#040 Fenyőgyöngye-Solymár kör

Évértékelő, mert ilyen is kell

A Budai-hegyekben

Értem én, hogy évet értékelni – ahogy látom – az új év első futásánál kell, de a január elsejei szaladgálás akkora szívás volt, hogy akkor elmaradt. Pár nappal később, egy hosszabb kocogás alatt azért átgondoltam, hogy mi is történt velem az elmúlt fél évben. És hogy mit is szertnék kezdeni ezzel az újonnan jött hobbi-szenvedéllyel. Mi az, amit negyvenhét évesen, munka és család, meg ezer más hobbi mellett bele tudok pakolni, hogy ki is tudjak venni belőle valamit. Mondjuk élvezetet. Milyen volt az elmúlt évem, és milyen lesz a következő, legalábbis terepfutás-szempontból?

Mi volt tavaly?

Hosszas projektmenedzseri pályafutásom már elég régen ráébresztett: ahhoz, hogy terveket kovácsoljunk, egyáltalán nem szükséges a realitások talaján állnunk. Legalábbis a projektmenedzserek zöme ezt az elvet vallja. Szerencsére a terepfutás egyáltalán nem engedi meg ezt a fajta realitásvesztést. Az egyik legjobb dolog a terepfutásban, hogy kíméletlenül visszaránt a lehetőségek kötöttségeibe, ezt már megtanultam, amikor a térdem hetekig tartó nyilalló fájdalommal nyugtázta az értelmetlen túlhajtást. Persze nem is kvantummechanikáról van szó, tehát aránylag kevés változóból és adatból, viszonylag könnyen kiszámolhatjuk a lehetséges jövőt. Na nézzük sorjában! 2018-ban

Futottam összesen 38 darabot.

Ez nyilván komolytalan mennyiség. Felnőtt életemben 2018. június 20-án futottam először tíz kilométert. Előtte három évtizedig lényegében semmit. Az évből még 191 nap volt hátra, tehát utána átlagos ötnaponta futottam. Itt persze nagy volt a szórás, mert decemberben például három hétig egyáltalán nem futottam.

Futottam összesen 558 kilométert.

Hát, ez sem valami szaggató. Ahogy elnézem azokat, akik akár csak egy kicsit is komolyna veszik, a minimum éves mennyiség nagyjából annyi kilométerben, amelyik évet írjuk. De nagyon leegyszerűsítve az is szokott lenni a mondás, hogy hetente legalább annyit fusson az emberfia, amilyen hosszú célversenyre készül (maraton esetében tehát heti 42 kilométert). Legalább duplaannyit, mint én.

Ez nekem sosem fog összejönni, az biztos, elsősorban időhiány miatt. Az intervalok meg az úszások meg hasonlók közé maximum heti két futást tudok begyömöszölni, azokat is jobbára hajnalban, amikor még alszik a család.

Eltöltöttem futással 64 órát és 13 percet.

Magyarán fél év alatt futottam három napot. Világos, hogy ez sem sok, ha egy évre transzponálom, akkor tiszta időben nem jön ki egy hét. Sok mindennek lehet ezt nevezni, csak áldozathozatalnak és lemondásnak nem. Bár, ott az érem másik oldala, hogy másfajta edzéssel ennek az időnek a sokszorosát töltöttem, csak azt nem számolom.

Összeszedtem 16 301 méter szintet.

Na jó, erre már azt mondom, hogy aránylag vállalható, bár azért lehetne rajta javítani. Kevesebb Margitsziget, több Alpok.

Egy átlagos futásom 14,6 km volt, 429 méter szinttel, és 1 óra 41 perc alatt tettem meg. Átlagtempó: 6:54 perc/km.

Persze itt óriási szórások vannak, 4:50-es Margitsziget-kilométerek váltakoznak eléhezett, negyedórás kúszásokkal a Nagy-Szénás oldalában. Átlagos futásnak igazából nem olyan rossz ez a koromhoz, és ahhoz képest, hogy fél éve kezdtem. Csak éppen egy ilyen átlagos futásból kellene kétszer-háromszor annyit csinálni, mint amennyit csináltam.

Leghosszabb futás: Panoráma trail, 44 km. Egyben ez volt a legtöbb szint is: 1960 métert mért a Strava.

Ó igen, a hosszú versenyek, terepmaratonok fantasztikusak voltak, nemcsak rövid futópályafutásom, hanem úgy általában a 2018-as év élmény-csúcspontjai. Azt hiszem, errefelé kell továbbépítgetni frissen szerezett hobbimat. Talán túlzás az ultrázás, de az az intenzív, parfümsűrűségű élmény, amit egy terepmaraton ad – számomra jelenleg ez a dolog eszenciája.

Legnagyobb élmény.

És ami első terepmaratonommal szorosan összefügg: az élménykülönítményes gyűtés a Bátor Tábornak. Túlzás nélkül az év legfelemelőbb két hete volt az az időszak, amely alatt barátaim és ismerőseim villámgyorsan összeadakoztak több mint kétszázezer forintot. Az ikonikus lila pólót azóta sem hagytam el, igyekszem a lehető legnagyobb büszkeséggel viselni a versenyeken.

Hol tartok most?

Hogy hol tartok most? Ahhoz először is tudni kéne valamit a következőről:

Fejlődés.

Hát, erről igazából lövésem sincs. Hiszen a terepfutás egyik legszebb jellegzetessége, hogy nagyon nehezen mérhető. Nincs laboratórium, nincs két egyforma terep, egyszer vaksötét van, máskor meg üvölt a szél, megint máskor meg rekkenő kánikula. Nincs edzőm, nincs órám, fogalmam sincs a pulzusomról. Full kreténbe’ nyomom.

Talán a legjobb összehasolítási alap, ha időnként kimegyek a Margitszigetre duplát nyomni. Az „időnként kimegyek” természetesen fellengzős túlzás, eddig kétszer voltam, egyszer júliusban, ötödik futásom, és novemberben, harmincnegyedik futásom alkalmából. Arra talán alkalmas, hogy felmérjem a kettő között eltelt harminc futás hatákonyságát.

Az első egy kiköpött tüdejű 58:16 lett, 4:50-es első és 6:30-as utolsó kilométerrel, az átlag 5:44 volt. A második egy három nappal egy terepmaratont követő viszonylag laza 55:01, 5:04-es első és 5:10-es utolsó kilométerrel, az átlag 5:11. Ebből számomra nem az következik elsősorban, ami nyilvánvaló: hogy gyorsulok, ez ugyanis nem különösebben érdekel. Sokkal izgalmasabb, hogy megtanultam beosztani az erőmet, a tempómat, képessé váltam megtervezni a futást, és viszonylag egyenletesen végrehajtani (a leglassabb és a leggyorsabb kilométerem között 17 másodperc különbség volt, és egyetlen kilométeren sem tértem el 8 másodpercnél többel az átlagtól).

Egy tapasztalt futó számára ezek nyilván evidenciák.  Számomra azonban, aki az utóbbi huszonöt évben lényegében egyetlen edzésként értelmezhető mozgássort sem hajtottam végre – ami nem azt jelenti, hogy nem sportoltam, hanem azt, hogy nem edzettem –, szóval számomra a hosszú távú sporttevékenység alatti tervezett erőbeosztás, vagy hogy kell ezt nevezni, egészen új tapasztalat.

És hát persze azért gyorsulok is, bár ez tökéletesen másodlagos – közel az ötvenhez már nincs túl sok értelme hajtani a négyperces kilométereket. Persze jó, ha az ember reálisan el tud várni magától síkon futott 1:45-ös félmaratont vagy 3 és fél-négyórás maratont. Valami ilyesmi lenne a terv, ha érdekelne az ilyesmi. De az az igazság, hogy engem egész más érdekel.

Mi lesz jövőre?

A Kecske-hegyen
Nagy Tervek

Az a helyzet, hogy fél év alatt rájöttem arra, hogy engem a szép, hosszú, csodás tájban kanyargó, minimum maratoni tereptávok érdekelnek. Szellős, kitett, többkötélhosszas utak, ahogy a mászók mondják, elegáns vonalvezetéssel, sok szinttel és még több kilátással. Amelyeken futva van tér és idő arra, hogy magába szívjon az út, a tempó, a ritmus, a természet és az élmény. Ahol megvalósul a kiazmus. Nagyvonalúság. Eredetiség. Elegancia. Gyönyörű, kiasztikus futások. Ezek a szempontok.

Nevezések.

Az a helyzet, hogy 2019-re van már jó pár élő nevezésem. Rögvest januárban a téli Tihany trail, áprilisban a Dunakanyar félmaraton meg az Ultrakék trail, májusban az Ultrabalaton és megint Tihany, egy félmaraton, aztán júniusban a Szentendre trail… Ezek a biztosak, és ezek közül az Ultrakék meg a Szentendre trail már nagyon közel van ahhoz, amilyen versenyekre vágyok jövőre. Közel azonos (54 kilométer körüli) távval, 1600-1800 méteres szinttel már a terepezés új, az általam 2018-ban elértnél jóval magasabb dimenzióját képviselik. Ha ezeket sikerrel veszem, akkor újabb távlatok nyílhatnak meg… de ezt majd meglátjuk. És persze vannak még tervek a tarsolyban, mindenképp mennék Mátrabérc trailre, Bükki kilátásokra, ismét a Panoráma trailre meg a Tanúhegyek nyomábanra, meg nagyon kinéz a Sunset trail, ha a munka, az isten meg a család is úgy akarja.

Élménykülönítmény.

Az biztos, hogy valamelyik versenyemen ismét szervezek Bátor Táboros gyűjtést. Maguk az élménykülönítményesek is azt javasolják, hogy nagyjából egy év teljen el a gyűjtések között, úgyhogy ez valószínűleg valamelyik őszi verseny lesz. A változatosság kedvéért most nem a Panoráma trail, hanem inkább a Tanúhegyek nyomában, ezen biztosan indulok majd, ha az egészség és a család is úgy akarja.

Edzések.

Vagy írjam inkább idézőjelbe? „Edzések.” Inkább csak valami minimális szervezettség és rendeszeresség, meg valami minimális céltudatosság. Abban az értelemben, hogy ha van egy cél: izgalmas, ultraközeli terepfutások örömteli teljesítése, akkor ehhez szükséges és érdemes rendelni valamiféle felkészülést is.

Az elmúlt fél év alatt még nem sikerült igazán elnavigálnom az önfejlesztés kaotikus labirintusában, de most, az év második futásán nagyjából a következőkre jutottam:

  1. Heti távban: két futás, 30 kilométer. Ez nem sok, de biztosan teljesíthető. Így reális a havi 120, évi 1500 kilométer. Ez a minimumcél, és ha a hosszabb versenyek közötti hétvégéken tartani tudom a huszat, akkor csak több lehet.
  2. Heti szintben: ezer méter. Ez már kicsit nehezebb, de bízom benne, hogy átlagban meglesz. Azaz 2019-ben 50 ezer méter szint, ami már elég vad vállalásnak tűnik.
  3. Heti egy, azaz 2019-ben minimum 50 darab félmaraton. Enélkül nem is lehetne teljesíteni az 1. pontot. (Persze ezt már rögtön az első héten elcsesztem, hiszen ez a Fenyőgyöngye-Solymár kör 800 méterrel kevesebb lett – legalábbis kevesebbnek mérte a Strava, pedig én tudom, hogy megvolt a 21, de ezen nem veszünk össze.)
  4. Havi egy, de legalább 10 maraton vagy annál hosszabb. Ezt nem lesz egyszerű beilleszteni, mert ez tulajdonképpen tíz darab futkározásra elbaszott hétvégét jelent, amit azért nem biztos, hogy olyan lelkesen tolerál a család. De az Utrakék, az Ultrabalaton, a Szentendre trail már tuti. Ha összejön a Mátrabérc, a Panoráma trail meg a Tanúhegyek, az már hat, szépen elosztva hónapokra. Adja magát a Sunset trail, a maradék hármat meg csak összekaparom valahogy

Egyszóval az összesített, átlagolt, kumulált terv 2019-re: minimum 1500 km táv, 50 ezer m szint, 50 db félmaraton, 10 db maraton. (Annyival egyszerűsítem a helyzetemet, hogy a maratonok egyben félmaraton-teljesítésnek is számítanak, tehát ezeken kívül csak 40 félmaratont kell lefutni).

Jó terv? Jó. Nincs túlméretezve, viszonylag normálisan teljesíthető, egyéb elfoglaltságaim mellett is. És ami a legfontosabb: benne van a továbblépés lehetősége. Ha teljesne elkap a gépszíj, és totálisan belezuhanok ebbe a terepfutás nevű őrületbe, akkor értelmesen növelhető a terhelés. Viszont annyira nem súlyos a dolog, hogy sérülést kockáztassak, vagy elhanyagoljak valami mást a szenvedély miatt. Erre a hétre mindenesetre megvan a 30 kilométer, az ezer szint, már csak ötvenszer kell megcsinálni ugyanezt.

Relive ‘#040 FGY-S-FGY #002’

Olvass többet

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük