#077 Tihany Félmaraton | 2019.05.25.

„egy Russzó Ermenonvillében”
(Csokonai Vitéz Mihály: A tihanyi ekhóhoz)

Úgy van ez a dolog ezzel a terepfutással, hogy a zuhogóesős sártengereket is meg lehet unni egyszer. Na jó, igazából nem lehet megunni, de a totális, dogmatikus trail-fanatizmus ellen érdemes néha egy-egy aszfaltos futkározást is beiktatni, lehetőleg csodaszép tájon. A Tihanyi-félsziget kétség nélkül csodaszép táj, ezért aztán két héttel az Ultrabalaton után visszatértem a Futniszép.hu által szervezett Tihany Félmaratonra. Tihanyt imádom, eddigi futópályafutásom egyik legjobb, legbarátságosabb és legszebb versenye, a januári Tihany Trail után nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen a félsziget másik oldala. Egyrészt a szó földrajzi értelmében, hiszen a Téli Tihany Trail a nyugati oldalon, a Sajkodi-öböl fölé magasodó csodás kalderaperemen vezet végig, a Tihany Félmaraton meg lenn, a keleti oldal bicikliútján (erről majd később). Másrészt nehéz elképezelni két, ennél különbözőbb logikájú versenyt: az egyik egy családias, kevés nevezős téli terepfutás, a másik egy sokszponzoros, sokezer résztvevős, nagyszabású, aszfaltos tömegrendezvény. Nem akarom én szítani ezt az amúgy is akut terep-kontra-aszfalt dolgot, csak azt mondom, hogy nagyon más a két verseny. Egy félsziget két oldala. Tihanyban, és a futásban az a csodás, hogy mindkettőt elbírja.

Máshol, máskor, másmerre

Pedig az utolsó pillanatban úgy tűnt, hogy csúnyán földbe áll a verseny. Lényegében a rajt előtti napon érkezett a szervezőktől egy rájuk jellemzően elképesztően hosszú levél. Mint ebből a blogból is sejthető, nekem aztán igazán nincsenek ellenemre az elképesztően hosszú szövegek, bár marketingesként egy futóverseny kommunikációjában inkább a célratörő tömörséget várnám el. Szóval az elképesztően hosszú levél első hat bekezdése arról szólt, hogy a verseny elmarad, a hetedik-nyolcadik bekezdéséből kiderült, hogy 1) bár más helyszínen; 2) más útvonallal; 3) más időpontban; 4) de valahogy mégis meg lesz tartva.

Az eredeti útvonal a bencés iskolától indult volna, a Belső-tó körül, meg valahogy keresztül Tihanyon a felső úton kavart volna az Apáti-templomhoz, aztán lenn a parton, egész le a révig és onnan vissza, vagy valahogy így. Szép kis dimbes-dombos félmaraton, részben illeszkedve a januári Tihany Trailhez, keresztül ezen a csodás kis településen, amely látványosan ereszkedik alá a dombtetőre (pontosabban: a keleti kalderaperemre) épült apátságtól a Belső-tó partjáig.

A bő lére eresztett levélből valami olyasmi derült ki, hogy a tihanyi önkormányzat egy márciusi bicikliverseny – talán pont a Félsziget Kupa? –körüli botrányok miatt betiltott minden utcai versenyt a településen. Ezért aztán új rajtközpontot kellett keresni, új útvonalat kellett kijelölni, de semmi baj, mert a hajóállomásnál lévő strand kezelési jogát éppen most kapta meg a félmaratont szervező cég, szóval ott lesz a rajt, a futás pedig a Balaton-parti bringaúton, egészen a füredi Spar vadregényes parkolójáig.

A fürdei Spar vadregényes parkolóját már ismertem a két héttel ezelőtti Ultrabalatonról, és hát el kell mondjam, így, ötven felé sok kielégítetlen vágyam van, de félmaratonozni a füredi Spar parkolójában nem tartozik közéjük. Talán ebből a blogból is kiderül, hogy engem alapvetően nem a futás érdekel, hanem elsősorban az útvonal, és ha egy szép, dombos, kilátásos, Tihany körüli félmaraton az ajánlat, akkor nem igazán lelkesít, ha ebből egy bicikliutas part menti futkározás lesz, hajóépítő műhelyek, posztszocialista pizzázók és építészeti félreértésnek számító „négycsillagos” szállodaparódiák között.

Ha futni kell…

A legsúlyosabb azonban az volt, hogy az eredeti, viszonylag komoly szintemelkedést a szervezők átforgatták teljesen sík pályába, így aztán nem lehetett alibizni. Az ember a terepen nyilván kényelmesen belesétál az emelkedőkbe, a lejtőkön meg a térdére vigyáz, így aztán megengedhető a hatharmincas kilométerek sora. Ám ha nincs szintkülönbség, nincs mire hivakozni: sajnos futni kell.

Nekem viszont, három nappal a Sunset Trail vértesi terepmaratonja után legkevésbé futni volt kedvem, így aztán meglehetős ingerültséggel bámultam reggel a vonatból a füredi öblöt, a napfényben szikrázó apátságot, alatta a part ívét követő leendő félmaratoni útvonallal. Nem baj, akkor megpróbálunk futni, vontam le a végkövetkeztetést, alibizni meg majd ráérünk holnap, a KTF Trail tíz kilométeres tereptávján. (Így is lett egyébként.)

Soha nem szoktam az óra ellen futni, és fogalmam sem volt, hogy egy terepmaraton után mit tudok. Most sem érdekelt különösebben, az összes célom annyi volt csupán, hogy a harmonikus mozgás örömét élvezve, viszonylag egyenletes tempóban, a könnyed, de mély lélegzés határán (tehát valahol az anaerob zóna alján), és a két hét múlva következő, nagyon vágyott Szentendre Trailre való tekintettel természetesen sérülés nélkül végigjussak az útvonalon.

Egy kis terep

Az igazán nagy élvezetet az útvonalváltoztatás miatt elengedtem, de azért Tihanyban futni mindig öröm és nagy kiváltság. A strandon felállított versenyközpontban természetesen dübörgött az ilyen versenyek érthetetlen kísérőjelensége, a lakossági négynegyed. Én ilyenkor reflex-szerűen menekülni kezdek, és most egy isteni sugallatra futottam egy melegítőkört, ami a nap döntésének bizonyult.

A strandról fel, az apátságig még nem volt túl izgalmas, de tudtam, hogy ott már vár az ország egyik legjobb – vagy inkább legérdekesebb – kilátása: a templom előtti padról a Belső-tó felett el lehet látni egész Badacsonyig. Az igazán tuti kilátás egyébként, a bennfentesek tudják, a művelődési ház, az apátság egykori gazdasági épületének udvaráról van, de legnagyobb megdöbbenésemre az épület zárva volt, a művház meg elköltözött.

Annyi azért látszik, hogy Tihany nagyor rárajtolt erre a magyar Provansz-fílingre, amelyért gyilkos küzdelmet vív a Káli-medencével. Itt most minden lila volt és levendulaillatú, kivéve magának a Levendula fagylaltozónak direkt erre az alkalomra készített „félmaraton fagyiját”. A fagyi egyébként kicsit pont olyan volt, mint az egész verseny: egy nem túl izgalmas vaníliafagylalt, színezékkel (kékalgával!) szponzorszínekre festve.

Már-már beletörődtem, hogy bemelegítő futásom alatt térdig fogok gázolni a településmarketigesek által Tihanyra erőltetett monokulturális levendulatengerben, amikor a Babamúzeum elé érve követhetetlenül kaotikus bumfordiságában is végtelenül üde és eredeti molinó ütötte meg a szemem.

A nyilaskeresztes-dávidcsillagos-turulos-rákosicímeres vizuális varázslattól felvillanyozva futottam tovább, bele egyenesen Magyarország egyik legnagyvonalúbb, általam eddig egyáltalán nem ismert panorámájába.

Ez az a kép, amely ennek a posztnak a fejlécében is látható: a települést a zöld jelzésen elhagyva, az Óvár oldalában egyszer csak elénk tárul az egész félsziget varázsvilága. A Tihanyi-félszigetről ebben a bejegyzésben áradoztam már, és a félmaraton szervezőinek is ez a legjobb szövegfordulata: „a béke szigete, mely alatt irdatlan erők dúlnak”.

Három tavat lehet látni innen, a Balatont, a Belső- és a Külső-tavat – ezek közül a Balatont kétszer is. Balról a Sajkodi-öböl, sőt, az egész Nyugati-medence tárul elém, jobbról meg az Aszófői-sarok kandikál be. A kettő között meg a januárban végigfutott fantasztikus, gejzirkúpos kalderaperem, a Csúcs-hegy–Apáti-hegy-vonulat. Szinte alig van kedvem továbbfutni, itt üldögélnék ezen a sziklagyepen, a mindent átitató kakukkfű- és zsályaillatban… semmi kedvem visszamenni a rengeteg ember és bömbölő hangfalak közé, pont mint az öreg, bolond, elviselhetetlen Rousseau, aki Ermenonville-ban már csak a növényeknek volt képes örülni magányos, eszelősen – már-már terepfutósan – befelé űrhajózós sétái alatt, és akit Csokonai szinte ugyanezen a helyen idézett meg.

Futniszépes fiesztafíling

De aztán győzött a józan belátás: mégiscsak futni jöttem, nem mizantrópkodni, és ha már eljöttem egy futófesztiválnak ígért eseményre, akkor igazán nincs értelme azon rugózni, hogy valóban futófesztivál van, tömeggel, szponzorzajjal és látványosan kartellezett hatszáz forintos Borsodival. Vészesen közelget a rajtidőpont, lerobogtam hát a barátlakások mellett egy „technikásnak” is nevezhető, szűk ösvényen, és belevetettem magam a strand forgatagába.

Viszonylag hamar elragadott a fiesta-fíling, mert el kell ismerni: a hangulat nagyon jó volt. Ahogy látom, a Futniszépes versenyeknek megvan a maguk stabil és pontosan belőhető célközönsége: ők jellemzően az amatőr női örömfutók, ennek megfelelően ez a verseny is olyan csajos. Minden pejoratív felhang nélkül írom ezt a jelzőt, elég csak ránézni a szívecskét formázó éremre, az arculatra, a kommunikációra, a rajtpólóra (nemenként eltérő dizájnnal), és ettől lesz ez a verseny tök egyedi.

A verseny nőies jellegéből adódóan van itt a rajt előtt a levegőben valami csivitelős vibrálás, ami egészen magával ragad, úgyhogy a startjelre várva már én is lelkesen lendítem a karom a mexikói hullámban. Aztán a szokásos, szambazenekarral megspékelt visszaszámlálás, és puff… már robogunk is két körünkre a tóparton.

Viszonylag józanul az öt-ötharmincas zóna végére álltam, én sem előztem sok embert és engem sem előztek sokan a rajt utáni szokásos tumultusban. Szinte az első kilométertől átadtam magam a laza tempójú félmaratonos űrhajózásnak: az idő csodás volt, szikrázó napsütés, de – a 13 órás rajt ellenére – nem túl meleg, egyébként is szinte végig a partot szegélyező csodás jegenyék árnyékában futottunk. Lágy szellő hűti a homlokom, ugyanaz, amely pár száz méterrel beljebb a tóban kósza hajók vitorláit dagasztja, a csopaki dombok fölött bárányfelhőket görget a szél… igazi késő tavaszi futóidill.

Az ilyen visszafordítós – tehát nem kör- – versenyekben az a szuper, hogy az ember egy idő után szinte folyamatosan szembefut a többiekkel. Nekem először fél éve, a zebegényi Panorámafutáson volt ilyen élményem. Szemben mondjuk egy terepmaraton utolsó tíz-húsz kilométerének végtelen magányával, nagyon szórakoztató egy ilyen versenyen a szembe futókat vizslatni. Először is, megrázó, hogy milyen hamar érkezik visszafelé az élmezőny. Itt kell megjegyezni, hogy a női első, az idén elképesztő formában futó Gulyás Vera 1:25:27-es ideje például az abszolút második helyet hozta neki, hát ennyit arról, hogy „csajos”-e a verseny.

De jön velem szemben rengeteg más érdekes ember, például az Élménykülönítményes Benda Feri, akinek én magam is köszönhetem, hogy a Bátor Tábor számára gyűjthettem. Most is összepacsizunk (szokás szerint döbbentem nézem a tempóját, korosztályos második lett a végén), mint ahogy azzal a pár lila pólóssal (rajtam is az van), aki itt van a mezőnyben. Vagy az a halál laza apuka, aki sport-babakocsiban tolja a gyerekét, és mindig visszavigyorog, amikor lelkesen biztatom. A verseny végén tök véletlenül egy sörpadhoz ülök a feleségével, aki elmeséli, hogy a férjének ez már a negyedik gyerektologatós félmaratonja, és futás közben végig szórakoztatja a gyereket, „miközben más örül, hogy életben marad”.

Szervusz, Vérteskozma!

De minden élmény közül messze kiemelkedik a Vérteskozma Rock ’n Roll futás frissítőstandja. A két kör alatt négyszer futott el a mezőny Kaufer Tamás főszervező, legnagyobb dumás showman és csapata előtt – én a magam részéről e négy alkalommal futottam a legjobb kilométeridőimet. AC/DC, P. Mobil és egyéb hardrock-klasszikusok üvöltöttek a torzulásig hangosítva, miközben Kaufer tolta a világ legjobb motivációs dumáját, amely mintha Eddie Murphy és Billy Graham szövegeiből lenne összevágva, de mégsem kínosan modoros, hanem pont az, ami egy ilyen félmaratonon kell a mezőny lelkesítéséhez. „Nyomjátok, baszki, amíg bele nem döglötök!” – ordítja torkaszakadtából, mintha Nagy Feró lenne a közszolgálati média egyetlen komolyan vehető rendszerváltás utáni produkciójából, a szép emlékű Garázs című műsorból, miközben a Kétforintos dal dübörög a hangfalakből, hát ki az, aki erre nem kezd tempófutni?!

Általában nem vagyok valami nagy híve az ilyen eldobált műanyagpoharas frissítősdinek, de a vérteskozmaiak dzsemborija a világ legjobb dolga, innen küldöm csókjaim! (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Futniszépesek azért komolyan fejlődnek, idén már visszaváltható poharakkal dolgoztak a versenyközpontban, amiért jár a pluszpont.)

Ennél már csak a balatoni csobbanás volt jobb a verseny végén. Mint korábban írtam, nem az órát hajszoltam, inkább a kiegyensúlyozott tempót: 1:51:13-mal értem be, ami nem éppen Népsport-címlapsztori, de a szerdai ezer szintes terepmaraton után ennyi volt sajgó combjaimban. Végül minden a legjobban alakult, és minden bosszúságom elszállt: a szervezők a lehető legjobb helyre rakták át a versenyközpontot, így legalább a befutó után tényleg nagyszerűt lehetett úszni a Balatonban. Igazi, hosszúkatinkás verseny utáni jégfürdő.

Tihanyba meg amúgy is jövök vissza hamarosan, hiszen szeptemberben vár a Tihany Cross, így lesz ez az egyetlen település, ahol egy éven belül háromszor (némi jóindulattal az Ultrabalatont is ide számítva: négyszer) is futok, de hát itt futni tényleg kiváltság.