#035 Nyúlcipőbolt Budai trail | 2018.12.16.

Örömfutás a Nagy-Szénáson

A Nagy-Kopasz erdeje

A hó az élet. Az örök gyermeki. Minden hóesés a gyerekkort idézi, a várakozással átitatott eufóriát. A hirtelen elcsendesedő erdőt. Az alacsonyan delelő nap súrlófényeit, a hosszú árnyékokat a szűzhavon. A Magyar Televízió kötelező Holleanyós műsorait. A Wham! Last Christmas-klipjét. Azt a nyolcvanhatos telet.

Sosem futottam még hóban. Hiszen csak fél éve kezdtem el futni, így nem futottam még tavasszal, zsenge fűben, nyíló kankalinok között, nem futottam medvehagymásban, nem futottam hárs- vagy akácvirágzáskor. És nem futottam még télen, hóban sem. Persze a hóval nagyon jó, már-már szerelmes viszonyban vagyok, a bob és a síugrás kivételével jóformán mindent végigpróbáltam, amit egy hegyen csinálni lehet. Pucolni való autóm, lapátolni való garázsfelhajtóm nincs, én igazából nem látom a havazás árnyoldalát ‒ ha esik, csak az áhítat van, és a lázas izgalom, hogy menjünk ki, minél előbb!

Nem ismerem régóta a terepfutók kis közösségét, de annyit már látok, hogy itt éppoly izgatott várakozás előzi meg a telet, mint a sítúrázók között. Ahogy közeledik az idény, egyre többször lesz téma a hó, egyre gyakrabban érkeznek hójelentések, egyre gyakoribbak a kamásli- és hómacskatesztek az északi félteke futólapjaiban, egyre több poszt érkezik arról, hogy melyik low-budget boltlánc ömlesztettáru-osztályán lehet kapni csúszásgátlót, értelmezhetetlenül alacsony áron.

Először indultam a Nyúlcipőbolt Budai trailen, ezen a láthatóan kultikussá vált december közepi versenyen, és a Facebookon végignézhettem, ahogy a kivételesen stabil időjárás-előrejelzések nyomán a nevezőkön kezdett eluralkodni ez az izgatott várakozás, a  türelmetlen, gyermeki öröm. És amikor péntek éjjel leszakadt az ég, a szombat meg teljesen elholleanyósodott, akkor már engem is elkapott az eufória: most jön az, ami még nem volt, a hóban futkározás!

A versenyt, az év utolsó versenyét önmagában is vártam már: akivel csak beszéltem, mindenki nagyon dicsérte a Terepfutás.hu dzsemborikat. Mivel június végén kezdtem el egyáltalán futni, nagyjából augusztus végére derült ki, hogy mire is vagyok képes terepen, természetesen esélyem sem volt nevezni a korábbi Nyúlcipőbolt trailekre. De ez a Budai trail nagyon kíváncsivá tett: az út jókora részével közeli barátságot ápolok, és nagyon érdekelt, hogy milyen is lehet ezt végigfutni. Talán a szemközti Nagy-Kevélyen kívül egyetlen másik csúcson sem jártam annyit, mint a Nagy-Szénáson, ezen a csodás, elegáns vonalú, pompás körpanorámával jutalmazó, sziklagyepes, kopáros, egészen magashegyi hatást keltő tetőn. A Nagy-Kopasz regényes erdeje is nagy kedvencem, a kettő közötti völgybe szorult, bár magabiztosan terjeszkedő Nagykovácsira meg, akár egy anya az orra előtt felnövő fiára, nem vagyok képes a szuburbanizácó ezer csapásától sújtott, túl nagyra nőtt felnőttként tekinteni, számomra mindig az a simogatni való kisgyerek, barátságos, kissé kopottas zsákfalu marad, aminek egykor megismertem.

Nagyon kíváncsi voltam tehát, hogy milyen lehet ezen a jól ismert és szeretett vidéken futni ‒ bár igazából az út egy részén már futottam, még szeptemberben egy drámai idővel abszolvált kis Szénás-körön. Az volt az első komolyabb (azaz ‒ kéretik nem röhögni ‒ félmaratonnál hosszabb) terepfutásom, fogalmam sem volt, hogy hogyan osszak be erőt, frissítést, tempót, ki is durrantam rendesen, mire a Nagy-Szénásra értünk, még szerencse, hogy a végén levitt Solymárra a gravitáció. Szóval, gondoltam, arra is jó lesz ez a futás, hogy kiköszörüljük a csorbát, és rendesen, ájulásközeli állapot nélkül megfussuk a Nagy-Szénást.

A hóváró lelkesedés mellett annyi ráció azért szorult belém, hogy még vasárnap reggel a korábban tervezett 3:15-ös időt józanul átírjam 3:30-ra. Bár először futottam hóban, annyi túratapasztalatom azért van, hogy nagyjából sejtsem, mennyit lassít a taposás-csúszkálás. Másrészt, ahogy megláttam a szikrázó napsütést, a tökéletes szélcsendet, a stabilan fagypont alatti hőmérsékletet, azonnal elhatároztam, hogy ebből örömfutás lesz. Nem érdekel az óra, nem érdekel, hogy utolsó leszek-e, ebben az időben, ezen a terepen pont úgy fogok futni, ahogy jólesik, és a táv minden méterét perverz módon, százszázalékosan kiélvezem. Ha ennek az ára a nagy, tunya belesétálások sokasága, akkor ezt az árat szívesen megfizetem.

Egyetlen kockázatot láttam a dologban: fogalmam sem volt arról, hogyan viselkedik majd a cipőm. Amatőrségemet jól jellemzi, hogy még az utolsó pillanatban is azon gondolkodtam, hogy inkább bakancsban indulok. Kipróbált Lowám csak 140 grammal nehezebb, mint belépőszintű Salomon XA Lite-om, aminek a talpáról eddig annyit tudtam, hogy marha nehéz pucolni ezt a túlbonyolított, ezer apró kis, milliméteres vályúval ellátott Contragripet, de nem igazán éreztem, hogy sokat hozzátett volna eddigi futásaimhoz. Aztán körülnéztem a közösségi helyszínként szolgáló tornateremben, és győzött a józan belátás: nyilván nem fogok ötszáz ember között egyetlenként bakacsban futni.

Meg kell mondjam, ritkán ér felszereléssel kapcsolatban ilyen kellemes meglepetés. Furcsa mód ezen a havas terepen jöttek ki az XA Lite legjobb tulajdonságai: a talpán körbefutó, a talpszélre kiszaladó masszív recézés szinte tökéletesen fogta a havat. A táv végefelé, ahol már összeeresztették mindhárom táv mezőnyét, és jócskán szét volt taposva az út, meg egy picit meg is olvadt már a napsütötte, déli lejtő hava, és hát nekem is pilledtek voltak már az izmaim a magabiztos stabilizáláshoz, szóval a Tarnai-pihenő környékén meg-megcsúszott már a cipő, de akkor is rengeteget segített a korrekcióban. A felső- és a talprész ugyanolyan jól fog átvizesedve is, teljesen stabilan ölelte a lábfejem, nem kezdett el nyúlni vagy csúszkálni, és az olvadék sem áll meg benne: ahogy elnéztem, egyszerűen kifolyik a könnyű anyagon. A korábban sokszor érzett kényelmetlenségnek, azaz annak, hogy az én pronyó, véramatőr, sarokcsapkodós “stílusomhoz” (már ha lehet ezt a merev talpú bakancshoz szokott csörtetést “stílusnak” nevezni) ez a cipőcsillapítás túl kemény, nos ennek itt a tízcentis hóban nem volt semmi jelentősége.

Hóban, erdőben
Hóban, erdőben

Úgyhogy hatalmas szerencsémre a cipő is segített az örömfutásban. Nincs is annál szebb, amikor tényleg minden összejön. Pont annyira ismerős terep, hogy megnyugtató magabiztosságot adjon, ugyanakkor sosem tapasztalt körülmények fogadnak, hogy legyen egy kis komfortzóna-sértés hangulata a dolognak. Ragyogó, szikrázó napsütés, amely jótékonyan melenget, de éppen stabil -1 fok, hogy ne latyakosodjon az út. Pompás állapotú friss hó, amely éppen annyira tapad, hogy ne csúszkáljon rajta össze-vissza az ember, de még nem annyira nedves, hogy cuppogós masszává gyűljön a zokniban. És mindennek tetejébe a verseny koronaékköve: a tökéletes szélcsend, amely nemcsak az indulók, de a frissítők-ellenőrzők-önkéntesek életét is szebbé tette. Legnagyobb meglepetésemre a mindig szeles Nagy-Szénáson sem rezdült a levegő, aminek nyilván az itt csippantó Szénás-körös Perl Gergelyék örültek a legjobban.

Örömfutás a Nagy-Szénáson
Örömfutás a Nagy-Szénáson

A Budai trail csúcspontja (nem csak a szintrajz szó szerinti értelmében) egyértelműen a Nagy-Szénás volt, ez a csodás sziklagyep Nagykovácsi fölött. Sokan körülöttem, az L táv mezőnyének hátsó kétharmada környékén futók most jártak itt először, és nehéz volt nem észrevenni meglepetésüket: bizony, még a Budai-hegység, még egy béna kis ötszázötvenes csúcs is tud olyan hatást kelteni, mintha legalábbis a Fátrában lenne. Varázslatos körpanoráma, a Pilis-csúcs masszív, bálnaszerű testétől a Dobogókőn át a Kevélyekig, a Hármashatár-hegyig, a János-hegyig, lent, a völgyben Nagykovácsi, fölötte a hosszan elhúzódó Nagy-Kopasz: amerre továbbfutunk. Kis csapatban repesztünk le a hegyoldalban, a napsütésben, a roppanó hóban, vigyorgunk egymásra, vadidegenek, néha kurjant valaki örömében, és valószínűleg mindenki ugyanarra gondol: a hó az élet. Az örök gyermeki. Tizenkettő mögöttünk, tizenöt előttünk, általában valahol pont itt kezd felszabadulni az endorfin, és ez szakasz, a Nyúlcipőbolt Budai trail L távjának közepe táján, nos, ez tökéletesen sűríti magában mindazt, ami miatt a terepfutás a világ egyik legjobb dolga.

Nagy-Szénás pihenő
Nagy-Szénás pihenő

Annyira elkap a hév, hogy Nagykovácsiba tőlem merőben idegen módon 5 perc alatti kilométeridővel futok be, úgy kell figyelmeztetnem magam, hogy ennek nem lesz jó vége. Szerencsére jön a frissítőpont, fölötte meg az emelkedő, egyszer csak meglátok egy utcatáblát: Séta utca, na, ez égi jel nekem, gondolom, és lelkiismeret-furdalás nélkül belesétálok, miközben abban reménykedem, hogy következő táblán nem az szerepel majd, hogy Roham út.

Nagykovácsi után megint változik a táj, a húsz fokon delelő nap szinte vízszintesen süt be a sűrűn nőtt, fiatal tölgyesbe. Örömfutás ez is, csak máshogy, a fák között cikázó egynyomos ösvényen már végképp szétszakadt a mezőny. Egy futótárssal megyünk együtt, egymást húzzuk egészen a célig, hol ő megy elöl, hol én, kettesben, magányosan futunk a roppanó hóban, a néma erdőben. Ebben pont az a szép, hogy annyira békésen középhegységi a táj, nem akar több lenni magánál, mint a Nagy-Szénás Fátrává válni akaró sziklagyepes csúcsgerince. Persze a mezőny nagy része elment előttünk, nyilván szétzavarta a vadakat, úgyhogy tényleg egyedül futunk az útvonal következő sziklagyepéig, a Tarnai-pihenőig.

A Nagy-Kopasz erdeje
A Nagy-Kopasz erdeje

Ahogy elnézem, a Terepfutás.hu-s versenyeket az is megkülönbözteti a többitől, hogy nagyon gondosan választják ki a fotósok pozícióit: a Tarnai-pihenő kopasz dolomitletörése, a rajta átvezető úttal, a háttérben a Budai-hegység és a Zsámbéki-medence látványos díszletével tökéletes és drámai helyszín. Itt kicsit össze is terelődik a mezőny: felvillanyozódva a kilátástól, a pont kényelmesen futhatóvá váló lejtőtől, az utolsó nagy etaptól, és nem utolsósorban a frissítőpont közelségétől, mindenki megindul, a szikrázó hóban megnyújtott lépteink tényleg látványos témát adnak a fotósoknak.

Aztán nem marad más, mint egy barátságos csacsogással végigsétált emelkedő, majd egy felszabadult lezúzás Telkibe. Itt már érzem a bokám körüli izmokban és a combom belső oldalán a huszonvalahány kilométernyi folyamatos lépéskorrekciót, és azt is sejtem nagyjából, hogy a legtöbb sérülés ilyesmi szituációkban történik, úgyhogy az utolsó két kilométeren próbálom tartani a visszafogott, hatos körüli átlagot. Futótársam nemes gesztusként bevár, együtt fordulunk be a célba, szinte egyszerre végezzük a befutóérem-óramegállítás zárórítusát, rásandítok a rajtszámára, Roland, szia, hadd mutatkozzak be így a végén, köszi a túrát! ‒ imádom ezeket a versenypajtizásokat.

Általában hagyom két-három napot ülepedni a versenyeket, mielőtt írok róluk. Ennyi idő arra is jó, hogy az ismerősökkel megdumálhassuk az élményeket, meghallgathassam, elolvashassam a beszámolókat, hogy a fotók előhívják a benyomásokat. Így, pár nap múltán élesebben kirajzolódik, hogy mit rejt a versenyközpont fesztiválhangulatú tornatermének zsibongása. Induló, aki a rajt előtt tudja meg, hogy meghalt az édesanyja. Induló, aki öt perccel marad le a szintidőről, bezár előtte a frissítőpont, de egyedül, fogcsikorgatva végigcsinálja. Aki tök őszintén megírja, hogy a menzesze tönkretette az egész versenyét. Volt, aki este, a futás után színházba ment, más meg a Kossuth térre. Ott ül egymás mellett a sörpadon a gluténmentes vegán meg a gulyáshívő, és poszt-versenytranszban beszélgetnek egymással az élményeikről. Számomra kompromisszumok nélküli örömfutás volt, életemben először a hóban, nem túl délceg, de aránylag vállalható idővel  (3:25), öt perccel a tervezetten belül; másnak viszont maga a pokol. A lényeg, hogy mindannyian itt voltunk, ezernyi karakter, életút és motiváció, és nyilván mindannyian itt leszünk a következő versenyen is. Nem sok ideje, fél éve ismerkedem a terepfutással, de annyit látok, hogy ez pont olyan, mint a sí- vagy teljesítménytúrázás: olyan ember nincs, aki azért hagyja abba, mert az előző verseny vagy túra túl sok volt.

Relive ‘#035 Budai trail’

Olvass többet

“#035 Nyúlcipőbolt Budai trail | 2018.12.16.” bejegyzéshez 3 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük