#001 Panoráma-kör

Az első futás

A Panoráma-körről Óbuda

Az első futás voltaképp véletlenül jött. Tizennyolc éves korom óta, tehát egész felnőttkoromban sohasem futottam két kilométernél többet. Fárasztó, unalmas és nem különösebben egészséges tevékenységnek tartom. A nagyvárosi tömegfutóversenyektől kiráz a hideg, a rajt-cél bömbölő butazenéitől a jófejkedő közös bemelegítéseken keresztül az elképesztően környezetszennyező műanyagpoharas frissítőpontokig és a város életét megbénító lezárásokig minden mozzanatuk végtelenül idegesít. A futás úgy él bennem, mint egy különlegesen buta mozgásforma, amelytől csak elmerevednek és megmacskásodnak az izmok, amely semmiféle örömet nem okoz, amelyből hiányzik a harmonikus és kreatív mozgás eufóriája, és az ismétlődő azonos terhelés felfalja az ízületeket. Jól indul, mi?

Tényleg nem emlékszem, hogy mikor futottam utoljára. Az öttusát tizenhat évesen, tehát több mint harminc éve hagytam abba, és utána ugyan évekig szorgalmasan jártam sziklamászó-edzésre, de két tornaterem-körnél sosem futottunk többet. Aztán hosszú-hosszú évekig teljesen magával sodort a hegymászás, a sziklamászás, a teljesítménytúrázás, no meg minden sportok legnagyszerűbbike: a sítúrázás. És persze dohányoztam, napi egy dobozzal, huszonöt éven át. Aztán eltűnt az összes sport, maradt ez az úgynevezett felelősségteljes felnőttélet, családdal, gyerekekkel, munkával, kocsmázásos gőzkieresztéssel, nincsidőelmennisehovákkal, dejólennékkel, pszichoszomatikus szuperproblémákkal, sérvvel, idegösszeroppanással, stresszel, az elfojtott ingerültség szép lassan az egész életet beborító hártyájával, jó sok alkohollal, orvoshaveroktól kunyerált Xanax-szal, az állandósult mindenkihülyével, a mindenesti tökegyedülvagyokkal, a bocsdefáradtvagyok-fájafejem-mostnincskedvemmel, a tükörben minden reggel szembeköszönő, undorító pókhassal, a bociszemmel bámuló, óvónőmód-hangsúlyozó, totál bénakacsa családterapeutákkal, ezzel az egész önsajnálatból katedrálissal.

De ha komolyan gondolom ezt a blogot – márpedig, igen, komolyan gondolom –, akkor majd még úgyis sokat csacsogok az előzményekről és a motivációs részről. Amennyit eddig látok az egészből, az az, hogy a terepfutás senkinél sem sport, hanem általában terápia.

Az edzésben – a terápiával szemben – az a jó, hogy a terápia csak terápia, az edzés meg terápia is és edzés is egyben. Ezt megtapasztaltam az elmúlt két hónapban, amikor – egy elég durva dupla sérvműtét után – minden berzenkedésemet legyőzve nekiálltam egy fitneszprogramnak. Majd, ha úgy adódik, mesélek az Insanityről, arról, hogy hogyan lett két hónapra mindennapi jó pajtásom az egyébként kőmeleg izomagy, Shaun T, hogyan vettem rá magam minden áldott nap fogcsikorgatva a 4:30-as kelésre, és hogyan fordított ki magamból négy hét alatt az egész. A lényeg: rá kellett jönnöm, hogy magas intenzitású intervallum-edzés nem egyszerűen divat, vagy ráérős fitneszfasiszták úri passziója, hanem brutális drog, ami a túlélésben segít. Megrendítő felismerés volt újra találkozni magammal, a saját testemmel, és azzal az élménnyel, hogy az életemnek van legalább egy icipici szelete, amit teljes egészében én uralok.

De a program véget ért. A sales kedvéért el kell mondanom, hogy az ígéretet beváltotta: a végére pont annyit fogytam, pont annyit fejlődtem, pont annyival éreztem jobban magam, mint amennyit az elején ígért. Ettől még ott álltam egy rakás baromi jó gyakorlattal, két hónap alatt többé-kevésbé összerakott állóképességgel, meg azzal a tapasztalattal, hogy enélkül nem megy. Kell az edzés, a cél és egy kis őrület.

És még valami kell: az egyedüllét. Jóformán az egész életemet kommunikációval, alkalmazkodással, idomulással, irányítással és alárendelődéssel, a társas kapcsolatok dinamikájában töltöm a munkától a magánéletig. Meló, család, haza – a társadalom szűkebb és tágabb körei, a mindig készen állás, a mindig rendelkezésre állás kényszere. Küldd ki, add le, vedd meg, hozd haza, vidd el, szólj neki, kérd el, mondd meg, döntsd el, fogadd el, rakd össze, menj be, javítsd ki, és így tovább, a végtelenségig. Mi lenne, ha kipróbálnánk a futást?

Virágos-nyereg

Hogyan kezd az ember futni negyvenhét évesen? Először is olvas. Persze nem túl sokat. Sokat huszonévesen, egyetemista korukban olvasnak az emberek. Az ötödik ikszben már nincs idő sokat olvasni, de mi, vén taták legalább rutinosan olvasunk, kevés betűből is fogjuk a lényeget.

Én is olvastam egy keveset, és kiderült, hogy pont itt felettünk van egy nagyon sokat járt kör, Panoráma-körnek hívják a tapasztaltak. Részleteiben rengeteget kirándultam már rajta, igazi gyerekes sétálgatás a Hármashatár-hegy szétterülő tömbjének karimáján. Fenyőgyöngyétől a Virágos-nyeregig, kis kaptató után laza szintezés a hegy keleti oldalában, aztán a remetei repülőtér fölött, a Határ-nyeregtől meg azon az erdei úton, amelyen talán a legtöbbet jártam életemben: az Oroszlán-szikla mellett az Árpád-kilátóig, és vissza Fenyőgyöngyére. Pont ez kell nekem, itt tényleg minden követ ismerek.

Fogalmam sincs, hogyan kezdjek neki. Kezdjem rögtön egy körrel? Ez kábé tíz kilométer, a Locus szerint van benne 250 méter szint. Sok az vagy kevés? Teljesítmény- vagy sítúrán ez nem is számít szintnek meg távnak, de mi van, ha futva teljesít az ember? Mennyi idő alatt illik lefutni ezt a távot? Már arra sem emlékszem, hogy harminc éve mennyit futottam a Cooper-teszten. Túrán nagyjából hozom a 6 km/órás átlagot, akkor futva a tíz km/h az jó?

Annyit megtudtam, hogy van ez a Strava nevű app, általában ezt használják a népek. Én is letöltöttem, gyorsan megrendeltem a lehető legolcsóbb, négyezer forintos futócipőt (Kalenji Run One, köszönöm nektek, kedves thaiföldi gyerekek, hogy ilyen olcsón ragasztjátok a gumitalpra a műanyag felsőrészt!), mert mi van, ha az első alkalommal meggyűlölöm az egészet…

Mit mondhatnék? Aki ismeri a Panoráma-kört, jót röhöghet rajtam: mire a Mátyás-hegy nyergéhez felértem, a lábam elé köptem a tüdőmet, és nagyjából az anaerob zóna felső határa meg a „flatline” zóna alsó határa között járhattam. A durva emelkedés után valóságos felüdülés a Guckler Károly úton futni, de aztán a Virágos-nyereg után elfogyott a muníció. Lassulós-szétesős-belesétálós-csámpázós futás lett a vége. Nem ígér semmit, de azt be is tartja.

És hogy miért kiazmus? Erről majd legközelebb, bár most azt gondolom, hogy nem lesz legközelebb.

Relive ‘Morning Run’

Olvass többet

“#001 Panoráma-kör” bejegyzéshez 7 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük