#244 Mókus kör / Mátyás király emléktúra / Boldog Bátori László emléktúra

Hányadik Mókus-köröm is ez? Ja, megvan, az ötödik. Hiszen pont azért indulok el, hogy meglegyen végre az ötödik teljesítésért járó, hőn áhított aranyérem. De ahogy durvul az edzésterv, úgy lesz egyre kevésbé elég a Mókus kör 25 kilométere, hozzá kellett tehát toldani valamit. Így alakult, hogy mögé raktam még két GeoGós teljesítménytúrát, a Boldog Bátori Lászlót, meg a Mátyás királyt, és a háromból pont kijött egy ötvenes. Na de mi értelme van ennek?

Az „edzésterv”

Nem szeretnék sokat beszélni az „edzéstervről”, mert igazából nincs edzésterv. Maximum annyi, hogy négyhetes ciklusokban szépen tolom feljebb a heti távot, ciklusonként heti tíz kilométerrel, és minden egyedik hét „pihihét”, nagyon tudományosan fogalmazva regenerációs szakasz, mondjuk heti kb. 30 kilométerrel.

Ám ahogy növekszik a heti táv, úgy szorulok bele egyre jobban az időhiányba, a beosztási kényszerbe. Heti hetven kilométer felett már marha nehéz három futásból megoldani a dolgot, többől meg nagyon nehéz, két okból:

1) marha kevés az idő, azért mindennap 1-2 órát kihasítani a rutinból nem könnyű, különösen két megátalkodott kis krampusz mellett, illetve úgy, hogy alapvetően azért nem futni szeretek, hanem mászni, tehát arra is kellene időt szakítani;

2) vén vagyok, mint az országút, tehát azért már elég nagy szükségem van a regenerációra, és határozottan jól jönnek azok a napok, amikor nincs futás.

Így aztán nem marad más, mint azokat a bizonyos hétvégi hosszúkat megtoldani, még szerencse, hogy megoldható, hogy a hétvégi hosszúk ne feltétlenül hétvégére essenek.

Az instantok

És mindehhez hozzájön még legújabb mániám: az instantok. Ez a versenyínséges időszak magával hozza a pótcselekvéseket is, és az instant tipikus – ugyanakkor tökéletes – pótcselekvés. Verseny, de mégsem az. Időre futsz, de igazából nem hajt semmi. Távot teljesítesz, van rajt és befutó, de a célban nem vár senki. Kapsz érmet is, vagy kitűzőt, de hát igazából ez az egész csak pótléka valami másnak.

Ettől függetlenül teljesen rákattantam az instantokra, valahogy ezek ilyen vigasztaló oázisok maradtak a versenyhiány kilátástalan sivatagában. Így aztán mostanában majdnem mindegyik futásom instant, még a teljesen hétköznapi, sok tucatszor futott Panoráma köreim is azok, amióta a GeoGóra felkerült ez a táv is. Ilyen volt a Tihany Trail, nemrég a Bodri Kör / Bartina közös teljesítés, tulajdonképpen az összes Peaks of Hungary vagy a múlt héten a Hableány maraton is.

A GeoGo, mint már sokszor írtam róla, egy remek kis alkalmazás, kifejezetten instant trailek, checkpontos túrák létrehozására és teljesítésére. Itt bőségesebben mesélek a dologról. Az igazi nagy lépés nemrég történt, amikor felkerültek az egyik leginkább hardcore hazai túraszervező, Orbán Imre kirándulásai is.

Na, két ilyen Orbán Imre-féle kirándulást, a 12 kilométeres Boldog Bátori László emléktúrát, meg a nagyjából ugyanilyen hosszú Mátyás király emléktúrát kötöttem össze egy igazi instant-klasszikussal: a Mókus körrel. A Mókust jó rég futottam először, itt van róla egy jó hosszúra nyúlt beszámoló.

Azóta persze futottam hóban, sötétben, lassan és gyorsan, és mist eljött az ideje, hogy lefussam ötödször, pusztán azért, mert ötödik teljesítésre szép aranyérmet kap az ember. A Mókusban pont ez a jó. Szervezői, a RUNaway csapat marha lelkes és minden marketingmókára nyitott házaspárja folyton kitalálnak valami újat, izgalmasat, amivel állandóan új életet lehelnek versenyeikbe és instantjaikba.

Ötödszörre sem unalmas

Már rég benn ült egy érvényes nevezésem a Mókusban, de valahogy sosem volt alkalom beváltani. Aztán most összekaptam magam: meglepve láttam, hogy a Boldog Bátori László és a Mátyás király emléktúra is a Szépjuhásznétól rajtol (és oda is érkezik), éppúgy, mint a Mókus kör. Nosza, van-e jobb felhasználási módja ennek a megüresedett pénteknek, mint az, hogy „Szépjuhásznétól induló instant körök prezentációját” hajtsam végre? Nincs, nyilván nincs.

Így aztán szép kényelmesen, kilenckor elrajtoltam a megszokott Szépjuhászné büfés QR-kód olvasással. (Mert hozzátartozik a dologhoz, hogy a Mókus kör nem a GeoGo GPS-alapú csekkolási rendszerét követi, hanem saját rendszere van, és a telefonnal QR-kódokat kell beolvasni az ellnőzőpontokon.) És a bemelegítő két kilométer után már ott is állok a „kapuban”, ennél a gyönyörű, jellegzetes tölgynél, amely a Vadaspark mellett atyai intéssel bocsátja útjára a Mókusra vállalkozókat.

Nagyon visszafogottra veszem a tempót, elvégre nem egy Mókust futok, hanem tulajdonképpen kettőt. Utoljára januárban futottam itt, azelőtt meg jóval több mint egy éve,  volt alkalma az útvonalnak bevésődni. Stabil futással kocogok fel a Vörös-pocsolyás-hátra, majd érkeznek a megszokott állomások: Nagykovácsi, az a végtelen emelkedő, fel a Nagy-Kopaszra.

Most nyoma sincs a januári fagyott sárnak, nagyon kényelmesen futható az út. Mivel péntek van, igazából senkivel sem találkozom, magányosan falom a kilométereket.

Bár tervezni nem igazán szoktam, meg most nem is nagyon tudom, mire számíthatok magamtól, hiszen utoljára tavaly októberben, a Mátrabércen futottam 50 kilométeren felül… most valami olyasmit képzelek, hogy olyan három óra körül teljesítem a Mókust, aztán a két kisebbet összesen négy óra alatt, kis büfézéssel, tollászkodással közöttük. Az egésznek tehát reális becsléssel bele kéne férnie hét órába. Nem egy őrült űridő, de hát nem is az a lényeg.

Mindenesetre tökéletes futóidő fogad, szikrázóan tiszta légkör, fenn gyönyörű, tankönyvi cumulusok kergetik egymást, itt lenn barátságos szellő hűt, teljesen magamba feledkezve rohanok lefelé a Nagy-Kopaszról, elkap a futótransz, és egyszerűen csak élvezem a végtelen vitorlázást.

Szerintem ez a rész a legjobb a Mókus körben: ez a Fekete-hegyeken és a Hársbokor-hegyen átrobogó, egyenletesen lejtő vagy épp szintező visszafogott, nem hivalkodó erdei autópálya. Annyira élvezem az utat, Hársbokor-hegy barátságos letörését, hogy szinte észre sem veszem, hogy már itt is az utolsó ellenőrzőpont… nagyjából itt érek utol két korán kelő futót, hogy az utolsó pár kilométeren egymást kerülgetve fussunk a Szépjuhásznéig.

Emléktúrák

Ők elégedetten nekilátnak a teljesítő menünek, én csak egy jó Radlert kérek. Eddig minden oké, 3:01 lett a Mókus kör, nosza, ugorjunk neki a folytatásnak! Nagyon elnagyoltan két-két órát engedélyeztem magamnak a Mátyás király 13,5, illetve a Bátori László 12 kilométerére. Bő kézzel mérem magamnak az időt, de hát egyrészt most kivételesen van bőven, másrészt ha valakitől, akkor magamtól igazán nem sajnálom.

Hogy a Mátyás király emléktúra mitől Mátyás király, azt igazán nem nehéz kitalálni: mint egy hivatalos udvari vadász, úgy kerülgeti az út az egykori királyi vadaskertet. Az első állomás rögvest a nyéki vadászkastély. Érdekes, hogy ez a „Mátyás vadaskertje” mítosz mennyire beleivódott a környék történelmébe, pedig magát a kastélyt csak 90 éve, 1931-ben találták meg, addig teljesen máshol keresték.

Az út innen egy ideig a civilizációban, azaz aszfaton vezet, de egyáltalán nem könnyű. Kegyetlen kaptatóval kanyarog fel az Apáthy-szikla tetejére, ahol mindig megdöbbent, hogy milyen fantasztikus a kilátás (bele is raktam a borítóképbe). Innen végig látszik egész hátralévő utam, ott jobbra a Vadaskerti-hegy, alatta Hűvösvölgy, majd a Hárs-hegy, amelyet most kétszer mászok majd meg, szemben fent meg a Normafa–János-hegy-gerinc.

Kicsit még elmerengek azon, hogy milyen válogatott kínzásokat találok ki annak a parvenünek, aki ide, a szikla tetejébe bassza a házát, meg hogy mit érdemel az az önkormányzati tisztviselő, aki erre engedélyt ad (lásd még a Róka-hegyi kőfejtő problémáját), de hívnak a kilométerek, indulnom kell.

A Hárs-hegy keleti kaptatója, a Hűvösvölgyből felfelé mindig kegyetlen, pedig volt alkalmam megszokni, de ezt nem lehet megszokni. A csúcs alatt a barlang, amely Mátyástól átvezet a következő történelmi instantra, a Bátori László emléktúrára.

Bátori (vagy Báthory, ugyanis mittomén Assisi Szent Ferenchez hasonlóan nemesként indult karrierje) Lászlónak kifejezetten sok köze van egyébként Mátyáshoz, hiszen az apja alatt szolgált. Az életrajz elég hiányos és zűrös, de a legjobban hangzó ezek közül az, hogy éppen azért lépett be a pálosok közé, mert látta, hogy V. László mit művel a Hunyadi-gyerekekkel.

A lényeg az, hogy ő készítette, éppen ebben a barlangban az első magyar nyelvű Biblia-fordítást. Ez aztán később természetesen elveszett, remekül jelezve, hogy már akkor is hogyan bánt az ország saját kulturális örökségével, így lett később Heltai, Károli meg Káldi a király, míg szegény Bátorit szinte teljesen elfeledték.

A Bátori László emléktúra is a Szépjuhásznétól rajtol, hiszen itt, az állomástól mindössze pár méterre vannak annak a pálos kolostornak a romjai, amelyhez szent életű fordítónk is tartozott, állítólag itt is van eltemetve. Innen csak egy laza kaptató a barlang, ahol húsz évet töltött… mondjuk itt, a maratoni táv környékén már annyira nem vagyok lelkes semmilyen laza kaptatótól, pedig a barlang után még le kell kocogni Kuruclesre, majd fel, az Anna-réten át a János-hegyre.

Most már jócskán benne járunk a péntek délutánban, az Anna-rét meg a János-hegy pont úgy néz ki, mint azt járvány idején várná az ember: elképesztő mennyiségű ember, vidám zoomer-hordák pörögnek azokkal a jellegzetes, körsztereó JBL-ekkel, amelyeket én személy szerint emberiség elleni bűntettnek tartok. A gerinc sétaútján annyira eldurvul a helyzet, hogy fel is veszem a maszkomat, abban futok el a népek, sétálók és andalgó párok mellett, orromban folyamatosan váltakozik a kommersz dezodor illata az olcsó kölniével.

Na de nem szólhatok egy szót sem, egyrészt az erdő mindenkié, és tényleg elférünk, másrészt itt, 48 kilométernél nyilván én sem Chanel N°5-öt árasztok magamból. Már csak egy rövid lefelé van, ez a Balboa-körről jól ismert vidám zúzda a Pozsonyi-hegy gerincén.

7:01 a vége. Mondom, engem nem érdekel az idő. Kivéve természetesen, ha tökéletesen egybevág terveimmel, de ilyenkor sem az időre vagyok büszke (mondjuk arra nem is igen lehetnék), hanem a tervezésre. A Szépjuhászné büfében már nagyon furcsán néz rám a lány, amikor kétórás eltérésekkel már a harmadik radleremet kérem ki, egyre furcsább állapotban. Az érmet is csak most kérem el, nem volt kedvem 25 kilométert cipelni magammal. Pedig ezt majd úgyis be kell váltanom az aranyra, de az egy másik történet.