#242 Tanúhegyek Trail Hableány Maraton

Sokszor töprengek azon, hogy melyik a legnagyvonalúbb útvonalvezetésű magyarországi terepverseny, és a sokból jó sokszor jutok arra a következtetésre, hogy a Tanúhegyek Trail az. Persze ott tolakodik a dobogón a Mátrabérc vagy ilyen volt a méltatlanul rövid idő alatt elhalálozott Lynx Trail, de olyan varázslat, mint amit ez a Tapolcai-medence tanúhegyein végighullámvasutazó csodamaraton ad – na, olyan nincs még egy. Persze manapság, versenyek híján semmi, még egy tanúhegyes instant maraton sem elég izgalmas, ezért aztán fel kell dobni egy kis izgalommal. Az izgalmat most a kijárási tilalom biztosította, de erről egy kicsit később.

A Tanúhegyek Trail a Mátrabérchez hasonlóan tulajdonképpen egy igazi teljesítménytúra-klasszikusból vált ki. A Tanúhegyek nyomában egy ősrégi és alapvető túrakomplexum, ehhez rendeztek először 2018-ban futóversenyt. Azt az elsőt nem is hagyhattam ki, életem második terepmaratonja fantasztikus élmény volt, igazi tájban-történelemben repülős, meditatív futás a ködös Balaton-felvidéken.

Nem is nagyon volt kérdés, hogy visszajövök, de aztán a járvány éppúgy elsöpörte ezt a versenyt is, mint bármelyik másikat, a Tanúhegyek Trail meg transzformálódott instant körré, annyi sorstársához hasonlóan felköltözött a GeoGóra, és Laposáék badacsonyi Hableányában várta a vállalkozó kedvű futókat. És ha már a múlt héten borvidéken futottam maratont – a Szekszárdi-dombságban –, akkor kézenfekvő volt elszaladni egy újabb instant borvidék-maratonra.

Extra kihívás, kijárási tilalommal

Hónapokig szemezgettem a rajthelyszín-szponzor után Hableány maratonnak nevezett instant traillel, de az egyetlen óriási hátránya mindig megmaradt: azért Badacsony marha messze van. Főleg, hogy novembertől sportszerű nehezítésként bezuhant az eufemisztikusan kijárási korlátozásnak nevezett közepesen értelmetlen szabályozás is.

Aztán egyszercsak eszembe jutott, hogy ebből a kijárási korlátozásból lehetne akár egy vicces kihívást is csinálni. Reggel öttől este nyolcig lehet ugye szabadon mászkálni – felütöttem tehát a menetrendek.hu-t, és pár perc alatt ki is találtam a tutit, az Ultimate Challenge-et. A Déliből 6:35-kor indul egy vonat, amely 9:51-re ér Badacsonyba. És csodák csodája, visszafelé van egy vonat, amely 16:07-kor indul Badacsonyból, hogy hűvös nyugalommal zötyögjön be a Délibe 19:24-kor. Én pont 20 percre lakom a Délitől, tehát kilépek a kapun 6:15-kor és belépek rajta 19:45-kor. Kész, mission accomplished.

Hát kell ennél csodálatosabb? 9:51-es érkezés, a Hableány pont ott van az állomás mögött, kötelező pisi-kakival együtt is elrajtolok 10:00-kor, és van 6 órám 42 kilométerre és 1600 méter szintre. Még marad is 7 percem átvenni az érmet, talán még egy fröccs is belefér a teraszon.

A dolgot kellőképp bonyolítja, hogy az északi parton köztudottan vágányzár van a villamosítás miatt, így Lepsénynél buszra kell váltani, aztán Füreden vissza vonatra, majd a retúrnál ugyanez. Az ilyen dolgokba van a Magyar Államvasutaknál halábiztosan belekódolva az irgalmatlan késés.

Azt az apróságot meg már szóba sem hozom, hogy… hát igen, hat óra alatt kellene abszolválni egy terepmaratont, másfél kilométer szintemelkedéssel. Soha életemben nem futottam még maratont az óra ellen, nem igazán érdekelt sosem az idő. A cél nagyjából mindig a tisztes helytállás volt, nagyjából a mezőny középső harmadában, lehetőleg annak az első felében, ha nem megy, akkor a hátsóban. A szintidő sosem jelentett problémát (legfeljebb a legutóbbi Mátrabércen, de ott tervezetten feszítettem a húrt), első Tanúhegyek nyomában pont hat órára jött ki, a második Panoráma Trail 45 kilométere is pont ennyi lett. Viszont azok elég régen voltak, azóta nemigen gyorsultam, a legutóbbi Bodri kör/Bartina 30 közös teljesítés 44 kilométere 6:11 lett, de abban nem volt 1000 méter szint sem, igaz, az utolsó négy kilométert lesétáltam.

Na de pont ezért kihívás, nem? Ha biztos lennék a dolgomban, nem is lenne izgalmas. Nagyjából hat óra – kábé ennyit tudok egy terepmaratonon, plusz-mínusz tíz-tizenöt perc, ezt már nagyon nehéz kiszámítani. És igen, ha plusz tizenöt perc, akkor csúnyán bukom a hazafelé menő vonatot. Utána már csak hat körül van egy, amivel fél tízre érek a Délibe, egyenesen a gépfegyverrel járőröző TEK-esek karjaiba, hogy a gyerekeim aztán zokogva látogassák járványügyi előírásokat megszegő apjukat a fegyházban, feltéve, hogy nem végeznek ki azonnal, ott rögtön a Vérmezőn.

Persze nem vagyok teljesen amatőr, azért volt a fejemben (és a zsembemben) egy B-terv, de ezt csak akkor árulom el, ha esetleg szükség lenne rá.

Hat

Igazából a Hableány maratonban van egy trükk, ami jócskán megkönnyítette a dolgomat. Bár az 1600 méter szint alapján úgy tűnik, hogy ez kemény menet, valójában meglepően gyors terepmaratonról van szó. Ennek oka pedig a „pálya” sajátosságaiban rejlik: ilyen egyedülállóan csodálatos szintrajzot egyetlen más magyarországi verseny sem tud.

Hat komolyabb, kábé 300 méter magas kaptató, nagyjából egyenlő távolságra egymástól, köztük meg villámgyorsan futható, sok helyen aszfaltos sík robogások, ahogy az ember keresztül-kasul szaladgál a Tapolcai-medencében.

A Tanúhegyek korábbi verzióját én jobban szerettem, mert markánsabban tanúhegyes volt, ugyanis a salföldi kolostorrom helyett Szigliget felé kanyarodott. Nem tudom, mi volt az oka a változtatásnak, felteszem az, hogy úgy tényleg túl sok aszfalt volt benne, de így érdekesebb volt számomra, mert – bár a kolostornál sokszor jártam – az Örsi-hegyen még sosem futottam.

Csodák csodájára pontosan érkeztem Badacsonyba. Még a forgalmista hölgy győzködése sem került sok időbe: kedves, bár kissé szánakozó mosollyal engedte meg, hogy berakjam a cuccomat az irodába, és szentül megígértette velem, hogy négyre visszaérek, mert különben nem tudja, hogy jutok haza. Olyan rosszul még sosem álltam, hogy ne tudtam volna bármit megígérni, úgyhogy alig két perc múlva már Kumpost Éva imádnivaló kerámia falképe alatt csekkoltam a GeoGót – nahh, akkor lássuk, megy-e hat óra alatt ez a hat hegy, ez a hat cápafog a szintrajzon.

Szikrázó tavasz

Elképesztő erővel csapott le a tavasz. Friss szellőben, lágy napsütésben indultam, idén talán először kisgatya–póló-kombóban… bár igazából nem, mert már egy hete, a Bodri körön is ez volt a cucc. És a tavasz rögtön beköszönt, a badacsonyörsi szőlőkben visszafordulva egy mandulafa virágzott, kétoldalt a Gulács meg a Tóti-hegy, nekem a szavam is elakadt, és menthetetlenül elvesztem a tájban…

A Hableány maraton rögtön a legdurvább belépővel mutatkozik be: ahogy az ember Salföld után nekiindul a Tóti-hegynek, még nem gondolná, hogy a Tapolcai-medence legszebb kilátópontjára igyekszik. Régi vita ez: honnan a legszebb a tanúhegyes panoráma. Híresebb, a Kisfaludyak által jobban promózott szomszédai, a Csobánc, a Gulács, Szigliget elveszik előle a figyelmet, pedig mindenki tudja – vagy: mindenkinek tudnia kéne –, hogy a legjobb lookout egyértelműen a Tóti-hegy.

Eleve, ahogy futok felfelé, és a nyeregben egyszercsak, teljesen váratlanul előbukkan a Csobánc, az önmagában felvillanyozó. Ám az igazán letaglózó az, amikor felérek a csúcsra, és elém tárul az egész medence. Ez a látvány szerepel a bejegyzés fejlécében, és hát… szeretek sokat írni, még jobban szeretek sokat beszélni, de ettől mindig elakad a szavam.

Eleve ez a felfutás fantasztikus itt, a felnyíló tisztásokon törhetetlen derűvel szakad rám a napfény, de még nincs nyári meleg, hogy megsüljek… Ez még csak a tizedik kilométer, még egyáltalán nem vagyok fáradt, viszont már futok annyi ideje, hogy dübörögjön bennem a felszakadó endorfin. Egyszerűen csak élvezem, ahogy a határig feszítem az izmaim, szökellek fel a csúcsra, hív a panoráma ígérete, szeretett tanúhegyeim látványa.

Régi hegymászó-bölcsesség, hogy a kilátás sosem a legszebb hegyről van, onnan ugyanis nem látszik a legszebb hegy. A Szent-György-hegyről sosem olyan izgalmas lenézni, mint ránézni a Szent-György-hegyre. A Tóti-hegy: kicsit alacsonyka, kicsit érdektelen szegény vidéki rokon a Gulács vonalzóval rajzolt, a vulkáni kúi platóni ideáját követő tökéletes formájának árnyékban. És mégis: innen a leginkább lenyűgöző a táj, innen nézve kínálják fel elkülönült kontúrjaikat a medence hegyei, innen a legmarkánsabb a Badacsony, a legkarakteresebb a Szent-György-hegy, és a leginkább térképszerű az egész Tapolcai-medence.

Alig akarok elmozdulni innen, pedig kivételesen sürget az idő. Vad tempóban csattogok le Káptalantótiba, időhiány matt szerencsére messzire kerülve a környék dzsentrifikációjának  szomorú jelképét, a tóti piacot. Aztán jönnek az újabb és újabb fogak, tüskék, a romjaiban is méltóságteljes Csobánc, aztán egy félig még fagyott, félig lótaposott, küzdelmes szekérút át a Szent-György-hegyre.

Itt elfutok a jobb sorsra érdemes turistaház mellett, melyben hamarosan életet lehel egy friss szerveződés, aztán az út keresztül-kasul kanyarog a hegy lapos fennsíkján, majd az orgonák oldalában zúz vissza a lapályra.

Itt azért már elkezdek az órámra sandítani. Hátra van még 15-16 kilométer, és nagyjából két és fél óra a vonatig. Alapvetően gyerekjáték lenne, de még hátra van a két legkeményebb kaptató. A Gulács legendásan súlyos, ott már jó sokszor jártam, nemcsak meredek, de bokatörő bazaltfolyamokon kell átvágni, és a Kőkapu sem sokkal könnyebb a Badacsony oldalában. Egy pillanatra elfog az aggodalom.

Befutó

Aztán a speckó terepviszonyok megmentenek, a Kisapáti és a Gulács közötti nyílegyenes, rém unalmas, ám gyorsan futható közúton biztonságos időpufferre teszek szert.

Persze azért ki kell köpjem a tüdőmet, mire felérek a Gulácsra, és a Badacsony is aggasztóan messzinek tűnik innen, hetvenöt perc a a vonatig, ez reménytelen, zihál bennem, pedig igazából alig fél óra alatt átérek a Kőkapu alá, még fotózgatni is akad időm a nyúló árnyékok között, a lusta délutáni fényben.

A Kőkapu tetején nyugszom meg végleg, innen már kényelmes kocogással is beérek. Békésen nézelődve futok a tavaszi fényben a Badacsonyt elözönlő népek között, lassan kioldódik belőlem a feszkó.

Nagyon fura élmény volt így futni, időprésben… tulajdonképpen még sosem csináltam ilyet, éppen ezért volt izgalmas és egyedi tapasztalat. Kicsit olyan, mint magashegyen a vihar elől menekülni lefelé, vagy az este elől, lámpa nélkül ereszkedni vad tempóban… Persze annyira nem durva, mert mint modntam, itt azért volt B-terv, de érdekes volt a terep, a táj, a természet önfeledt élvezete helyett egy hülye vonatindulás miatt izgulni.

15:55-kor csekkolok a Hableánynál, 5:58-as idővel. A képemen letörölhetetlen vigyor, van még 12 egész percem (!) a vonatig. Az étterem teraszán végtelen hosszú sor, Laposa-rajongó hipszterek vásárolják a rozéfröccsöt a csajaiknak. Nem teketóriázom, sókiválásos halántékkal, izzadtságban tocsogva rontok rá az egyik szegény felszolgáló srácra, nosza, kérem gyorsan az érmemet, mutatom a mobilom, igen, maraton, de megy a vonatom, lécci…

A srác és a hipszterek nagyon megértőek és rém előzékenyek, még azért sem szólnak, hogy totál el van csúszva a maszkom. Sosem szoktam ilyet csinálni, de most annyira felszabadultam attól, hogy időn belül vagyok, hogy azonnal elkezdek az éremmel szelfizni, aztán csak itthon veszem észre, hogy milyen hiperbénán áll az elcsúszott maszk.

A befejezést nagyon lazára veszem, már mondják be a vonatomat, mire bejelentkezem a forgalmista hölgynél, aki széles mosollyal hozza a cuccomat. Kicsit aggódtam már, mondja feddőleg, aztán szánakozva nézi, ahogy teljesen elmerevedett térddel (nyújtásra már nem volt idő) megpróbálok valahogy felkúszni a reménytelenül magas lépcsőjű Bzmotra.

Annyi maradt hátra, hogy eláruljam: hihetetlen, de a vonatom percre pontosan érkezett a Délibe. Egy balatoni vonat, ilyen tízévente egyszer, ha történik. És amikor terv szerint 19:45-kor beütöttem otthon a kapukódot, akkor tényleg úgy éreztem magam, mint Phileas Fogg, amikor 80 nap után, december 21-én hajszálpontosan 8:45-kor megjelent a Reform Clubban, ezekkel a szavakkal: Uraim, itt vagyok!