#039 Panoráma-kör

Újévi szívás

Itt még lámpával

Az új év első futása. Ennek, ahogy látom, van valami kultikusan misztikus jelentősége a futók körében. Még a legnagyobb nemzetközi királyok is áhítatos és rém motiválónak szánt posztokban osztják euforikus élményeiket. Számomra annál is jelentőségtelibb, mivel fél év futás után annyit mondhatok, hogy ez volt az első „új év első futása”, hiszen tavaly ilyenkor még egyáltalán nem is futottam, hanem rettegve vártam a szikét. Végső soron elmondhatom, hogy „az új év első futása” irgalmatlan szívásba torkollott, vaksötétben botorkálással, bokáig jeges pocsolyában gázolással, ködben tévelygéssel. Pedig csak egy Panoráma-körre mentem.

Nem szeretnék senkit sem untatni az edzéseim – amennyiben ezt az ötletszerű, hektikus mozgáshalmazt „edzésnek” lehet nevezni – részletezésével. A lényeg, hogy nagyjából heti két futás fér bele az időmbe, ezeket általában kedden és szombaton hajnalban oldom meg, kedden rövidebbet, szombaton hosszabbat, és lehetőleg jöjjön össze a heti harminc kilométer. Nem valami nagy edzésterv, de a mászások, úszások, erősítések közé így tudom bepréselni őket, hogy esetleg a munkáról, gyerekekről, családról és egyéb hívságokról ne is beszéljünk. A lényeg: kedd és szombat.

Úgy alakult, hogy a január 1. keddre esett, én viszont marha lusta voltam hajnalban kelni, gondoltam, hogy kora délután rásózóm az anyjukra a kölköket, és felszaladok a Hármashatár-hegyre, legalább megúszom a deprimáló sötétben futást. Ám kora délutánra becsúszott (!) egy derekas korcsolyázás a gyerekekkel, így napnyugta után jutottam csak fel a Panoráma körre, még egy diadalmas fotót is sikerült készítenem az első kilátóponton. Aztán bang!, a Farkas-toroknál elszállt a fejlámpám, én meg ott tempóztam a vaksötétben.

Aki járt már a Panoráma-körön, az tudja, hogy a Farkas-toroknál még remek a helyzet, a gucklerkároly kényelmes, döngölt szintútja szinte olyan, mint a Margitsziget rekortánja. Én sem gondolkodtam sokat, legalább ötvenszer megjártam már ezt az útvonalat, meg már a tervezett táv negyedénél vagyok, innen nyilván nem fogok visszafordulni, a Virágos-nyeregig sétaút, a Határ-nyeregtől sétaút, a kettő között, a reptér fölött meg gyorsan átaszaladunk.

Robogtam tehát az előttem derengő úton, egészen a Virágos-gyeregig, aztán…

Aztán…

Hát igen, aztán. Itt az út, a sárga jelzés kiér az erdőből, ahogy élesen visszafordul a Határ-nyereg felé és egy szavannaszerű cserjésen vezet át – gyerekkoromban nem tudtam elképzelni ennél csodálatosabb számháború-helyszínt. Most viszont, a derengő, ködös sötétben igazi, gonosz bokagyikossá változott a cuppogós, felázott, agyagos talaj. Itt nem a kövekre kell vigyázni, szerencsére az itt-ott kibukkanó dolomitszilák fehéren világítanak a sötétben is.

Jóval aljasabb a csúszós, löszös, agyagos ösvény, amelynek puha átmenetei nem vetnek árnyékot, nincs kontúrjuk, nem lehet jól látni ezeket a köddel örvénylő estében. Nem sár ez, hanem igazi agyag: minél nedvesebb, annál jobban tapad, és hiába venném végre hasznát Salomonom túlgondolt Contragripjének, ha tíz lépés után félkilós tömbbe sűrűsüdik a talpamon. Népszerű futó-, túrázó-, kutyázóhely ez, helyenként a kijárt mélyedésekben bokamély pocsolyákba gyűlik a víz, amelyekre finom jéghártya feszül. Még szerencse, hogy alacsonyan úszó, mély, puha, vastag felhőréteg borítja az eget, amely aránylag jótékonyan veri vissza és szórja szét a völgyben elterülő város fényeit. Pont annyira elég, hogy az utolsó tizedmásodpercben vegyem észre a pocsolyákat: korrigálni már nincs idő, óhatatlanul beléjük gázolok, de legalább fel tudok készülni az élményre.

Kiazmus ez is

Kiazmus ez is, a maga kíméletlen módján: beleolvadni a tájba, a derengő, kavargó sötétbe, megtanulni, hogy élhet, tempózhat együtt az ember az úttal. Ha nem ismerném a Panoráma-kört, mint a tenyeremet, biztosan feladtam volna, és sűrű káromkodások közepette lesétálok Nyékre, hogy majd valahogy hazakeveredjek. Teljesen rágyógyulok az ösvényre, próbálok ráhangolódni a legkisebb árnyalatváltozásra is, amely az út egyenetlenségeit jelezheti. Máskor az ilyenek meg sem kottyannak, könnyedén kikerüli vagy átlépi ezeket az ember, de most, a köddel, szemüvegre fagyott párával súlyosbított vaksötétben, a csúszós agyagon, miközben minden lépésemmel préselem ki a jeges vizet a cipőmből – ocsmány, potenciális bokagyilkos mindegyik.

Pár perc után megtanulom kifejezetten élvezni a dolgot – más választásom amúgy se nagyon van. Megszáll a szokásos zen: eggyé válni az úttal, az ez alkalommal kifejezetten ellenséges természettel, repülni bele az éjszakába (persze csak fél hat van, de nagyon éjszakai a hangulat), minden idegszálammal tapogatom a következő métereket. Hiszen tovább úgysem látok. Akár egy sokat járt sziklafalon, itt is vannak ismerős lépések, pontosan emlékszem, hogy mikor jön el az a pont, amikor egy fura mozdulattal két kő közé kell lépni, hol jön el a szárazon is csúszós, pár méteres meredek szakasz a hangár fölött…

Aztán egyszercsak befutok a Határ-nyeregbe, innen meg már gyerekjáték a derengésbe fehéren világító, döngölt dolomitsétányon visszafutni Fenyőgyöngyére.

Évelsőfutásnak nagyon tanulságos volt ez a Panoráma-kör. Ha én is – mint a futók oly sokan – motivációs futásnak vagy tanulságnak használom az újévi futást, akkor meg is van a tapasztalat. Sose becsüld le, aminek nekilátsz!, ezt a nagy, buddhai bölcsességet tudom kihámozni a mai futásból. Egy kis béna Panoráma-köröcske, tíz-killi-kétszázötven-szint is meg tudja szivatni az embert rendesen. Ezzel a nagy tudománnyal indulunk neki kettőezertizenkilencnek.

Relive ‘#039 HHH #017’

Olvass többet

“#039 Panoráma-kör” bejegyzéshez 3 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük