, azt megkapja más, normális versenyeken, hanem a Balatonért, meg azért a semmihez sem hasonlítható élményért, amit egy futva-biciklizve, eltökélt társaságban végrehajtott Balaton-kerülés jelent.
Tulajdonképpen fel sem fogtuk, hogy szinte utolsóként rajtolunk. Az Ultrabalaton irdatlan mezőnyét csak idősávosan lehet indítani, így aztán hajnaltól késő délelőttig zajlik a rajt. Mi tizenegy körül indulunk, én a második futó vagyok, tehát békésen tekerek Zánkáig, ahol váltanom kell majd a csapattársamat. Fövenyesen még óriási a buli, rengetegen zsezsegnek a váltóponton, aztán a gyerektáborhoz érve, a váltásra várva lassan elfogynak az emberek. (Ekkor jut eszembe, hogy nyilván becsült köridő alapján osztják be a csapatokat, a lassabbakat korábbra, a gyorsabbakat későbbre. Mi a 20-21 órás előzetes becslésünkkel reggel nyolc körül rajtoltunk volna, de átkértük magunkat 11-re, hogy együtt rajtolhassunk a mezőny másik bringás váltós csapatával, a baráti Vakvarjúval. Így aztán a leggyorsabb csapatok közé kerültünk, akik nyilván azonnal le is hagytak minket.)
Elindulok az első futó etapomra. Körülöttem sehol senki, már minden gyors csapat elvágtatott mellettem. Valahol Szepezdnél egy srác ér utol, és kezd kerülgetni a bringájával. Először nem értem a dolgot, hogy mi a fenét akarhat, aztán észbe kapok: „Te vagy a záróbusz?” – kérdezem tőle vigyorogva. (Én ugyan már voltam záróbusz több versenyen, de záróbusz még sosem követett.) Elnézést kérőn mosolyog, igen, válaszolja. Azért remélem, nem diszkvalifikálsz, mondom neki, ő meg komolyan vesz szegény, és lelkesen nyugtatgat, hogy van még időm. Még jó hogy! – gondolom, becslésem szerint olyan 5:30-as tempóban tolom, elég durva lenne, ha kiesnék a szintidőből.
Aztán hosszan eldumálunk a záróbusz-sráccal. Meséli, hogy ő egyedül fogja végigkísérni a mezőnyt. Basszus, akkor harmincnál több órát leszel a nyeregben!, döbbenek meg, ő meg mosolyogva bólogat. Na, ha van valami, akkor ez biztosan kegyetlen. Pedig nem az, válaszolja, mert mindig dumálok az utolsókkal. Tavaly egy ötvenes faszi hetven kilométeren át vicceket mesélt.
Magányfutás
A srácot aztán felhívja valaki telefonon, lemarad, én meg egyedül falom a kilométereket. Ez a magányos futás, az ultramezőny tökutolsójaként egészen új élmény, ilyet még nem kaptam az eddigi Ultrabalatonoktól. Ebben a versenyben mindig a mezőny végtelen hullámzása, ez a hatalmas áramlás ragadott meg. Most meg éppen az ellenkezője történik: a tök üres bringaúton lelazulva, befelé űrhajózva zakatolok a révfülöpi váltópont felé.
Révfülöp, gondolom, micsoda jelképes név, tényleg egyfajta révületbe zuhanva taposom az aszfaltot. Eddig mindig szombaton, az első májusi hétvége csúcsforgalmában futottunk. Most péntek kora délután van, szinte teljesen kihalt az északi part. Révfülöp határában a lángosos házaspár vastag káromkodások kíséretében installálja fel a konyhaként szolgáló lakókocsit. A szezonkezdés örömei.
A révfülöpi váltópont a felszámolás határán. Nem bontják le teljesen, hiszen holnap még jön erre a teljes 6-13 fős mezőny, de a pont tök üres. Átadom a Szent Karpántot a váltótársamnak. Rajtam kívül csak egy másik, az utolsó előtti kétfős csapat egyik tagja van itt. Együtt nyújtunk le, aztán ő is elszelel egy autóval, én meg felpattanok a kéznél lévő bringára, és repesztek előre Badacsonyörsre, mert a bringának oda kell érnie éppen futó gazdájához.
A Hullám
Szóval Badacsonyörsön bringát váltok, majd Tördemicen újra, és Györökön is. Közben egymást előzgetjük a csapattársaimmal, futóval és kerékpározóval egyaránt. A Balaton legszebb vidékén karikázunk, imádom ezt a részt, a Badacsony vulkáni ívét finoman követő Római utat… Jönnek fel a futóemlékek: valaha volt talán legjobb futásom a Tanúhegyek Trail instant verzióján, vagy a Napfelkelte Félmaraton, vagy a ködös Tanúhegyek nyomában…
A következő futásom Keszthelyen kezdődik. A rajtnál úgy számoltam, hogy nagyjából itt érjük utol a mezőny sűrűjét, a nálunk korábban induló, de értelemszerűen lassabban haladó rendes ultrázókat. És valóban: nagyjából Keszthelynél beüt a Hullám.
Ahogy futni kezdek, egyre-másra hagyom el az egyéni mezőny feladás-határon táncoló utolsóit. Hat éve futok, ez most itt pont felnőtt életem ötszázharminchetedik futása – megtanultam viszonylag pontosan belőni, hogy akit éppen látok, az feladja-e vagy sem. Látom a dezintegrációt, a széthullást, a koordináció hiányát, és látom, hogy ebből az állapotból vissza lehet-e jönni vagy sem.
Az előző „magányfutás” után most perverz módon felvillanyozódom: elképesztően motiváló a rendes, komoly, elkötelezett ultrafutók között menni. Egy szempillantás alatt belemerülök a Hullámba, a mezőny sajátos lüktetésébe. Egymást előzgetjük, vannak, akik hirtelen belelendülnek, mások lelassulnak. Van, aki taktika szerint sétál, más meg azért, mert nem bírja tovább. Imádom ezt az együtt lélegzést az Ultrabalaton mezőnyével, teljesen magával ragad a pulzáló ritmus.
Berényben véget ér a második futásom, visszaszállok a nyeregbe. A mezőny egyre sűrűbb, leszáll az éjszaka, ebben a hullámzásban érem el Fonyódot, azaz a féltávot. Nagyjából egy félmaratonnyi futás és nyolcvan kilométer bringázás után kezdek aggódni: eddig semmi rendkívüli nem történt, mi lesz ebből? Egy „szokásos” Ultrabalatonon eddigre már vagy szétázik az ember, vagy kénytelen kiállni, mert a defektektől elfogynak a 28-as belsői, vagy a tervezettnél kétszer többet kell futnia, mert a váltótársa a) nem ért oda a váltópontra; b) végzetes hasmenésben szenved; c) elaludt.
Fonyódon egyetlen tervezett dolog történik: az egyik csapattag előre tervezetten kiáll, mert indul az utolsó vonat Budapestre, neki meg jelenése van a fia ballagásán. Érzékeny búcsút veszünk tőle, megígérjük neki, hogy a célban átvesszük az érmét meg az ihatatlan alkoholmentes Dreherét, ő a bringájával felkapaszkodik a vonatra. Mi meg maradunk a második száz kilométerre négyen, három bringával.
Csipi
„Szinte már rutin” – mondhatnám nagyképűen. Tekerünk, kocogunk az éjszakában, szép lassan belemerülve egyfajta kiüresedett, betömlősödott zen-állapotba. Hajnali kettő körül Siófokon, a harmadik futásom előtti utolsó bringás váltóponton gépiesen pakolom a cuccaimat, teljesen átmos az Ultrabalatonos frissítőpontok kötelező tartozéka, az elviselhetetlenül szar, cserébe kurva hangos lakossági house.
De egyszer csak villám csap tompuló elmémbe: a frissítőpont hangfalaiből felharsan Gallai Péter összetévesztehetetlen Hammond groove-ja, és Révész Sándor visítja bele a hajnalba, hogyaszondja: „mikor tiszta fénnyel ébred fel a Na-a-ap”. Feldübörög minden idők legmodorosabb, mégis leghatásosabb magyar rockdala, a Piramis Szabadnak születtemje, és én a nyeregbe szállva csak annyit kérdezek csapattársamtól: „Na, útnak indulunk, és érezzük, hogy szabadnak születtünk?”
A szabadság élménye igazából negyedik futásom végén, a reménytelenül embertelen balatonakarattyai váltóponton ér el. Pont a kapu alatt érek utol egy hárulról is nagyon furán ismerős, hidrogénezett hajú, higanymozgású futót… mellé érve látom, hogy Takács Krisztián Csipi az. Nem is értem, hogy mit keres ilyenkor itt, már rég be kellett volna érnie, amikor egyszer csak belém villan, hogy te jó ég, hát tényleg! Csipi nem egy, hanem két Ultrabalatont teljesít egyhuzamban. Neki nemcsak a nekünk hátralévő, nagyjából maratoni hosszúságú távot kell teljesítenie, hanem utána még 211 kilométert.
Körülötte tombol az akarattyai pont, mindenki – beleértve engem is – tapsol, üvölt, kurjongat. Csipi most az ultrafutás Magyar Pétere (azzal az apró különbséggel, hogy Csipitől vennék használt autót vagy diákhitelt), és mire ezeket a sorokat írom, már tízmillió forintot gyűjtött össze a Suhanj! Alapítvány fogyatékkal élő sportolóinak.
Ha már itt tartunk: ha tetszik ez a poszt, vagy úgy általában a Kiazmus blog, akkor tedd meg, hogy támogatod Csipit, és rajta keresztül a fogyatékkal élők sportolásának ügyét. Ide kattints, és adományozz egy méltányos összeget. Kösz!
Innen már tényleg csak egy maraton van hátra. Nekem úri dolgom van, én már csak bringázom a kora reggel langyos májusi napsütésében. Újonc csapattagunk fut be a célba, mi a vártnál kevésbé megviselten tekerünk be vele, hogy aztán négyfősre fogyatkozott csapatunkról elkészüljön a célfotó.
„Na?” – kérdezem nem túl szofisztikált módon a frissen befutott újoncot. „Hát, én nem jövök többet” – hangzik a meglepően őszinte válasz. „Én olyan versenyekhez vagyok szokva” – mondja az egyébként Németországban élő srác –, „ahol rendesen szurkol a közönség, és jó a hangulat”.
Fair enough, gondolom, hát, ez tényleg nem egy olyan verseny, ahol normális közönség és szervezés van. De ettől függetlenül a Balaton-kerülés, az ultrás mezőny hullámzásának élménye, ez a húsz órányi befelé űrhajózás nekem elég ahhoz, hogy jövőre újra itt legyek.
- Akkor még nem tudtam, de a hétvégén kiderült, hogy az Ugod ellen elszenvedett otthoni döntetlen végső soron az első hely elúszását jelenti. ↩︎
