#002 Panoráma-kör

Egy hét után újra elmerészkedtem a Panoráma-körre. Az elmúlt hét jobbára azzal telt, hogy megpróbáltam összerakni magam, elsősorban izomláz-ügyben. Tanulom a nyújtás trükkjeit, de egyelőre azt látom, hogy bármely más sporthoz képest ez a futkározás nagyon buta: elképesztően egy vágányon viszi az izmokat, tíz kilométer futás után úgy érzem magam, mint egy darab tűzifa.

Összehasonlítva azzal mondjuk, hogy egyórai falmászás után minden porcikám parázslik, és olyan izmokat érzek, amelyekről általában azt sem tudom, hogy léteznek, ugyanakkor teljes harmóniában van a testem… ez a futkározás olyan, mintha boncasztalon hevernék, és gonosz, kísérletező alienek gondosan preparált, elkülönített izomcsoportokat stimulálnának mesterségesen.

Valami magával ragadó

Meg kell ezzel barátkoznom, mert egyébként kezd szórakoztatni: az emelkedőkön még azt sem tudom, ki vagyok, az eszméletvesztés határán dübörög a keringésem (mondjuk két hónapja hagytam abba a dohányzást, nyilván nem várhatok csodát ennyi idő alatt), de ha néha elkapom a ritmust, a kiegyensúlyozott tempót, akkor van ebben az egészben valami magával ragadó. Ritkák az ilyen pillanatok, konkrétan kettő volt ezen a Panoráma-körön, és igazából egyik sem a futással, hanem a környezettel függött össze: az egyik a Guckler Károly-úton, ahogy az ember átpillant szeretett Nagy-Kevélyére, arra a csodásan ívelő, női csípőre („ott feküdt még a Tátra egész pompájában, mint valami alvó szép leány, ki álmában lehányta takaróját, mely bájait leplezte. Gyönyörittasan szemléltem egy darabig…” – mondja Petőfi, életműve legszebben kibontott hasonlatával); a másik meg a Virágos-nyereg után, ahogy a cserjés mező alatt feltárul a Nyék–Hárs-hegy–János-hegy–Nagy-Kopasz–Remete-hegy körpanoráma, a távolban, nyugatra a Pilis összetéveszthetetlen tömbje, itt előttem a Csúcs-hegy–Kálvária-hegy félköríve, mind jó barátom, tényleg olyan otthonos ez a pillanat, mintha a saját szépen berendezett, agyonfengsuizott és smarthome-izált, okostelefon-vezérelt nappalijában tekintene körbe az ember.

A gyorsaság ígérete

Egyvalami nagyon tetszik ebben a futkározásban: az, hogy gyors. Mármint nem a saját sebességemre gondolok, én egyáltalán nem vagyok gyors, annyit már most látok, ahogy körülnézek a Straván, és mindenféle leaderboardokat bámulok. A túrázáshoz-sétafikához képest gyors: hipp-hopp, eltűzök otthonról hajnali háromnegyed ötkor, hazaérek negyed hétkor, és már benne is van a lábamban tíz kilométer – annyi, amennyit máskor a gyerekekkel szoktam letolni egy egész nap alatt.