#049 Panoráma kör

Bele a tavaszba

A Panoráma-körön

Van az a pillanat, a természetjárók azonnal megérzik, amikor lehet tudni, hogy itt a tavasz. Bonyolult ez, mert igazából nincs még itt, hiszen február van, marha hidegek a hajnalok, nem sokal melegebbek a nappalok sem, fagyott sáron futok, még nem nyílik a hunyor, a hóvirág, még alig moccannak a madarak. De már moccannak, Panoráma-körös trappolásomba-lihegésembe egyre többször vegyül a sármány és a cinke jellegzetes éneke. És van egy pillanat, amikor a Föld úgy kering bele a tavaszba, úgy kezdenek dőlni a Nap sugarai, hogy egyik napról a másikra megtelik fénnyel az erdő. Ez már nem az a bágyadt, hosszú árnyékokat vető, deres pasztellt szóró téli napfény, hanem napéjegyenlőség ígérete. Igen, tudod, hogy visszafordíthatatlanul itt a tavasz. Eshet még persze a hó, lehetnek durva fagyok, kemény ködök, de ezt már nem lehet visszacsinálni: feltartóztathatatlanul közeleg.

Azt írtam az előbb, hogy a „természetjárók azonnal megérzik”, én magam is megérzem harmincvalahány éve, amióta kirándulok. De „terepfutóként” megélni a tavasz visszafordíthatatlan közeledtét egészen más élmény. Amíg „csak kirándultam”, városi gyerekként, akkor hetente-kéthetente egyszer besétáltunk a természetbe. Egy-két hét alatt elképesztően sok dolog történik az erdőben, ennyi idő alatt teljes ökológia folyamatok zajlanak le, párzási időszakok, virágzások, érések, vándorlások…Úgy nem volt nehéz a változást észrevenni.

 

Amióta terepfutok, annyi változott, hogy nem kéthetente járok az erdőben, hanem hetente kétszer-háromszor. Persze ez még mindig nagyon messze van attól, ahogy egy erdész vagy egy turistaház-gondnok él együtt az erdővel, de azért már közelít. Tavaly július óta ez a Panoráma-kör volt a negyvenkilencedik futásom, és ebből a negyvenkilencből negyvenötöt erdőben futottam. És ami az egészben a legviccesebb: mindebből az következik, hogy az elmúlt fél évben többször voltam erdőben, mint mondjuk a gimnázium második két évében, pedig akkor igazán durván nyomtam a túrázást. És nemcsak hogy fél év alatt többször voltam, de nagyobb összesített távot tettem meg, mint a gimis két év alatt, pedig akkor tényleg keményen küldtem a kilométereket – vagy legalábbis azt hittem.

Az Újlaki-hegyen
Az Újlaki-hegyen

Mindezt nem ilyen béna önfényezésből írom, hiszen, ahogy az ismerős terepfutók Straváit látom meg blogjait olvasom, az ő produkciójukhoz képest ez a fél év alatt lefutott nyolcszáz kilométer inkább viccesen szánalmas, semmint komoly teljesítmény. Sokkal inkább azért írom, hogy látható legyen: szinte napi kapcsolatom lett az erdővel, legalábbis ezzel a városszéli, domesztikált parkerdővel, amit Budai-hegységnek nevezünk. Nem éppen vadon, de viszonylag természeti élettér. A szinte napi kapcsolat pedig azt jelenti, hogy sokkal szembetűnőbbek a mikroszintű változások, a nagy ciklusok apró eltérései, vagy inkább azok az apró eltérések, amelyekből a nagy ciklusok összeállnak.

Erdei részlet
Erdei részlet

Futni, terepet futni nem csupán a gyaloglásnál lendületesebb tempót vagy felgyorsult anyagcserét jelent. Az edzéskényszer, a távkényszer, a monotóniakényszer – nem úgy értve, hogy ezek valóban kényszerek, hiszen egyáltalán nem azok, hanem úgy, hogy szükségesek a viszonylag elfogadható teljesítményhez –, mindezek azt jelentik, hogy szinte állandóan jelen vagy a természet folyamataiban. Hozzájárul ehhez még az is, hogy – ahogy látom –, a terepfutók zöme, velem együtt, nagyjából ugyanazokat az útvonalakat futja edzésképpen. Az ismétlődésből aztán sokkal jobban kiugrik a változás. Kora reggel az Újlaki-hegyen másfél hónapja, a decemberi napforduló idején még vaksötét volt, ma már hosszú árnyékot vetek, ahogy elfutok a gerincen. 

Tavaly, futópályafutásom elején napról napra láttam, ahogy az erdőbe beszivárgott az ősz, aztán a tél. Láttam, hallottam elnémulni az erdőt, hó alá merülni, hogy csak a gallyakról lesodort zúzmara szitálása hallatszott, meg egy-két fakopáncs jellegzetes kopogása.

A Széchenyi-hegy az Újlaki-hegyről
A Széchenyi-hegy az Újlaki-hegyről

És most félreérthetetlenül itt a tavasz: lépteimen és zihálásomon túl is hallom, ahogy megtelik zajjal az erdő. Az ösvény hangja is megváltozik: először a hó csendje tűnik el, aztán a lefagyott út jegének ropogása, hogy csillogó olvadékpocsolyák cuppogásává szelídüljön. Felzengenek a madarak, először persze a cinkék klasszikus nyitnikékje, majd a csuszkák éles füttyögése, a sármányok bugyborékolós éneke és persze a kedvencem: a küllők hangos kiáltásai. Kavargó, örvénylő hangtenger, melyben egyben tempót és teret is ad a futáshoz.

Az ember óhatatlanul áhítatos lassulásba kezd, sokkal inkább a természetre hangolódik, semmint Stravája jelzéseire. Így jönnek aztán a vállalhatatlanul lassan teljesített távok, de a tavasz ígérete egyben a közelgő nagyszerű szezon ígérete is. Nincs hova sietni, mert minden eljön, hamarabb, mint eszmélnénk.

Relive ‘#049 HHH Plusz #003’

Olvass többet

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük