#036 Pentele-Rácalmás kör

Az ártéri erdő csodái

A Rácalmási-szigeten

Megszöktem a vendégségből. Sejtettem, hogy a mániává válás grádicsain lassan elérkezik ez a pillanat is. Hallottam már a súlyosbodásnak arról a fokáról, amikor a beteg éppen karácsonyi családlátogatáson van, és az első adandó alkalommal elszabadul. Futni. Életemben először ez is megtörtént. Isten látja lelkemet, én nem akartam, de amikor a szokásos vonathoz rohanásban egyszer csak belémcsapott a villám, a kapunk elől visszafordultam a lakásba és felmarkoltam a futócipőt. Biztos lesz, gondoltam, biztos lesz egy-két üres, lopott órácska, amikor felfedezhetem a Dunaújváros környéki, híresen izgalmas ártéri erdőket.

Lett is. Tulajdonképpen már régóta készültem egy jó kis dunaújvárosi futásra. A gyermekeink anyja, drága lakótársam ugyanis pentelei leány, és az elmúlt tizenpár évben volt alkalmam jó néhányszor tiszteletemet tenni ebben a – számomra legalábbis – varázsosan romantikus iparvárosban. Mert Dunaújváros nekem iparváros, én folyton hallom a vasmű énekét, azt a furcsa, magas hangon csengő fehér zajt, amelyet lakótársam már úgy megszokott, hogy észre sem veszi. Az öntődéből-hengerműből árad ez a zaj, mindent körülölel a városban, bekígyózik az ablakokon, szétterül az utcákon. Lenyűgöz a szocialista realizmus építészete, várostervezése, a mindent uraló vasmű, az ipartörténeti skanzen a Kiserdőben, a különös hangulatú szoborpark a Dunára néző, parkosított löszlejtőn. És mindig megakad a szemem a Kossuth Lajos utca végében, egy látványos kilátóteraszon zseniálisan elhelyezett Somogyi-szoborcsoport markáns kontúrján.

Somogyi József: Aratók
Somogyi József: Aratók

Nem volt tehát kérdés, hogy innen indítsam-e a futást. Nagyon vágytam már arra, hogy egy másik oldaláról is megismerjem a várost. Ugyanis Duanújváros nemcsak iparváros, hanem a Dunával szorosan összenőtt, természeti táj is. A város nagy része, az újváros ugyan valóban elszakadt már a Dunától, fent, a löszfennsík megomlott szélén, de az Óváros, az egykori Pentele, a Szalki-sziget védelmében egészen a folyó egy mellékágára települt.

A Dunához eleve nagyon mély viszony fűz (aminek tökéletes bizonyítéka, hogy a párom is dunai lány), világos volt, hogy valami dunaparti tracket találjak ki. Az Aratóktól alapvetően kétfelé lehet elindulni: északnak, Rácalmás felé, vagy délnek, Kisapostagra. Vágül a Rácalmási-sziget izgalmasnak ígérkező ártéri erdeje volt a döntő érv, mert ezt valamivel érdekesebbnek találtam az M8-as hídnál, meg a vasmű melletti futkározásnál. Így aztán pirkadatkor ott toporogtam a Somogyi-szobor talapzatánál – ami karácsonykor mondjuk nem akkora kaland, negyed nyolc.

Rácalmás felé
Rácalmás felé

Már az első pillanattól magával ragadt a Duna, pontosabban a Szalki-, aztán a Rácalmási-ág, amelyek finoman fodrozott, ezüst vonalzóként húztak végig a futáson. Azúristenit, lihegtem magamban, de jó a penteleieknek, hogy ilyen szuper helyeken futhatnak, a természet és a kertváros határán, szint nélkül, mégis a tájban. Csodás, őszi parkedő, mintha nem is két kilométerre lenne innen az ország tíz legnagyobb ipari üzeméből kettő.

Bár, ahogy elnézem, itt nemigen használják ki a lehetőségeket, vagy csak ez a posztkarácsonyi periódus nem kedvezett a tömegsport-eseményeknek, mert a három óra alatt összesen három futóval találkoztam. Meg hát, azt pontosan tudom, hogy Pentelén a hoki hasít, meg a horgászat, ugyanis a Rácalmási-szigeten legalább öt-hat elkötelezett horgásszal találkoztam. Nem is bántam, ők éppoly elkötelezett természethívők, mint a terepfutók, viszont sportjuk jellegzetességeiből adódóan mélyen az anaerob zónahatár alatt tartózkodnak, ezért aztán harsányabban és barátságosabban köszönnek vissza, mint bármelyik futó.

Sosem futottam még ártéri erdőben, ezért aztán mélyen megragadott a reggeli erdő különös hangulata. Nem is bántam, hogy nincs itt más rajtam kívül, az emberi magány mindig sokkal erősebben kirajzolódik egy ilyen sík, visszhang nélküli, néma téli tájban. Furcsa módon az itt élő állatok ezernyi jele, az erdőt keresztül-kasul szelő vadcsapások, a hódrágta fák, az etetők, a dagonyák, a sárvakarások a fatörzseken szintén a magányérzetet erősítik. Olyannyira belefeledkeztem ebbe az egyedül repülős tempófutásba, hogy Locus ide, Strava oda, egy kanyarban lazán túlszaladtam a jelzett úton, egyenesen bele az ártéri mocsárba. Olyat csináltam, amit csak nagyon ritkán szoktam, különösen okostelefonnal a zsebemben. Szégyenszemre eltévedtem.

A Rácalmási-szigeten
A Rácalmási-szigeten

Így még eltévedni is szeretek – nem egyszerűen rosszfelé mentem, hanem ahogy futottam, egyre szűkebbé vált az ösvény, amíg egyszerűen elfogyott, én meg bokáig süllyedtem valami lápba. A fák között ezüst páncélként ragyogott a Duna (már a főág volt az), körülöttem mocsárba dőlt, vastagon mohos fatörzsek. Visszafordulni nem volt kedvem, a Locus előttem kétszáz méterre jelzett egy utat, amely visszavezethet a tanösvényre. Nekiindultam hát, az ilyen „nekiindulások” szokásos következményeivel. Csörtetés a lápvidéken, küzdelem az aljnövényzettel, drámai kilométeridő.  Igazából nem bántam a kavargást, annyira szép volt az elhagyatott ártér, annyira különleges élmény a mocsári magány.

Ha van valami kis hátulütője ennek a szép „Pentele–Rácalmás-körnek”, akkor az talán az, hogy ugyanazon az úton megy visszafelé. De így van mód lefutni a Szalki-öbölbe, az „Ifjúság-szigetre”, ahol nevéhez méltón évente egyszer nagyszabású Rockmaratonnal múlatja az időt a hazai ifjúság. Nagyon szeretem ezt a nyugodt sodrású, holtággá feltöltött ágat, a gyönyörű, darus kikötővel, gabonasilóval és persze az egyik legfontosabb élelmiszeripari üzemmel, amit férfiember el tud képzelni: a malátagyárral.

A dunaújvárosi kikötő
A dunaújvárosi kikötő

Összefoglalva: ártéren jó futni, mert szép, egyedi és lapos. Újdonság, egyben különleges tapasztalat volt az ártérierdő-talaj egyenetlensége: még egy jól járt ösvényen is simán előfordul, hogy az egyik lépésnél keményebb a fogás, a másiknál meg egészen puha, süppedősen vizes. Persze rengeteget kirándultam ilyen terepen, főleg Gemencen, ismerem ezt a tulajdonságát, de futásnál egészen más ezt megélni. Az ember örül a sík pályának, tolná a tempót, de két bokakifordulás után hamar ráébred, hogy itt éppúgy kell koncentrálni, mint hegyi terepen. Ettől aztán egészen különleges mentális élménnyé válik a futás, a kiazmus egy új, eddig nem tapasztalt formájává.

Pompás karácsonyi bejglilevezető móka volt, és legközelebb, mondjuk a következő bejgliszezonban, azaz húsvétkor biztosan letolom a déli, kisapostagi kört.

Relive ‘#036 P-R kör’

Olvass többet

“#036 Pentele-Rácalmás kör” bejegyzéshez 2 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük